Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Horthy Miklós kormányzó élete döntései és kihagyott döntési lehetőségei miatt is érdekes. Miért maradt passzív Jugoszlávia német megtámadásának első napjaiban, és miért adta fel ezt a passzivitást a Szovjetunióval szemben? Miért nem elégedett meg a revíziós sikerekkel? A kérdések sora hosszan folytatható.
Az életrajzírás a történeti művek önálló műfajához tartozik. Ugyanazok a szabályok vonatkoznak rá, mint minden történeti műre. Itt is az a feladata a történetírónak, hogy a vizsgált személlyel kapcsolatos, relevánsnak tekintett történeti adatokat összegyűjtse, ütköztesse a különféle adatokkal kapcsolatos értelmezéseket és ismertesse saját verzióját az olvasóval. Egy életrajz azonban csak száraz tudósítás marad akkor, ha nem villantja fel azokat a döntési mozgástereket, amelyekkel a főszereplő rendelkezett. A mozgásterek egyúttal ahhoz a kérdéshez is átvezetnek, amelyet elsőre sokan tudománytalannak vélhetnek, nevezetesen a „mi lett volna, ha…” megfogalmazásához.
Szerzőnkről
Ungváry Krisztián az MTA doktora, jelenleg állás nélküli történész. Fő kutatási területe a 20. század magyar és kelet-európai had- és politikatörténete, az állambiztonsági szervek működése Magyarországon. Magyar, angol, német, francia, spanyol, orosz és kínai nyelven eddig 303 tudományos közleménye jelent meg.
Egy eseménysor esetében már az is történetírói érdem, ha annak addig rejtve maradt részletei nyilvánosságra kerülnek, esetleg más összefüggésben kerülnek bemutatásra. Cselekvő személyek életútjának ismertetése esetében azonban ennél nem ragadhat le az életrajzíró. Különösen nem, ha a főszereplő életútja vitatott. Ebben az esetben megkerülhetetlen az egyéni felelősség kérdése, és ez nem válaszolható meg anélkül, hogy a szerző ismertesse azokat a választási lehetőségeket is, amelyekkel az általa tárgyalt személy nem élt. Horthy Miklós kormányzó élete éppen ezek miatt a döntési lehetőségei miatt különösen érdekes. Miért maradt passzív Jugoszlávia német megtámadásának első napjaiban, és miért adta fel ezt a passzivitást a Szovjetunióval szemben? Miért nem elégedett meg a revíziós sikerekkel? Mit tartott volna optimális megoldásnak, és hogyan képzelte elérni azt? A kérdések sora hosszan folytatható.
A kormányzó vitatott emlékezete
Horthy Miklós személye gyújtópontja is a magyar közéleti és emlékezetpolitikai vitáknak. Megítélése egyúttal egy korszak értékelését is tartalmazza. Más szavakkal: Horthy személye egyfajta emlékezetpolitikai csatateret jelent. Kár volna tagadni, hogy ennek számos aktuálpolitikai vonzata van, mint ahogyan az is nyilvánvaló, hogy az „emlékezetpolitika” valójában nem a múltról, hanem a máról szól. Sokan gondolhatják, hogy magára adó történésznek nem kellene részt vennie az effajta diskurzusokban. E sorok szerzőjének megengedőbb álláspontja van. Nem azért, mert politikai szerepre törnék, hanem azért, mert úgy gondolom, hogy amennyiben jelenkori politikai diskurzusokban történelmi tények merülnek fel, akkor célszerű ezeknek a tényeknek a kritikus vizsgálata. Az a rendszer ugyanis, amely működését történelmi hazugságokra építi, előbb-utóbb bukásra és csúfos megszégyenülésre van ítélve. Ezért nem mindegy 2020-ban sem, hogy ki is volt Horthy Miklós.
Horthy kapcsán elsősorban 1944-es szereplése szokott politikai viták kereszttüzébe kerülni. Életútjának azonban más fejezetei is alkalmasak arra, hogy bemutassák személyiségének és politikai tevékenységének jellemző oldalait. Ezért az alábbiakban a területi revízióval kapcsolatos tevékenységét mutatom be.
Horthy álláspontja az első világháborúval és a revízióval kapcsolatban a legcsekélyebb önkritikát is nélkülözte. Úgy vélte, a magyar kormányzatot nem terhelte semmilyen felelősség, mindenről a destrukció (a „zsidók”), a hűtlen, illetve rossz irányba befolyásolt nemzetiségek és a tájékozatlan nagyhatalmak tehettek. Ez az attitűdje 1919-től haláláig lényegében nem is változott, és mindez borítékolta azokat a konfliktusokat, amelyekkel politikai pályáján szembe kellett néznie.
„Mindent vissza”?
A magyar revíziós gondolat kezdettől fogva kettős beszédet követett. Míg a nemzetközi kapcsolatok színterén Magyarország általában a történelmi érvekkel támogatott etnikai revízió mellett tette le voksát, addig belföldön a „mindent vissza” elv alapján az integer Magyarország visszaállításának eszméjét hirdették. Utóbbi politikai program azonban nyilvánvalóan megvalósíthatatlan volt: a történelmi Magyarország területén még az 1910-es népszámlálás adatai szerint is kétmillió szlovák, hárommillió román, egymillió szerb és rutén élt, az 1920-ban elszakított területeken pedig a magyarság aránya sehol sem haladta meg az 50 százalékot. Ugyanakkor az is igaz, hogy a többi népcsoporttal szemben 1910-ben 54 százalékkal minimális, de abszolút többséget alkotott. Ekkora létszámú népesség magyarosítása azonban így sem képezhetett reális politikai programot. Az a remény, hogy az érintett nemzetiségek önként kívánják majd a magyar uralom visszatértét, szintén illuzórikusnak nevezhető. Arról nem is beszélve, hogy az arányok 1910 után rohamosan romlottak a magyarság kárára, és ebben nemcsak a tendenciózus népszámlálási adatoknak volt szerepe, hanem annak is, hogy a magyarság asszimilációja felgyorsult, háborús vesztesége magasabb, népszaporulata pedig alacsonyabb volt, mint a román, szerb vagy szlovák etnikumé.
A magyar politikai elit ezekkel a körülményekkel tisztában volt. Nem véletlenül készítettek külföldi használatra tárgyalási alapnak etnikai revíziós javaslatokat. Belföldi fogyasztásra azonban kétséget sem hagytak afelől, hogy a megcélzott politikai program egyedül az ezeréves határok visszaszerzése lehet. Trianon sokkja után bizonyos mértékig érthető, hogy a közvélemény nem vonta le a szükséges konzekvenciákat. Az azonban már kevésbé, hogy miért nem vonták le a konzekvenciákat azok, akik az ország élén álltak. Azt az ellentmondást, ami a visszaszerzendő területek nem magyar lakossága és az önrendelkezés között feszült, az érintett magyar politikusok – köztük Horthy és Bethlen István is – azzal az egyébként teljesen alaptalan önbecsapással hidalták át, hogy a testvérnépek „titkon ma is ide visszavágynak”.
Az elit és a kormányzó felelőssége
Mindez 1920-ban még nem tűnt problémának, a későbbiekben azonban félelmetesen beszűkítette a magyar politika mozgásterét, hogy a választópolgárok a „mindent vissza” illúziójában éltek. Erről Teleki Pál és Kállay Miklós is sokat panaszkodott, kooperatívabb nemzetiségi politikájuk rendre megbukott az állami apparátus és a hadsereg ellenállásán. Ezért a közhangulatért viszont az ország első számú vezetője, Horthy Miklós nagymértékben felelőssé tehető. Ha létezett olyan személy, aki kellő tekintéllyel rendelkezett ahhoz, hogy helyesebb irányba alakítsa a közhangulatot, akkor az Horthy volt. Ő azonban ezen a téren egyszer sem élt ezzel a lehetőséggel. Ellenkezőleg: rendre a nemzeti szupremácia jelszavait pufogtatta a nyilvánosság előtt, és saját maga tudatosan úgy építette fel belföldi kultuszát, hogy ő lesz az a hadvezér, aki majd visszaállítja az ezeréves határokat. Erre a szerepre senki sem kényszerítette őt. Nagy tekintélyének köszönhetően megtehette volna azt is, hogy kultuszát csak a magyar etnikum egyesítésére építi, még akkor is, ha ez a gondolat nem lett volna mindenki számára népszerű. Ebben ráadásul számíthatott volna például Teleki Pál támogatására is, politikailag tehát nem lett volna egyedül az ötlettel. Mindez persze nem jelenti azt, hogy Trianon etnikai alapú revíziójának elfogadtatása könnyű feladat lett volna, csupán annyit, hogy lehetett, sőt szükséges lett volna próbálkozni vele – és ennek elmaradása Horthy politikai felelősségét képezi.
A revíziós politika azért is nagyon érdekes, mert Horthy eredendően egyáltalán nem volt elvakultan németbarát. Állítása szerint 1938-ban Kielben össze is veszett Hitlerrel, amikor arról próbálta meggyőzni a Führert, hogy egy új háborúban Anglia győzelme biztosra vehető.
Az I. bécsi döntés Magyarországnak juttatta Szlovákia déli sávját, amelynek lakói 84 százalékban magyarok, 10 százalékban szlovákok és 4 százalékban egyéb nemzetiségűek voltak. Kevesek által ismert tény, hogy a bécsi döntést megelőző magyar–szlovák bilaterális tárgyalásokon a csehszlovák fél a magyarok által követelt minimális terület 50 százalékát (összesen 5405 km2-t, 349 ezer lakossal, akik közül csehszlovák adatok szerint is 342 ezer magyar volt) önként felajánlotta, ha a magyar fél lemond a további területi követelésekről. Ezt követően, de még a német–olasz döntőbíráskodás előtt, az utolsó csehszlovák ajánlat már 9606 km2 nagyságú és 728 ezer lakosságú terület átadását tartalmazta. Ez
megfelelt a később döntőbíráskodással megszerzett terület 80 százalékának. Az, hogy a tárgyalások végül megrekedtek, annak is volt köszönhető, hogy a magyar fél túlzott követeléseket támasztott a csehszlovák kormánnyal szemben. Diplomáciai értelemben a német–olasz döntőbíráskodás elfogadásával a magyar politika tizenkilencre húzott lapot: minimális területi előnyökért mondott le arról, hogy a határrevízió konszenzuális legyen. És mindezt nem több mint 20 százalék vitatott területért tette.
Lehetett volna másként?
1945-ben az új Csehszlovákia könnyűszerrel söpörte le az első bécsi döntés eredményeit az asztalról. Nehezebben tudta volna ezt megtenni akkor, ha a magyar politika képes lett volna német–olasz segítség nélkül megállapodni északi szomszédjával. Akkor is nehezebb dolga lett volna, ha a magyar külpolitika ragaszkodott volna ahhoz, hogy az intézkedést négyhatalmi jóváhagyással biztosítsa. Így viszont kizárólag a német–olasz szövetség függvényévé tette az elért területi eredményeket, amiről viszont maga is tudta, hogy egy világháború esetén semmit sem ér, hiszen Anglia háborús győzelme ekkor még Horthy sziklaszilárd meggyőződése volt.
Érdemes felidézni, hogy a magyar–szlovák megegyezés alapvetően azon bukott meg, hogy Horthy ekkor még ragaszkodott Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács és Nyitra átengedéséhez. Ezekből a városokból azonban Pozsony és Nyitra egyértelműen szlovák többségű volt, Kassa esetében pedig a város körüli falvak rendelkeztek döntő szlovák többséggel.
1945-ben a rossz politikai döntések sorozata több millió magyar számára személyes katasztrófával járt. Mindez ráadásul még ma is nyitott seb, hiszen a határon túli magyarság nemzeti jogai ma sem megoldottak. Abban, hogy ez így alakulhatott, Horthy Miklós felelőtlen döntéseinek is szerepe van.
