Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
„De hát… de hát te két hónapig csak fingorásztál és káromkodtál! Ne legyél igazságtalan, mert menstruáltam is, és azt is az emberek orra alá dörgöltem” – veti fel Benedek Ágota frissen megjelent Rumbarumbamm: ez egy kibaszott karanténnapló című könyvében, amely jóval több altesti poénok masszív gyűjteményénél. A tévésorozatok, filmek, reklámok írásával foglalkozó szerző úgy tud megnevettetni (és meghatni is!) a szövegeivel, amire nem igazán számítasz ebben a félresikerült 2020-as évben. Arányérzékről, börtönbeli vezérleszbikusokról és a valóság dramatizálásáról beszélgettünk, miközben pont eggyel több pénisszel kapcsolatos mondást tanultam meg, mint amennyit eredetileg terveztem.
„2020. április 21. DAY 39. Egy hasizmom volt, azt is elvesztettem. Ez egy hazugság. Még megvan, de én már reggel eldöntöttem, hogy tetszik ez a mondat, és le fogom írni. És mint tudjuk, ez a napló azért van, hogy én jól érezzem magam. Vagy valahogy. Az is jó, hogy soha nem fogod tudni, hogy mi az igazság. Tehát amikor találkozunk majd, és felemeled az ingem (milyen évszak lesz?), mert azt gondolod, hogy hozzám érhetsz, mint szegény terhes nőkhöz, akiknek a hasát valamiért mindenki összetéveszti Aladdin csodalámpájával, akkor azt fogod mondani zavart, kárörvendő nevetgéléssel (ha nő vagy), hogy nincs is ott a hasizmom, és talán soha nem is volt! De megvonom majd a vállam. Talán igen, talán nem. Összevissza hazudhatok, életem legjobb munkája.”
Elevenen élnek bennem Benedek Ágota Rumbarumbamm című könyvének sorai, ahogy belépek a kávézóba ezen a hűvös reggelen. Ősz lett, amikorra találkozunk. A velem szemben ülő szerző nem inget visel, hanem kötött pulóvert, de ez mit sem von le a pillanat nagyszerűségéből. Amúgy is rendkívül aggályos bárki testéről engedély nélkül ruhadarabokat emelgetni, ezért inkább pár óvatos kérdésre szorítkozom, hogy mégiscsak megtudjak valamit az igazságról.
Hogy van a hasizmod, Ágota? Visszatért a második hullámmal?
A hasizmomra nem lehet egy életet felépíteni: jön-megy, kiszámíthatatlan. Azt sem tudom mondani, hogy ha én kedves vagyok hozzá, akkor ő is az hozzám. Ráadásul nem mindig, és nem annyira van kontrollom az izomzatom fölött.
Tényleg sokan megosztották veled, hogy ők is szartak már be felnőtt életükben? Milyen reakciókat kaptál menet közben a blogra, amelyből a könyv készült?
Kialakult egy ilyen furcsa egyirányú csatorna köztem és az olvasók között, amiben az emberek azt érezték, hogy azért, mert én megosztottam ennek a karakternek a bensőséges dolgait, ezért mi barátok vagyunk, és ez visszafelé is működik. Különben tényleg, mert végighallgatom, amikor egy idegen vagy félidegen elém veti az emésztését. Igazából ennél sokkal zavarba ejtőbb, amikor a többi, intim hangvételű, családi tragédiákról vagy szakításról szóló bejegyzések miatt mesél el valaki ismeretlenül egy történetet a rokonai haláláról. Amikor megkaptam ezeket az üzeneteket, azt gondoltam, hogy nem tudom, mit csináltam, de azért ez mégiscsak lenyűgöző. Bármi is ennek a vonzereje, ha megteremtettem egy olyan tengelyt, hogy egy kvázi idegen szeretné nekem elmondani a törékeny élményeit, az wow.
Az ismerőseid közül kik sértődtek meg jobban: akik bekerültek, vagy akik nem?
Akik nem kerültek be, teljesen egyértelmű. Jöttek olyan üzenetek, hogy hihetetlen, hogy együtt éltünk egy lakásban fél évig, és egy kurva fél mondatot nem tudsz írni arról, hogy a mosógépbe ki hogy pakolt be. Azokról meg, akik bekerültek, egy ponton kialakult egy érdekes beszélgetés a Libriben, hogy nem lesz-e ebből baj, be fognak-e perelni a közeli ismerőseim, akik a főbb karakterek ebben a könyvben. Be fog-e perelni például a Peti, amiért elmondtam a világnak, hogy horkol, vagy a Lenke, a húgom kétéves gyereke. Mindenkivel alá kellett íratnom egy nyilatkozatot, hogy nem fognak. Persze a Lenkével nem írattam alá, úgyhogy van is bennem egy kis rettegés, hogy mikor felnő és junky lesz, akinek pénzre van szüksége, akkor előveszi ezt a könyvet.
Feltűnt, hogy karakterként hivatkozol a blogbejegyzések elbeszélőjére. Ha százalékosan meg lehetne határozni, kb. mennyi az önéletrajzi elem, és mennyi a fikció a szövegekben?
83,2 százalék. Ha komolyan is kíváncsi vagy rá, szerintem nem arról van szó, hogy nagyon szét lehetne szálazni, hogy mi a valóság és a fikció, hanem a valóságnak a dramatizálása történt valahány százalékban. A pontos értéket meg nyilván nem tudom kiszámolni neked. Inkább azt mondanám, hogy amikor belecsúsztam egy írói helyzetbe, mint a Sliders című sorozat szereplői, akkor menet közben láttam egy lehetőséget, és arra fordultam dramatizálni. De olyan, hogy felkeltem reggel, és azt mondtam, hogy ma valószínűleg azt kellene hazudnom, hogy … – látod, eszembe se jut semmi. Majdnem azt mondtam, hogy azt kellett volna hazudnom, hogy van egy öcsém. De amúgy tényleg van egy öcsém, csak róla nem írtam a blogban.
A könyvből kiderül, hogy két kedvenc fordulatod van, amikor dolgoztatnak. Az egyik a „legyél vicces”, a másik az „Ágota, neked ez tíz perc”. Körülbelül mennyi idő alatt készülsz el egy bejegyzéssel? Mi volt például az, amit a legrövidebb és amit a leghosszabb ideig tartott megírni?
Voltak napjaim, amikor nagyon küszködtem azzal, hogy írjak. 65 napon keresztül dolgoztam a szövegeken, meg hát engem is dobált a karanténidőszak. Vannak olyan bejegyzések, amikben annyi történik, hogy visszahánytam a számba a kávét, vagy azt írom, hogy baszni sincs kedvem, és azt is csak gumiban. Egyrészt én iszonyatosan szeretem ezt a szólásmondást, hívjuk így, másrészt az volt a nap tökéletes hangulata, annyi volt a hangulata, esett a hó, és én össze bírtam foglalni a saját karácsonyélményemet aznap abban az idézetben. A leghosszabb ideig azokat a részeket tartott megírni, amik a múlt egy-egy fontosabb darabjáról szóltak. Én elég önreflektív vagyok, meg foglalkoztam a könyvben kirajzolódó életeseményekkel, de azért újra át kellett őket élnem akkor is, amikor csak egy viccet csináltam belőlük, és akkor is, ha egy teljes bejegyzést kerekítettem nekik. Biztos a bezártság miatt is, de volt köztük olyan, amelyik megviselt, mintha víz alatt futottam volna. De ne legyen ilyen szomorú a tekinteted.
Csak azon gondolkodtam, hogy a szöveg úgy tudott szókimondó lenni, hogy közben eszméletlen felszabadító volt, és nem tiszteletlen. Még a Marietta nevű vezérleszbikussal elképzelt börtönjelenetet is meglepően jól vettem. Mennyire volt nehéz belőni ezeket az arányokat?
Én úgy látom, hogy ha tiszta a szíved – nem tudom, ezt hogy fogod szedni, hogy ez a hang hallatszódjon, ahogy mondtam, miközben a mellkasomhoz nyúltam –, akkor ennek az őszintesége érezhető a szövegben. Egyébként meg bármi lehetne bántó. Ha az emberek bele akarnak kötni valamibe, akkor mi sem egyszerűbb, ez a szöveghalom bőven ad rá lehetőséget. De ha valaki eggyel nyitottabb, közelebb megy, és megvizsgálja, akkor látá, hogy itt az arányok kezelve vannak. A leszbikusok esetében szerintem nem diszkriminálok, hanem találkozom egy karakterrel a börtönben, mert ágat loptam, és ez a karakter ilyen. Ha nem lenne jó arányérzékem, és ezt most utólag fejtem meg, akkor nem lenne benne még két bejegyzés, ami leszbikus kalandokat sejtet. Ebben a másik két szituációban más képet adok erről a közegről, másfelől meg azt fejezem ki, hogy benne lennék abban, hogy ezekhez a nőkhöz tartozzak, de éppen ők utasítanak el. Szóval egészében véve remélem, nem az rajzolódik ki, hogy én viszonyulok valami iránt megvetéssel, vagy én taszítok el magamtól valamit.
Az én szűrőmön teljesen átment a könyv (oké, tetszett is!), pedig a humoros műfajoknál könnyen beleszaladok abba, hogy agresszívnek, sértőnek érzem őket.
Már egy rabbi is jóváhagyta. Szerintem csakis úgy lehet kritikát gyakorolni, ha magadat sem kíméled. Az egyszerűen nem fair, ha elkezdesz széttrancsírozgatni dolgokat, magad elé pedig raksz egy plexifalat. Ha megfigyeled, az okos standuposok sem bántanak soha öncélúan. Ha nem teszed magad transzparenssé, akkor az emberek nem tudnak kapcsolódni. A felszabadító hatás, amiről beszélsz a könyv kapcsán, valószínűleg azért tud megképződni, mert ha őszintén elmondod, hogy vannak hibáid, és hogy igen, te magad is sérülékeny vagy, az mindennél nagyobb kötelék egy másik emberrel.
Nehezebb interjúkat adni azután, hogy írtál egy tényleg vicces könyvet? Helyez ez rád bármiféle nyomást?
Nem. Most eszembe jutott az egyik gimnáziumi élményem. Matekórán vagyunk, hátrafordulok a mögöttem ülőkhöz, akik elkezdenek nevetni. Kérdezem suttogva, min nevettek? Mondják, hogy nem tudják, de biztos valami vicceset fogok mondani. Ehhez képest nagyon kiábrándító voltam, mert egy számológépet akartam kérni. Aztán előrefordultam, és életemben először azon kezdtem gondolkodni, hogy mit lehet ezzel kezdeni. Semmire nem jutottam, de legalább tudjuk, mire mentek el a matekórák.
Ha meg akartam volna felelni bármilyen elvárásnak, abban a pillanatban ment volna tönkre a blog. Fontos volt megőriznem azt a tudatállapotot, amiben én ezt az egészet élvezem, és nem azon szorongok, hogy stilisztikailag, tartalmilag, helyesírásilag ki mit gondol a szövegalkotásomról. Ezt meg kell tanulni elengedni, ha ebben a stílusban akarja folytatni az ember, különben elkezdődik egy ilyen tipegés-topogás. Majdnem azt mondtam, hogy csipkekesztyűben tipegés-topogás, de az kicsit máshogy van. Nem ismered azt a mondást, hogy csipkekesztyűben fogni a faszt?
Én ilyen péniszes mondásokban nem vagyok jó.
Na, ha bárki kérdezi, mit tanultál Benedek Ágotától, akkor beszámolhatsz róla, hogy azt a mondást tanultad, hogy csipkekesztyűben fogni a faszt. Azt jelenti, óvatoskodni.
Köszi, megjegyeztem. Még egy utolsó kérdés: a szövegen nagyon érződik, hogy forgatókönyvíró vagy (sok benne a filmes utalás meg a jelenet). Mit gondolsz, milyen lett volna ez a napló, ha maradsz a bölcsészkaron? Milyennek képzeled?
Látod, milyen üres a tekintetem, amikor ezen gondolkozom? Biztos nagyon sokat hivatkoznék Cseh Tamásra, meg nem fordultam volna rá soha semmilyen szintetikus drogra, hanem megtanultam volna szeretni a füvet. De egyébként más gondolatom nincs. Amúgy nem élek túl bűnösen, az inzulinrezisztencia nem teszi lehetővé.
Szóval Cseh Tamás és fű.
Ha ez lesz a cím, megtalállak. Egyébként meg ez egy nagyon geci kérdés, mert be akarsz vezetni abba a csapdába, hogy a bölcsészeket fikázzam, pedig erről szó sincs.
Azt hittem, azt válaszolod, hogy írtál volna egy novellafüzért, vagy valami ilyesmi.
Nem tudom, ha kitartottam volna a bölcsészkaron, az ahhoz vezetett volna-e, hogy szépirodalommal próbálkozzam. Talán ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy az egy erős állítás, hogy én írtam egy könyvet – mert ez nem szépirodalom, ez egy egészen más nekirugaszkodás. Szóval ha maradok a bölcsészkaron, akkor se biztos, hogy arra megyek. Lehet, hogy most fordítva ülnénk itt.
Én nem szépírok egy nemkönyvet?
Te nem szépírsz egy nemkönyvet, én pedig csőbe húzlak a Dívány újságírójaként, hogy bölcsészeket fikázz.
