Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Állásinterjúval kapcsolatos szakállas vicc, hogy amikor megkérdezik a jelentkezőt, mi a legrosszabb tulajdonsága, ő rávágja, hogy a perfekcionizmus. Az ilyen szemlélettel élő emberek élete azonban cseppet sem tréfás.
Alapvetően nincs semmi gond azzal, hogy a jobb felé törekszünk, hogy egyre magasabb célokat tűzünk ki magunk elé. Az élet bármelyik területén is szeretnénk kiemelkedőt alkotni, nem elégedhetünk meg a középszerűséggel – gondoljunk csak bele például, hová jutna egy balett-táncos, aki nem gyakorol, mert szerinte már öt éve is jól tudott spárgázni. Ugyanakkor a maximalizmusnak (más szóval perfekcionizmusnak) is megvan a maga sötét oldala, átcsaphat egyfajta önpusztításba – írja Iskra Fileva, a Coloradói Egyetem filozófia-tanszékének adjunktusa a Psychology Today cikkében.
Mi a baj azzal, hogy tökéletes akarok lenni?
Az egészségtelen perfekcionizmus arra késztet, hogy sokkal több időt töltsünk a tervezgetéssel, mint a kivitelezéssel és a megoldáshoz vezető kísérletezéssel. Túl sokat aggódunk azon, hogy másoktól milyen visszajelzéseket kapunk majd, hogy a siker vagy a rettegett kudarc vajon milyen fényben tüntet majd fel mások előtt. Ideális esetben amikor egy feladatra koncentrálunk, a megoldáson dolgozunk, és bár foglalkoztat a végeredmény megítélése, ez csupán sokadlagos gondolatként jelenik meg. Az egészségtelen maximalizmus azonban a megítélést állítja fókuszba a megoldás helyett. Ez egyenes útként vezet a gyengébb teljesítményhez, hiszen a figyelem szétszóródik ahelyett, hogy a jó helyre koncentrálódna. Ráadásul sokan, akik csak a tökéletessel elégszenek meg, minden feladatot úgy akarnak megoldani, mintha az lenne életük fő műve: felül akarnak múlni mindenkit, saját magukat is beleértve. Ez pedig gátolja magát a cselekvést: a perfekcionista érzékenyen reagál minden akadályra, amit elé gördít az élet, és a kudarctól, bukástól való félelmei miatt nem biztos, hogy meg tud vagy egyáltalán meg akar birkózni ezekkel, segítséget pedig esze ágában sincs kérni.
Soha nem leszel elég jó – saját magadnak
A gond ott van, hogy a perfekcionisták egy része szépen berendezkedett az önpusztításra, a félelmek meghatározta életre. Van ebben a kudarcérzésben valami megnyugtató, szinte menedéket találhatnak benne, hiszen úgysem lennének képesek másként végezni a dolgukat. Nagyon könnyű fantasztikus álmokat dédelgetni, majd a lehetséges kudarctól tartva visszahúzódni az álmok világába. A maximalisták egy része szinte biztosnak veszi a saját vereségét, ez pedig meggátolja abban, hogy bármi értékeset alkosson. Nem érti, hogy nem kell folyamatosan meghaladnia saját magát, a korát, a kortársait ahhoz, hogy sikeresnek könyvelhesse el magát, sem azt, hogy a hibák hozzátartoznak az alkotás folyamatához. Így viszont saját magát pusztítja el szép lassan, olyan ellenségektől tartva, amelyeket ő maga alkotott. Ez a belső hang, ami folyamatosan azt suttogja: nem vagy elég jó, nehezen alakítható át, hiszen a perfekcionista számára a külső megerősítések, bátorítások nem esnek ugyanolyan súllyal latba, mint a saját mércéje. Ha aszerint nem lehet tökéletes, neki sem áll küzdeni semmiért.
Egyre többen vannak
A perfekcionizumussal már csak azért is érdemes foglalkozni, mert egyre gyakoribb jelenség. Thomas Curran és Andrew Hill kutatása szerint a maximalisták aránya 1989 és 2016 között folyamatosan növekedett a vizsgált egyetemi hallgatók körében, nemcsak az Egyesült Államokban, de az Egyesült Királyságban és Kanadában is. Ma ott tartunk, hogy öt fiatalból (gyerekek és kamaszok együttvéve) kettő túlzottan a tökéletességre törekszik. Ennek pedig már egészségügyi hatásai is jelentkeznek, ugyanis az egyre több maximalista nem egyre javuló teljesítménnyel jár együtt, inkább jóval több szomorúsággal és kudarccal, testileg-lelkileg romboló önértékelési zavarral. „Az életem nem más, mint kudarc” – mondta például Claude Monet festő, aki hiába ért el hatalmas sikereket, belül sosem volt elégedett a teljesítményével. Depresszió, szorongás, kényszeres viselkedés, agorafóbia, álmatlanság, krónikus fejfájás, étkezési rendellenességek, önpusztítás, jóval gyakoribb öngyilkossági hajlam mind jelentkezhetnek akár már gyerekkorban is. Minél többet vár el valaki saját magától, annál több pszichés tünetet mutat, ráadásul nemcsak saját magára van rossz hatással, de kollégáira, családtagjaira is.
A tökéletességre törekvés és a jó teljesítmény egyáltalán nem függ össze egymással, hiszen a perfekcionisták megküzdési hajlandósága általában kifejezetten alacsony, stressz-szintjük állandóan magas, az átlagembernél sokkal erősebben visszarettennek a nehézségek láttán, haragosak, indulatosak, és soha nem elégedettek a teljesítményükkel. Emiatt nem gyakorolnak eleget, nincs erejük kísérletezni, új utakat keresni, minden megmérettetést messziről elkerülnek. Teljesítményük nemhogy javulna, de inkább egy helyben áll, vagy romlik, s a szomorú tény az, hogy nem azért, mert ne lennének képesek tovább fejlődni.
Így lehet szorongásmentesebb a gyerekkor
A nagyon teljesítményközpontú nevelés, a megszégyenítés és az egyre élesebbé váló iskolai harc segíti a perfekcionizmus kialakulását a gyerekekben. A kicsik összetépik a rajzot, ami szerintük nem elég jó, a négyes már ciki, ha a többiek mind ötösöket visznek haza, a sportban a sérülés kockáztatásáig edzenek, mert elsők akarnak lenni a következő versenyen. Ezt a fajta viselkedést ráadásul sokszor a tanárok, edzők, olykor a gyerekükből a legjobbat kihozni szándékozó szülők is támogatják, mert valószínűleg nincsenek tisztában vele, hogy ennek milyen ára van. A probléma legjobb ellenszere a feltétlen szeretet, a tökéletlenség, az emberi esendőség elfogadása magunkban és másokban egyaránt. Olyan hozzáállásra van szükség, ami a kis sikereket, az értük tett erőfeszítéseket is megünnepli, ahol a szeretet és a gondoskodás nem függ sem a gyerek, sem a felnőtt teljesítményétől.
