A megtett távolságok alapján eddig 113-szor kerülte meg a Földet, és több mint 11-szer juthatott volna el a Holdra. Földvári András nemrég megjelent Elmentem világgá! című könyvében 80 izgalmas élményét osztja meg az olvasókkal, amelyeket Bhutántól Transznyisztriáig, a legkülönfélébb helyszíneken szerzett. Mi motiválja még mindig az egykori turisztikai szakembert, aki körözött már Falkland-szigeteki birkák felett, elugrott Panamába hétvégére, vagy szemtanúja volt a wagah-i határzáró üvöltőversenynek? Jövőbeli terveiről és utazási szokásairól kérdeztük a világhírű reptérgyűjtőt.
„Közel negyvenöt, idegenforgalomban és légi közlekedésben eltöltött év után nyugdíjba vonultam, és sok barát, ismerős unszolására egy Salamon-szigeteki, tengerparti bungaló mesés panorámájú teraszán rávettem magam a feladatra: elkezdtem összeszedni azokat az élményeket, történeteket, amelyek oly kalandossá tették az életemet, és rengetegszer varázsoltak mosolyt hallgatóságom arcára.”
Ezekkel a sorokkal kezdi beszámolóját Földvári András Elmentem világgá! című könyvében, amely pár hete jött ki a nyomdából, hogy aztán rögtön az eladási listák élmezőnyében landoljon. Magam is meglepődtem, hogy a várakozásaimhoz képest is mennyire jólesik olvasni ezeket a rövid, rendkívül szórakoztató történeteket egy olyan időszakban, amikor a járványügyi védekezés részeként sokan lemondtunk a külföldi nyaralás lehetőségéről. A kötet kulisszatitkairól kérdeztem Andrást, aki azt is elmesélte, hogyan járt legutóbb egy ukrán étteremben, az általa meglátogatott 795 reptérből melyik 3 a kedvence, és milyen különös tevékenységre inspirálta egy afgán rendszámtábla.
Hogy bírja a koronavírus miatt kialakult helyzetet egy olyan nyughatatlan utazó, mint amilyen ön?
Szomorú vagyok, mint akinek levágták a szárnyát. 30 éve nem utaztam ilyen keveset. Általában minden második hétvégén szoktam, kinézek az adott régióban egy-két repteret, az egyikre odarepülök, a másikból vissza, a kettő között utazom, így látom az országot is, alakulnak a történetek. Nem ismerek például még egy embert, aki Törökország mind az 53 repterén járt volna – még a légitársasági pilóták is típushoz vannak kötve. Vannak, akik csak Boeing géppel repülnek, mások Airbusszal, a repülőterek pedig fel vannak osztva, hogy hol milyen gépek járnak.
Augusztusban mentem volna Szibériába, a fali térképen a két sárga rajzszög jelzi Magadant és Jakutyiját. Ez utóbbi télen a világ leghidegebb pontja, -52°C-ot mérnek. Ez az a régió, Északkelet-Szibéria, ami még hiányzik, ahol kevesebbet voltam. Illetve láttam nemrég egy spanyol tévésorozatot, ami az I. és II. világháború környékén játszódik, és nagyon sokat mutatták benne Tetuánt. Talán most októberben sikerül oda is ellátogatnom, Marokkó északi részébe. Ez a legközelebbi tervem. Nem igazán szeretek egyedül utazni, csak néha nehéz találni másik bolondot, aki jön velem. Zoli barátom az egyik ilyen, aki megható előszót is írt a könyvbe.
Egyesek bélyegeket, ásványokat vagy antik tárgyakat gyűjtenek – ön saját elmondása szerint sok évtizede repülőtereket. Mi az érdekes egy légikikötőben? Mit néz meg bennük?
Engem elsősorban a technológia érdekel: hogy egy bizonyos terület hogy van beosztva, hogy tervezik meg az utasok közlekedését, mennyire logikus, mennyire egyszerű. Legutóbb például a Zsuljani reptéren jártam, Kijevben, ahol eléggé el van dugva a biztonsági vizsgálat helyszíne. Az ember feladja a csomagját, és utána percekbe telik megtalálni, hogy merre kell továbbmenni. Vagy említhetném Moszkva vadonatúj repterét, ahol nem volt működő wifi, még fizetős se.
Vannak kedvencei is? Mit mondana, melyik a 3 legjobb reptér a világon?
Minden idők legkedvesebbje számomra egy kis thaiföldi sziget, Ko Szamui privát reptere, amely a Bangkok Airways tulajdona. A felvételi terminál épületének nincs fala, csak oszlopokból áll, pálmateteje van. A komputervonalakat a föld alatt vezették be, az utasokat elektromos golfkocsikkal viszik a repülőgéphez, mintha Disneylandben lennénk. Ha esik az eső, akkor a terminálra műanyag ponyvaszerűséget húznak le. Ki vannak téve kávéfőzők, sütemények is, minden utas VIP-vendégnek érezheti magát. Érdekes, hogy a másik 2 kedvencem is Ázsiában van. A világ legszebb reptere, a Changi, Szingapúrban található, nemrég építették át: egy régi autóparkoló helyén óriási központi épületet emeltek bevásárlóközponttal, szökőkúttal, cukrászdákkal. Az utasszállító vonat is az épületen belül jár, csodálatos! De nagyon szeretem a hongkongi repteret is, sok természetes fénye van, rendkívül modern: a városból vezető nélküli robotvonat megy ki a repülőtérre, de még tengeri kikötője is van. Az egyébként Velencének is van, vaporettóval ki lehet menni a városból a kikötőbe, anno mi is megcsináltuk a gyerekekkel.
Minden utazásról kitartóan hoz szuveníreket a családnak?
Már nem nagyon veszek ajándékokat, nincs hova tenni. Azelőtt rézmütyüröket hoztam haza a könyvespolcra, de a feleségem mondta, hogy ő többet nem törölgeti őket, tegyük mindet dobozba, találjak ki valami környezetkímélőbb megoldást. Utána kezdtem el rendszámtáblákat fényképezni. Minden városban, országban, ahol járok, képet készítek egy helyi, tipikus autóval. A legelső fotó Kabulból, Afganisztánból van, mert ott kétnyelvű a rendszámtábla. Aztán sorra jött a többi: Ukrajnában Zaporozsec, Észak-Koreában régi Volga, Németországban Volkswagen, Svédországban Volvo, Líbiában meg egy traktor rendszámtáblája van mögöttem. Mára több mint 150 ilyen képem van, így próbálok emlékeket gyűjteni.
Az utazásai során rengeteg váratlan helyzet adódott: bizarr félreértések a helyi hatóságokkal, utolsó pillanatban törölt járatok, vagy az az eset, amikor Szergej Bubka magasugrórúdjait kellett bevarázsolni a Fokker utasterébe. Feltűnő volt, hogy milyen leleményesen oldja meg a legkülönfélébb problémákat, miközben nemcsak a humorát őrzi meg, hanem a kedvességét is. Mit gondol, eleve azok az emberek vonzódnak az utazáshoz, akik bírnak ezekkel a készségekkel, vagy inkább gyakorlat teszi a mestert?
Mind a kettő, de szerintem ami leginkább kell, az az empátia, és hogy legyen egy alapnyitottság a világra. Elfogadni más kultúrákat, szokásokat. Ezt példázza a könyvben szereplő dardzsilingi történet a dinnyével. Minden azzal kezdődött, hogy lekéstük a vonatot Indiában, és helyette dzsipet szerettünk volna bérelni. A sofőrnek azonban nem volt mobiltelefonja, ezért ragaszkodott hozzá, hogy az út előtt ugorjunk el a családjához, hogy szólni tudjon nekik, hogy csak másnap ér haza, ne aggódjanak. A háznál örömmel fogadtak minket, a két európai vendéget. Szaladtak a kert végébe, hozták is a görögdinnyét, hogy megkínáljanak. Igen ám, de egy olyan szutykos, földes, rozsdás nagy késsel kezdték el megbontani, hogy rögtön láttuk, nincs az az oltás, ami megvédene minket, ha eszünk a dinnyéből. Így azt mondtuk nekik, hogy nagyon kedvesek, de a mi vallásunk sajnos tiltja, hogy nyers gyümölcsöt fogyasszunk. A magyarázatunkat minden további nélkül el is fogadták. Szóval ismerni kell kicsit az adott nép lélektanát, nehogy véletlenül megsértsük őket.
Úgy is szoktam készülni egy-egy utazásra, hogy mindig elolvasom előtte a Wikitravelt, amit gyakorlott utazók és helyiek írnak, ők ajánlanak dolgokat, hogy mit érdemes megnézni, kipróbálni. Amikor pedig visszajövök, akkor elolvasom újra, így jobban rögzül, hogy merre jártam. Jegyzeteket nem készítek, csak fotókat, a könyvet is fejből írtam, persze a történelmi háttérnek itt-ott utánanéztem. 2018 februárjában láttam neki. A nyugdíj előtti utolsó munkanapomon egyébként már bevittem az utazó hátizsákom, és amint letettem a lantot, mentem is a reptéri buszhoz, meg sem álltam Kuala Lumpurig. Egyébként nagyon hálás vagyok a kiadónak: egy csodálatos szerkesztőt kaptam, Laik Esztert, aki teljes empátiával állt a projekt mellé. Az ő ötlete volt például, hogy szakaszoljuk a történeteket, és ezek közé az egységek közé illesszünk be önéletrajzi részeket. Rengeteget segített nekem, hogy az élményeimből profi kiadvány lehessen. Hol nevetve, hol meghatódva hívott, például miután olvasta, hogy egyszer egyenruhát vásároltunk egy kongói kislánynak, hogy ő is járhasson iskolába.
Több mint 2650 járaton ült életében. Sosem volt olyan pillanat, amikor megcsömörlött a sok utazástól?
Nem, soha! Nincs két egyforma utazás. 203 országban voltam, láttam A világ száz csodájában szereplő építészeti alkotások mindegyikét. De rengeteg terület van, ahol még nem jártam. Nem voltam még Új-Kaledóniában, a Cook-szigeteken, az Antarktiszon vagy Tasmániában. Oroszország önmagában hatalmas, ráadásul nagy erőkkel fejlődik a turizmus, jövőre bevezetik az elektronikus vízumot. De szeretem Ukrajnát is. Történt egyszer, hogy amikor ott jártam, a sok pelmenyi után nagyon megkívántam a carbonara spagettit. El is mentem egy étterembe, ahol nemcsak olcsón kaptam jó minőségű ételt, de a pincér még azt is megkérdezte, hogy a kólát a spagetti előtt hozza, vagy a spagettivel, illetve hogy langyosan, hidegen, netán extra jéggel szeretném-e. Mintha a Waldorf Astoriában lettem volna! Tehát sokat fejlődnek, nagyon törekednek arra, hogy a vendég jól érezze magát, ami abszolút pozitív. Amikor azt mondják nekem, hogy a politikai berendezkedés miatt ne utazzunk valahova, akkor én mindig azt válaszolom, hogy pont az ott élőket büntetjük azzal, ha nem visszük oda a pénzünket. Holott ez lenne az egyik módja annak, hogy hozzá tudjunk járulni ahhoz, hogy nekik valamivel jobb legyen.
Biztosan sokan kérdezik öntől, hogy környezetvédelmi szempontból mi a véleménye a repülés jövőjéről. Nem kellene visszafogni magunkat ahhoz, hogy a karbonkibocsátás mérséklésével jobban megóvjuk a bolygót?
Manapság sok szó esik erről, igen. Viccesen azt szoktam mondani, hogy én még soha nem béreltem repülőgépet, tehát mindig csak meglévő közlekedési eszközökre ültem fel. Talán a fenti történetben említett dzsip volt az egyetlen kivétel, ott muszáj volt valahogy elérni a járatunkat, különben borult volna az egész menetrendünk. Én nem vagyok repülésellenes, persze mindent megteszek, hogy pluszban ne szennyezzem a környezetet. A földrajzi távolságok áthidalása miatt azonban szükség van a repülésre, vannak olyan országok, amelyek nagyon nehéz helyzetben lennének légi közlekedés nélkül. A tudomány is halad, azt hiszem, már megjelentek az első elektromos repülőgépek. Szóval a tiltások helyett én más típusú proaktivitást szeretek a környezetvédelemben. Menorcán történt, hogy a strand bejáratánál láttunk egy állványt, rajta kis tölcsérek, mintha fagylaltok lennének. Kiderült, hogy homokba szúrható hamutartók voltak, amiket el lehetett venni a polcról. A strandolók abba hamuztak, nem dobálták el a csikkeket a parton. Távozáskor kiürítették a tölcsért a szemetesbe, majd visszatették a többieknek. Ez például hihetetlenül tetszett.
Ki tud emelni olyan dolgokat, amelyeket az utazásnak köszönhet? Amiért különösen megérték az eddigiek?
Az ember nagyon sokat kap az utazástól: szélesedik a látóköre, az elkendőzött arcok mögé is odalát kicsit, a tekintetekből is rengeteg érzelmet ki tud olvasni. Egyre nyitottabb lesz, megtanulja, hogy mindenben lehet valami szép. Meg azt is, hogy ami neki furcsa, az másnak nem feltétlenül az. Kamerunban láttam például egy sörreklámot, ami arról szólt, hogy ha az illető beküld 3 kupakot, akkor részt vehet egy sorsoláson – a fődíj 5 tonna cement! Porschét nyilván nem adhattak, mert nincs hozzá út. De házat lehet építeni cementből, az is álomszerű nyeremény. Nagyon változó, hogy kinek mi az elérhetetlen. Ezt az érzékenységet igyekeztünk átadni a gyerekeknek is. A könyv tulajdonképpen nekik készült, hogy ha már élt az ember, maradjon utána valami.
