Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Gulagon a férfiakat és a nőket elkülönítve, külön lágerben tartották fogva, de a drótkerítés és az őrök sem akadályozhatták meg a kapcsolatok kialakulását. Károly és Mária 1950-ben látták meg egymást egy vorkutai táborban, és hazaérkezésük után több mint ötven évig éltek házasságban.
A hazatérésük után egymással házasságot kötött egykori Gulag-rabokat a közös sors kovácsolta össze: úgy gondolták, azt az elmondhatatlan szenvedést és megaláztatást, amit a lágerekben átéltek, nem értheti meg és nem érezheti át más, csak egy sorstárs. Interjúink során több alkalommal találkoztunk olyan leszármazottakkal, akiknek mindkét szülője megjárta a szovjet lágert.
A sorstársi házasságot választotta Menczer Gusztáv is, akinek kiemelkedő szerepe volt a rendszerváltozás éveiben a volt rabok közösségének megszervezésében: feleségét, Varsányi Erzsébetet kint, a lágerben ismerte meg. A tábori kórházban mint felcser és ápoló kerültek rövid időre egymás mellé, aztán elsodorta őket egymástól a Gulag-sors, majd itthon megkeresték egymást és házasságot kötöttek.
Szerzőinkről
Murai András filmtörténész, kommunikációkutató, a Budapesti Metropolitan Egyetem docense, Németh Brigitta könyvtárostanár a Szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban. A Gulag-emlékezettel kapcsolatosan túlélők leszármazottaival közel ötven interjút készítettek. A családi emlékezettel foglalkozó kutatás célja annak vizsgálata, hogy a szülők miért és hogyan adták, vagy éppen nem adták át a gyerekeiknek az itt szerzett traumatikus tapasztalataikat. A témában megjelent ismeretterjesztő írásaik itt, itt és itt érhetők el.
Másik interjúalanyunk, Csikós Györgyné Marton Ernesztina úgy fogalmazott: „Én még kint mondtam, hogy ha férjhez megyek, csak olyanhoz megyek, aki szintén kint volt. Ezt még kint elhatároztam.” Leendő férjét levelezés útján ismerte meg a szibériai lágerben, majd hazatérve a férfi szüleinek vitte a hírt: él a fiuk. A személyes ismerkedés ezután következett. Pintér Károly és Rohr Magdolna egyszer találkoztak a tábori kórházban, a fiú ott volt szakács, a lányt pedig maláriával kezelték. Legközelebb évekkel később, a vonaton hazafelé volt lehetőségük az ismerkedésre, és lettek egy életre társak.
A szovjet lágerekbe elhurcolt magyarok sorsa a szocializmusban tabutéma volt, és az egykori foglyok – családjukat féltve – sokszor még a legközelebbi hozzátartozóiknak sem beszéltek arról, ami velük történt. „Ha bármit konkrétan kérdeztem, akkor bezárkóztak” – mondja Károly, így ő is, hasonlóan sok Gulag-leszármazotthoz, csak felnőtt korában ismerte meg szülei sorsát.
Édesanyját, Kiss Máriát 1949-ben tartóztatta le a szovjet katonai elhárítás az osztrák határ közelében. Barátaival azt tervezték, Svájcba emigrálnak, de bizonytalanná vált a határon átjutni, ezért meggondolták magukat és Szentgotthárdnál visszafordultak. Ekkor igazoltatták őket, és Máriánál megtalálták a svájci meghívólevelet. Az ártatlan lányt 21 évesen kémkedésért halálra ítélték, amit 25 év lágermunkára és örökös száműzetésre módosítottak.
Édesapját, Farkas Károlyt 1947-ben, húszévesen ítélte a szovjet bíróság 20 év javító-nevelő kényszermunkára és örökös száműzetésre. A leventéből ejtőernyőssé képzett egykori katona a koholt vád szerint kémtevékenységet folytatott. 9 éves fogsága során Vorkuta mellett megjárta többek között Cseljabinszk, Kotlasz, Javasz munkatáborait.
Lágerszerelem
Károly és Mária Vorkután, az északi sarkkörön túl fekvő bányászváros munkatáborában látta meg egymást 1950-ben, s bár személyesen csak évekkel később, 1955-ben, a hazafelé tartó vonatúton tudtak beszélni, életre szóló kötődés alakult ki közöttük.
A Vorkuta folyó egyik partján volt a férfi-, másikon a női tábor. Egy alkalommal Károlyt, akinek a szakmája lakatos volt, átkísérték az őrök a női részlegbe megjavítani valamit. „Akkor látta meg anyám apámat” – meséli Károly. A Gulagra számos nemzetből érkeztek foglyok, és a táborok parancsnoksága figyelt arra, hogy az azonos országból elhurcoltak ne legyenek közös helyen, így a magyarokat is szétszórták a több száz láger között.
Ezért is meglepő Mária megérzése, amikor azt mondta osztrák barátnőjének: az a fiú, az magyar. Honnan tudod? „Érzi a szívem.” „Akkor apám is látta anyámat, és levelezgetni kezdtek egymással.” A leveleket természetesen titokban, az őröket lefizetve juttatták el, sőt ajándékokat is készítettek és küldtek egymásnak. „Anyám varrt egy erszényt szövetből, belehímezve a monogramjukat, apám a tábori alumíniumbögrébe véste a nevüket: K-tól Marikának, 1951. II. 24.” – mutatja a fiú a poharat. „Itthon mindig ebből ivott apám. Ez volt az ő pohara. Függetlenül attól, hogy anyámnak adta.”
Egy alkalommal sikerült találkozniuk, de azt sem egy hagyományos randevúként kell elképzelni. A női táborban valaki meghalt, és a kerítésen kívülre vitték temetni, Károly pedig jelentkezett, hogy segít. A halottat kísérő nők között ott volt Mária is. A férfi egy baltával ásott gödröt a fagyott földbe, ahová a holttestet tették, majd a hóviharban segített visszavezetni a nőket a táborba.
Olyan erős volt köztük a vonzalom, hogy Károly élete kockáztatásával szökött át a női táborba, amikor hírét vette, hogy Máriát másik helyre viszik. A két tábort drótkötélpálya és szenet szállító csillék kötötték össze. Egy csillébe ugrott bele, így jutott át a női részlegbe, miközben majd megfagyott a rettenetes hidegben. Amikor kiugrott szénporosan a csilléből, a szenet szortírozó nők kiabálni kezdtek, hogy ördög, ördög. Az őrök elfogták és majdnem megölték Károlyt, akit – a családi történet szerint – lélekjelenléte mentett meg. „Apám azt találta ki, hogy ő azt akarta megmutatni, milyen könnyű átszökni egyik táborból a másikba, mennyire nem jól őrzik. Azt bizonygatta, hogy ezért csinálta az egészet.” Büntetésül fél évig volt fogdában. A fiatalok ezután már csak a hazafelé tartó vonaton látták egymást.
A foglyok alapvetően két turnusban, 1953-ban és 1955-ben jöttek haza. Károly és Mária az utolsó transzportok egyikével tette meg a több hónapig tartó utat Magyarországig. Akkor már viszonylag szabadon mozoghattak, Moszkvában, ahol több napig várakoztak, az őrök kíséretében megnézhették a várost és – micsoda ajándék a marxizmus és leninizmus nevében évekre rabszolgamunkára ítélteknek! – a Lenin-mauzóleumot. Károly és Mária a vonaton maradt beteg társukat ápolni. Ekkor találkoztak Böröcz Sándor evangélikus lelkésszel, aki kérésükre összeadta őket még a Szovjetunióban, a vonaton. 1955. november 25-én értek Magyarországra és 30-án hivatalosan is házasságot kötöttek.
Elhallgatás és rettegés
Károly 9 és fél, Mária 7 évet töltött szovjet kényszermunkatáborokban. Hazaérkezésük után meg kellett tanulniuk újra szabadon élni (már amennyire ez az ’50-es években ez lehetséges volt), beilleszkedni a társadalomba. Lassan lakáshoz jutottak, gyerekeket neveltek, látszólag úgy éltek, mint a többi, „normális” család – Gulag-élményeiket azonban mindvégig magukban hordozták. A traumatikus esemény következménye, a biztonságérzés elvesztése és a fenyegetettség érzésének állandósulása meghatározta az életüket.
Gyerekeiknek sokáig egyáltalán nem beszéltek a múltjukról. Farkas Károly emlékszik, hogy gyerekkorában sokszor előfordult, „ha olyan téma volt, amit ők nem akartak, hogy halljunk, akkor oroszul beszéltek”. A Gulag-tapasztalat elhallgatásának egyik oka politikai: a Kádár-rendszerben nem lehetett nyilvánosan beszélni a szovjet lágerekről, s mivel hazaérkezésükkor a rabokat megfenyegették, hogy semmit nem mondhatnak, ami velük történt, hosszú évtizedekig magukba fojtották emlékeiket.
A politikai fenyegetettség alapvetően meghatározta a Gulag-túlélők családon belüli kommunikációját. Károly megfogalmazásában: „Anyuka az élete utolsó pillanatáig rettegett. Rettegett, az anyám rettegett. Jönnek az oroszok. Lázálmában jött elő, és félt, rettegett az oroszoktól. Borzalmas volt.” A szégyen is visszatartó erőt jelent a trauma kibeszélésében, márpedig a túlélők gyakran szégyellték, ami velük történt. „Mert az anyám rettenetesen szégyellte, mert szégyellte alapvetően. Mondtam, hogy annak kell szégyellni, aki ezt megtette. Nem nektek, hanem annak, aki megtette.”
Sára Sándor 1992-es dokumentumfilmjében, a Magyar nők a Gulágon-ban, amely először tárta fel a Szovjetunióba elhurcolt nők sorsát, szerepelt Mária is. Itt részletesen beszél letartóztatásáról, kínzásáról, lágerben töltött idejéről – otthon azonban még ekkor is elzárkózott attól, hogy mindezt a fiának elmondja. „Amikor volt a Sára Sándornak a filmje, a Magyar nők a Gulágon, édesanyám is szerepelt benne. Apám nem. Azért mondom el ezt, mert hozzátartozik az ő énjükhöz meg gondolkodásmódjukhoz. Az apám nem volt hajlandó abszolút semmilyen filmben szerepelni, egy szót se nyilatkozni a dologról. Az anyám hajlandó volt. Ezt is csak utólag tudtam meg, nem is tudtam, hogy fölveszik őket filmre. Volt egy bemutató Pesten. Na, mit szólsz hozzá? Mondja anyám. Én akkor tudtam meg, mikor már kész volt a film. Abból sokat megtudtam.”
Jól mutatja a Gulag-sorsok családon belüli elhallgatását, hogy fiuk, Károly sokáig nem tudott a szülők vonaton történt egyházi esküvőjéről. „Ezt is csak véletlenül tudtam meg, a haláluk előtt nem sokkal, úgy 1-2 évvel. Amikor az aranylakodalmuk volt. ’55-ben házasodtak össze, és 50 év múlva, 2005-ben volt az aranylakodalom, és apám elment egy paphoz. Akkor firtattam, hogy volt ez.”
A Gulagot megjárt emberek hazatérésük után eltérő módon dolgozták fel a megrázkódtatásokat, de az elhurcolás, a kiszolgáltatottságban és létfenyegetettségben töltött lágerélet olyan törést jelentett valamennyi túlélőnek, ami meghatározta a további életüket. Máriát és Károlyt a közös, traumatikus múlt sorstársakká tette, ezt a terhet csak együtt tudták elviselni. Nem létezhettek egymás nélkül: 18 nap különbséggel haltak meg.
