Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Bár az emberiség egész története a háborúk és konfliktusok krónikája, a huszadik század különösen bővelkedett az erőszak különböző formáinak megnyilvánulásaiban. Az előző generációk egyéni és társadalmi traumái bennünk élnek tovább, a gyógyulás azonban nem lehetetlen.
A huszadik század második felének közép-európai régiója és különösen Magyarország második világháború alatti és utáni történetét átjárja az erőszak. Rejtett vagy kevésbé rejtett formában az (állami) erőszak végigkísérte az 1950-es évek hazai történetét. Az ’50-es évek elnyomása, a csengőfrász, a padlássöprések minden magyar családot érintettek. Ehhez adódnak hozzá a huszadik század más traumatikus eseményei: két világháború, Trianon, forradalmak, a(z országhatárokon át mindkét irányba, illetve a határokon belüli) kényszerű migráció, kirekesztés, éhezések, létbizonytalanság.
Szerzőnkről
Tulipán Éva történész kutató, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa
Kutatási területe Magyarország 1945 utáni történetének, különösen az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeinek és következményeinek erőszaktörténeti, kulturális emlékezeti és emlékezetpolitikai nézőpontú vizsgálata. Az Erőszaktörténeti Munkacsoport és az MTA Történeti Bizottsága II. világháború története albizottságának tagja.
Az erőszak típusai
Az erőszak jelensége a világ minden részében, társadalmában és kultúrájában tetten érhető, az általános elutasítás dacára megjelenik a szórakoztatónak szánt mesékben, irodalomban, mozifilmekben is, fogalma mégis igen komplex és nem könnyen megragadható. A definiálására tett kísérletek ugyanakkor gyakran ellentmondásokhoz vezetnek, bár az erőszak különböző megnyilvánulásai részei általános emberi tapasztalatainknak.
Peter Imbusch német szociológus felosztása szerint a direkt fizikai erőszak – mások bántalmazása, megsebesítése vagy megölése – a legnyilvánvalóbb és többnyire szándékos megjelenési forma, olyan egyetemes nyelv, amely mindenki számára egyértelmű üzenetet hordoz. Megkülönbözteti ettől a pszichológiai erőszakot, amelynek nyomai sokkal kevésbé látszanak, ám olykor súlyosabbak, és az erőszak elszenvedőjére hosszabb távú hatással lehetnek, mint a fizikai erőszak alkalmazása.
A lelki terror során szavak, gesztusok, képek, szimbólumok alkalmazásával történik az áldozat félelemben tartása, akaratának megtörése, amely lassan gyógyuló traumát okozhat. Az államhatalom gyakorlása az egyének felett a modern korban, amelyet az erőszakszervezeteken vagy titkosszolgálatokon keresztül érvényesít, annak ellenére, hogy legitimitással bír, intézményi erőszaknak minősül Imbusch értékelése szerint, ha direkt beavatkozással jár. Az intézményi erőszak gyakorlása „a törvényesség/törvénytelenség és legitimitás/illegitimitás kritériuma” mentén válik problémamentessé vagy törvénytelenné, ahogyan ez a huszadik század diktatúráinak példáján jól tetten érhető.
Ez utóbbi típus talán inkább a strukturális erőszak témakörébe sorolható, amelyet Imbusch Johan Galtungra hivatkozva az erőszak rejtettebb megnyilvánulásai közé sorol a kulturális erőszakkal együtt. Johan Galtung norvég konfliktuskutató a látható és láthatatlan erőszakra történő felosztást alkalmazza. A látható erőszakhoz sorolja, Imbuschhoz hasonlóan a direkt cselekedetekben megnyilvánuló fizikális vagy verbális erőszakot. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy az erőszak nem a semmiből fakad, gyökere a láthatatlan erőszak megnyilvánulásaiban ered, ahová Galtung a kulturális és a strukturális erőszak különböző formáit sorolja.
A struktúra is lehet erőszakos, ha túlzottan elnyomó, kihasználó vagy elidegenítő, az erőszak kultúrája pedig lehet hősies, hazafias vagy patriarchális például. A kulturális erőszak ugyanakkor megnyilvánulhat vizuálisan vagy – egyes szavak értelmét önkényesen korlátozva vagy az anyanyelv használatát megtiltva – verbálisan is. Az erőszak e két típusa közötti kapcsolat ugyanakkor egy ördögi körben nyilvánul meg: a kulturális és strukturális erőszak ugyanis direkt erőszakot szül, a direkt erőszak pedig megerősíti a kulturális és strukturális erőszakot. Galtung azt is állítja, hogy ha az erőszakos kultúrák és struktúrák erőszakot alkalmaznak, ezzel reprodukálják az erőszakot, létrehozva ezáltal az erőszak köreit (amelyeket azonban lehetséges megtörni).
Galtunghoz hasonlóan több neves kutató felhívja a figyelmet, hogy a társadalomban megnyilvánuló erőszak nem légüres térben történik, mértéke a hétköznapi életben bevett erőszak szintjével arányos, erre történeti példák egész sorát találjuk a szakirodalomban. A kora újkori erőszak elemzésére vállalkozott Natalie Zemon Davis, aki több mint négy évtizede megjelent írásában újító módon, antropológiai eszközöket is alkalmazva, az erőszak rítusaiként mutatta be a vallási konfliktusokat. Szerinte „a konfliktus mindig is része a társadalmi életnek, bár a vele együtt járó erőszak formája és ereje változó”. A „tömeg a vallási erőszak legszélsőségesebb eseteiben sem viselkedik esztelenül”, „az erőszakos viselkedésnek pedig struktúrája van”, egy adott szituációban eszkalálódó erőszak „azért lehet intenzív, mert szorosan kötődik a közösség alapértékeihez és önértelmezéséhez”. Davis szerint tehát a hivatalos, intézményi erőszak megelőlegezi a lázadó tömeg cselekedeteit, ahogyan történt ez a nyilvános kínzások és kivégzések korszakában.
George L. Mosse hasonlóképpen a mindennapi élet brutalizálásáról beszél az első világháború utáni weimari köztársaságban. Ezalatt a háborús tapasztalat és attitűdök békeidőbe történő átültetését érti, amelynek megfelelően a társadalom kénytelen volt hozzászokni a vizuális és verbális erőszak mindennapi gyakorlatához. Hozzátehetjük, hogy ehhez hasonló hangulat uralkodhatott a második világháborút követően is, amelyet a keleti blokk országaiban, így Magyarországon is a kommunista hatalomátvétel, majd berendezkedés az erőszak különböző megnyilvánulásaival kísért tapasztalata tett még nyilvánvalóbbá.
Az erőszakos múlt nyomai
A múlt különböző eseményeihez hasonlóan az erőszak múltbeli tapasztalatáról sem rendelkezünk közvetlen benyomással. A társadalmi emlékezet átadásához közvetítőkre, médiumokra van szükség: Peter Burke brit történész szerint az emlékezet szóbeli hagyományok, visszaemlékezések, képek, cselekvések és terek közvetítésével őrződik meg, míg honfitársa, Paul Connerton különösen az utóbbi két kategória jelentőségét hangsúlyozza a testi gyakorlatokban és a test által is használt fizikai térben. A tekintélyes német tudós, Aleida Assmann a fentiekhez hasonlóan szövegekben, képekben, testben és terekben őrzött emlékezetről ír. Ezek közül az írás emlékezetőrző funkciója talán a leginkább egyértelmű, érdemes azonban megjegyezni, hogy a 20. századra, és különösen az ekkor elkövetett erőszakra vonatkozó források jelentős része szóbeli tanúvallomások vagy egyéb oral history jellegű források leirata.
Az erőszak képekhez fűződő, illetve a fegyveres konfliktusok vizualitáshoz való szoros viszonyára többen felhívták a figyelmet. Peter Burke a vizuális források történeti megismerésben betöltött szerepét vizsgálva azt állapította meg, hogy „a fényképezés korában az egyes események emlékezete egyre inkább képi ábrázolásukhoz kötődik”. Már a fényképezés feltalálása előtti korokra visszatekintve is különös jelentőséget tulajdonít a képi ábrázolások forradalmak és fegyveres konfliktusok idején betöltött szerepének, így például a francia forradalomban a Bastille elfoglalását ábrázoló nyomtatványok nem csupán a történeti megismerésre, de a képek meggyőző erejénél fogva az éppen zajló események alakulására gyakorolt hatását is hangsúlyozva. A forradalmak és konfliktusok vizualitásának kevésbé tárgyalt aspektusa a halottak és a (gyakran erőszakos) halál ábrázolása. Az 1956-os forradalom alatti nyílt erőszakot például kevés egyidejű felvétel örökítette meg. Kivételt jelent ez alól John Sadovynak a pártház falánál készített ikonikus sorozata a védők egy magukat megadó csoportjának lelövéséről. A Kossuth téren október 25-én a lövöldözés elől menedéket kereső tömegről és a könyvégetésekről készültek még egykorú felvételek.
Az erőszak sokszor csupán a hatásain keresztül érhető tetten: gondolhatunk itt az Auschwitz felszabadítása vagy Budapest ostroma, esetleg az 1956-os forradalom után készült fotókra. Nagyobb része az erőszak hatását mutatja be az események után készített képkockákon: csontvázzá soványodott túlélők, utcán heverő, mésszel leszórt holttestek, romok, lótetemek képei jelenhetnek meg előttünk, ha erre gondolunk.
A fegyveres pusztítás emlékezetét fagyasztják rideg számokba az események után készített statisztikák, amelyek a háborús veszteség (halottak, sebesültek, eltűntek) vagy az országból emigrálók száma mellett a megrongálódott és lakhatatlanná vált házak, lakások arányát is felmérték.
A fegyveres pusztítás, az erőszak gyakran a természeti vagy városi tereken, a mindennapi tárgyakon keresztül is nyomot hagy, ezekben is tetten érhető: példaként sorolhatók a háborús természeti pusztítás, a belövések sokszor a mai napig látható nyomai a budapesti épületek homlokzatán, az átlőtt zubbonyok a múzeumban.
Az erőszak az élettelen tárgyaknál is mélyebb nyomokat hagyhat az emberi testben és a lélekben, az előző generációk traumái öröklődhetnek és a mai napig velünk élnek. A gyógyulás egyéni és társadalmi szinten sem könnyű, de lehetséges.
