A Magyarországon rendkívül népszerűtlen Ferenc József ellen 1853. február 18-án Bécsben még merényletet is megkíséreltek, az utókor emlékezetében – feleségével, Sissivel együtt – mégis a boldog békeidők szimbólumaként él.
A magyar társadalom az évszázados és széles körű magyar autonómia és magyar közigazgatás felszámolására és megszüntetésére, az abszolutizmus és a rendőrállam bevezetésére nyílt, majd passzív ellenállással reagált. A magyarországi közvéleményben rendkívül negatív kép élt a véreskezű ifjú császárról, így nem csodálkozhatunk azon, hogy 1853. február 18-án Bécsben még merényletet is megkíséreltek ellene. Egy évvel később, 1854. április 24-én Ferenc József a császárvárosban, Bécsben házasságot kötött Wittelsbach Erzsébet bajor hercegnővel.
Szerzőnkről
Szelke László történész, kulturális menedzser, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa, a piliscsabai Művelődési Információs Központ és Könyvtár igazgatója
Kutatási területe a magyar történeti historiográfia, a 19-20. századi művelődéstörténet, Budapest története és a magyarországi zsidóság története. A Magyar Történelmi Társulat, a Hajnal István Kör, a Pulszky Társaság és a Magyar Népművelők Egyesületének tagja.
Sissi és Ferenc József
Az ifjú császárnak édesanyja, a határozott és keménykezű Zsófia főhercegné elképzelései és akarata szerint Erzsébet nővérét, Ilonát kellett volna eljegyeznie. Erzsébet azonban természetes kedvességével és szépségével teljesen elbűvölte a fiatal uralkodót, aki még szigorúságáról ismert édesanyját, Zsófia főhercegnét is meg tudta győzni, és rá tudta bírni korábbi döntése megváltoztatására. 1853. augusztus 18-án, a császár 23. születésnapján Bad Ischlben így Ferenc József nem Ilonát, hanem bájos húgát, Erzsébetet jegyezte el.
Erzsébet 1855. március 5-én szülte meg első gyermekét, Zsófiát, majd 1856. július 12-én a másodikat, Gizellát. A két kis csöppség 1857-ben együtt utazott Pest-Budára az első magyarországi útjára érkező császári párral. Ez az év egyébként nem sok jót tartogatott Ferenc József és Erzsébet számára. Nyugat-Európát és a birodalom nyugati felét, az örökös tartományokat gazdasági válság sújtotta, és bár a császári pár magyarországi utazását gondosan előkészítették, egy amnesztiarendeletet is kibocsátottak, és a korábbi elítéltek addig zárolt birtokait is visszakaphatták, a magyar elit és a magyar társadalom döntő többsége Deák Ferenc vezetésével továbbra is kitartott a passzív ellenállás politikája mellett. A békülés szándékával kezdeményezett magyarországi út így komoly eredmények nélkül ért véget, ráadásul az utazást meg kellett szakítani, és jelentősen le kellett rövidíteni, mert a kétéves kis Zsófia tífuszban megbetegedett és meg is halt. A császár és a magyarok közeledésére még hosszú éveket kellett várni, mindenki emlékezett még, és nem bocsátott meg az aradi tizenháromért.
A nemzetközi helyzet, a kibontakozó olasz egységmozgalom sem az Osztrák Császárságnak kedvezett. Camillo Cavour szárd-piemonti miniszterelnök és III. Napóleon francia császár szövetséget kötött, melynek eredményeképpen az 1859. június 24-én Solferinónál döntő vereséget szenvedett Ferenc Józsefnek le kellett mondania Lombardiáról és Milánóról.
A kiegyezés felé
A komoly külpolitikai kudarcot követően a bécsi udvar békülékenyebb hangot ütött meg a magyarokkal szemben is, a gyűlölt Bach belügyminiszter lemondatásával, az 1860. október 20-án kiadott Októberi Diplomával, az 1861. február 26-án kiadott Februári Pátenssel és az országgyűlés 1861. évre történő összehívásával kívánta rendezni és megoldani a kényes és feszült belpolitikai helyzetet. A nyílt önkényuralom megszüntetése és az 1848 előtti politikai rendszer visszaállítása azonban a magyar elit döntő többsége számára már nem volt elegendő. Az 1861. április 6-án megnyitott országgyűlésen elfogadott, Deák fogalmazta felirati javaslat a történelmi magyar alkotmánnyal összeegyeztethetetlennek és így elfogadhatatlannak ítélte mind az Októberi Diplomát, mind a Februári Pátenst. Ferenc József elutasította Deák felirati javaslatait, 1861. augusztus 22-én feloszlatta az országgyűlést, és újra bevezette a nyílt abszolutizmust és az önkényuralmi rendszert. A császár és a magyarok közeledési kísérlete így ismét zátonyra futott és további késedelmet szenvedett.
A kiegyezés felé vezető tárgyalások folytatására 1864. december végén érkezett el a megfelelő idő. A császár személyes megbízottját, Augusz Antalt küldte Bécsből Pest-Budára, a sok évszázados magyar joganyagot kitűnően ismerő és azt a gyakorlatban, az aktuális helyzetekben is nagyszerűen alkalmazni tudó Deákhoz. 1865 tavaszáig Augusz Antal még kétszer tárgyal Deákkal, melynek eredményeképpen Ferenc József hajlandónak mutatkozott tárgyalási alapként elfogadni a Deák által kifejtett elveket. A megbeszéléseket követően Deák Ferenc végül a Pesti Napló 1865. április 16-i számában fogalmazta meg és tette közzé a kiegyezés számára elfogadható alapelveit. Deák kitűnő érzékkel és bölcsen egyszerre hangsúlyozta a birodalom biztonságának és szilárd fennállásának, Ausztria alkotmányos szabadságának, valamint a Magyar Királyság történelmi jogainak és törvényeinek fontosságát.
Az 1865. december 14-én megnyitott országgyűlésen megkezdődött tehát a kiegyezési javaslat pontos és részletes kidolgozása, melynek eredményeképpen 1866 tavaszára apróbb módosításokkal elfogadták és megerősítették Deák eredeti elképzeléseit, az országgyűlést azonban a porosz háború miatt felfüggesztették, és csak novemberben hívták össze újra.
A poroszok és az olaszok ellen vívott, ismét Ausztria vereségével végződött háború a komoly presztízsveszteség és területi veszteségek mellett ismét ráirányította a figyelmet a birodalom sérülékenységére. Az olaszok ellen 1866. június 24-én vívott győztes custozzai csata után 1866. július 3-án Königrätznél elszenvedett súlyos vereséget követően Ausztria elvesztette Velencét, hozzá kellett járulnia, hogy a német egység porosz vezetéssel valósuljon meg, és végérvényesen bele kellett törődnie abba, hogy a birodalom súlypontja keletebbre helyeződött át, még jobban felértékelve ezzel a Magyar Királyság területét.
Erzsébet és a kiegyezés
A korszak nőideáljához képest nagyon modern, csinos és sportos fiatal császárné is a magyarokkal történő kiegyezésben látta biztosítékát a birodalom megerősödésének, fia, Rudolf későbbi trónra lépésének és így a dinasztia fennmaradásának. Az 1866-os esztendő során több ízben is Pest- Budára utazott, találkozott és tárgyalásokat folytatott Andrássy Gyulával és Deák Ferenccel is, melyek során kétségkívül kölcsönös rokonszenv és szimpátia alakult ki Erzsébet és a magyar politikai élet vezető személyiségei között. Erzsébet Ferenczy Ida társalkodónője hatására korábban is érdeklődött és kíváncsisággal fordult a magyarok felé, a magyar nyelvet is igyekezett megtanulni – az elbűvölően szép császárné így válhatott a magyar ügy elkötelezettjévé és a kiegyezési tárgyalások fontos közvetítőjévé és támogatójává.
Az 1867. januári bécsi tárgyalásokat követően február 1-jén a bécsi minisztertanácson elfogadták a kiegyezést támogató törvényjavaslatot.
Ferenc József 1867. február 17-én, Deák Ferenc javaslatára, a szabadságharcban betöltött szerepe miatt korábban halálra ítélt és távollétében jelképesen felakasztott Andrássy Gyulát nevezte ki magyar miniszterelnökké. Ha az érdekei úgy kívánták, a korábban kegyetlen és kíméletlen bécsi udvar bizony képes volt rugalmasnak, elegánsnak és roppant nagyvonalúnak is lenni.
A magyar király és királyné
A kiegyezési törvényeket 1867. március 30-án a magyar országgyűlés tekintélyes többséggel megszavazta, az uralkodó szentesítésére azonban még június 12-ig kellett várni, hiszen előtte Ferenc Józsefet magyar királlyá kellett koronázni.
Erre 1867. június 8-án a budai Várban, a Mátyás-templomban került sor. A császár és a császárné a Királyi Palotából érkezett a Mátyás-templomhoz, Ferenc József lovon, Erzsébet hintón. A Szent Koronát, az országnak nem lévén nádora, Andrássy Gyula, a néhány hónappal azelőtt megválasztott miniszterelnök és a szintén a közelmúltban, az 1867-es esztendő elején esztergomi érsekké és hercegprímássá választott Simor János helyezte Ferenc József fejére.
Erzsébet fejére a házi koronát Ranolder János veszprémi püspök helyezte, majd a Szent Koronát Andrássy segítségével a hercegprímás Erzsébet vállához érintette.
A király azután a mai Kapisztrán téren álló Helyőrségi templomba lovagolt, ahol aranysarkantyús vitézeket avatott, majd a Lánchídon keresztül Pestre átlovagolva a mai Március 15. téren, a Belvárosi Plébániatemplom előtt kialakított díszes emelvényen a hercegprímás és a miniszterelnök segítségével ünnepélyes keretek között esküt tett. Az eskütétel után a mai Széchenyi István térre lovagolt, ahol az ünnepi menetből kiugratva, és az itt felépített koronázási dombra felvágtatva a négy égtáj felé Szent István kardjával négy kereszt alakú vágást tett, szimbolikusan is birtokba véve a Szent Korona országainak összes földjeit. Erzsébet az ünnepi menetet és a kardvágás pillanatát a tér egy távolabbi pontjáról, a Lloyd-palota erkélyének számára kialakított díszpáholyából kísérte figyelemmel.
Az uralkodó által 1867. június 12-én szentesített kiegyezési törvények létrehozzák a dualizmus rendszerét. A dualista állam a magyarok kívánsága értelmében az Osztrák–Magyar Monarchia nevet kapta, Európa-szerte azonban még sokáig egyszerűen Ausztriának majd később Ausztria- Magyarországnak nevezték. Az Osztrák–Magyar Monarchia belügyeiben önálló és egyenrangú országai saját külön kétkamarás országgyűléssel és felelős kormánnyal rendelkeztek, a két országot a legfőbb hadúrként kiterjedt jogosítványokkal rendelkező közös uralkodó és a közös ügyek kapcsolták össze birodalommá. A Pragmatica Sanctio alapján közös ügynek nyilvánították a külügyet és a hadügyet, ezeket az uralkodó által kinevezett közös miniszterek irányították. A harmadik közös miniszter, a „közös ügyek pénzügyminisztere” csak a közös ügyek költségeinek fedezésére rendelkezésre álló forrásokat kezelte. A kiegyezéssel létrejövő lehetőségekkel jól élve a dualizmus első évtizedeiben a magyarok egy korábban soha nem látott modernizációs folyamatnak, gazdasági és társadalmi fejlődésnek, a polgári állam jog- és intézményrendszere teljes kiépítésének és kiépülésének lehettek résztvevői és haszonélvezői.
Ferenc József és Erzsébet alakja az ezeréves magyar állam fennállásának tiszteletére szervezett millenniumi ünnepségsorozat után, majd az első nagy háborút követően is a birodalom és a boldog békeidők jelképeként és szimbólumaként vonult be a magyar nemzet emlékezetébe.
Ha a múltból a mindennapi élet részletei is érdekelnek, olvasd el alábbi cikkünket is:
