Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha azt mondom, holokauszt, az emberek többségének Auschwitz, a gázkamrák és az odaveszett emberek százezrei jutnak az eszébe. Nem véletlen: a holokauszttal foglalkozó legtöbb tudományos mű, kiállítás történetvezetése a népirtással éri el tetőpontját; a következményeket (főleg a hosszú távúakat) igen ritkán említik meg. Pedig a zsidók megkülönböztetésének és üldöztetésének nyomai hosszú évekig kísértették az érintetteket.
A hazatérő túlélők lakásaikat kifosztva találták, családtagjaik, barátaik nagy része életét vesztette, környezetük gyakran ellenségesen fogadta őket. Ilyen körülmények között különösen nehéz volt az újrakezdés, amit tetézett az átélt, feldolgozatlan trauma, az esetleg elszenvedett átmeneti vagy tartós egészségkárosodás. Volt azonban a túlélőknek egy olyan csoportja, akiknek az életére külön árnyékot vetett, amin átmentek: azok a nők, akiket a nácik álorvosi kísérletek során sterilizáltak, és emiatt sosem születhetett gyerekük.
Klacsmann Borbála
A Szegedi Tudományegyetem történelem szakos doktori hallgatója
Kutatási területe a magyar zsidók történelme, a holokauszt mikrotörténete, valamint a holokauszt-túlélők kárpótlása és jóvátétele. E témákban eddig három nyelven jelentek meg tanulmányai és ismeretterjesztő cikkei. A Holokauszttörténetek Facebook-oldal szerkesztője.
Klára gyerekkora: üldöztetés, deportálás, felszabadulás
V. Klára 1929-ben született, gyerekkorát Pestszenterzsébeten töltötte szüleivel és két nővérével, Évával és Magdával. A szülők üveg- és porcelánboltot üzemeltettek. Klára középosztálybeli, asszimilálódott zsidó család gyermekeként a helyi polgári iskolában tanult. Fiatalságának azonban durván véget vetett a zsidóellenes megkülönböztetés, az üldöztetés, majd a nyilas-hatalomátvétel. Csupán 15 esztendős volt, amikor 1944 júniusában családjának a Sztójay-kormány rendelete nyomán gettóba kellett költöznie. Erre nővére, Magda így emlékezett vissza 2001-es interjújában: „Bejöttek az üzletbe [a városházáról], és apámnak azt mondták, hogy a pénztárat is hagyja, mindent, adja oda a kulcsot, és ki kellett menni az üzletből.” Mivel a szülők minden pénzüket porcelánáruba fektették, így ekkor egész vagyonukat elvesztették.
A kínálkozó alkalmat megragadva Magda és Klára munkára jelentkeztek Lehr Ernő kötszövő gyárába. Eleinte hazajártak esténként a gettóba, attól kezdve azonban, hogy a gyárat hadiüzemmé nyilvánították, ott kellett éjszakázniuk. Ekkor látták utoljára a szüleiket. A gyárban a lányok rossz körülmények között éltek: szalmán kellett aludniuk, három műszakban dolgoztak a fonógépeken. Az ott használt vegyi anyagok miatt Klára bőrén kiütések jelentek meg.
December elején a nyilasok a testvéreket elhurcolták a Józsefvárosi pályaudvarra, majd onnét Ravensbrückbe deportálták őket, ahol a kálváriájuk folytatódott. A háború ekkor már a vége felé közeledett. Magda így emlékezett a körülményeikre: „Már akkor bomlott a láger. Egy „zelt” sátorba raktak be bennünket, háromemeletes ágyba. Kétezren voltunk. Szögesdrótos budi volt, borzalmas körülmények között.” Január végén a két lányt Freibergbe vitték, ahol egy repülőgépgyárban dolgoztak. Innét erőltetett menetben mentek Flossenbürgbe, majd Theresienstadtban kötöttek ki. A szovjet csapatok itt szabadították fel őket 1945. május 8-án.
Mire a felszabadító sereg megérkezett, Klára lefogyott, legyengült és tífuszban szenvedett. Ő is és nővére is kórházi kezelésre szorultak, amit részben ott helyben, részben pedig hazatérésükkor, Budapesten kaptak meg. Amint lehetett azonban, a két fiatal leány igyekezett vissza Pestszenterzsébetre, csak hogy azzal szembesüljenek: egyetlen közeli rokonuk sem élte túl a holokausztot.
Eleinte nővérük férje, H. József és annak édesanyja viselte gondjukat, ám amikor megerősödtek, a V. lányok megpróbáltak talpra állni. Együtt maradtak, és továbbra is a családi házukban éltek, de Magda férjhez ment és később tanulni, majd dolgozni kezdett. Klára egy cionista körbe került be, ahol megismerte későbbi férjét, F. Lászlót. László munkaszolgálatosként orosz területen szolgált, ahol lefagyott mindkét lába. A két fiatal szerelmét 1949-ben házasság koronázta meg, és Klára élete végéig gondoskodott férjéről.
Jóvátétel az NSZK-ból
Az 1960-as évek elején Nyugat-Németország kiterjedt jóvátételi programot indított azok részére, akik a nácik álorvosi kísérleteinek estek áldozatul. Magyarországon a Magyar Vöröskereszt, a Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete és a magyar államot képviselő Pénzintézeti Központ bonyolította le az eljárásokat. Az igénylőknek hosszú procedúra során kellett személyes adataik megadása mellett beszámolni a háború alatti és utáni élethelyzetükről, tanúvallomásokat tenni, orvosi kivizsgálásokon részt venni. Az így keletkezett dokumentumokat a Vöröskereszt Svájcba juttatta, ahol semleges bizottság vizsgálta ki a kérelmeket, és döntött arról, hogy az igénylő kaphat-e jóvátételt.
Klára 1964-ben adta be jelentkezését. Aktájában megtalálható vallomásában így számolt be arról, hogy mi történt vele: „1944. december közepén egy SS-orvos utasítására kísért mindkettőnket a revierre [tábori kórházba] a Block älteste [barakkparancsnok]. Testvéremet bevezették egy fehér függöny mögé, műszerek csörgését hallottam. Én ordítottam a félelemtől, valaki engem beráncigált a függöny mögé, és már csak arra emlékszem, hogy egy hatalmas pofont kaptam, amitől el is vesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, testvérem mellett voltam, akkor már ő is eszméleténél volt. Nekem is nagyon fájt a hasam, én is véreztem. [Ezután] többször jöttek értünk és kísértek a revierre. Többet a velem történtekről nem tudok elmondani. Higgyék el kérem, most is nagyon felkavar minden. 15 éves voltam akkor, ma is él bennem az a rettenetes félelem és hogy milyen kínokat okoztak nekem.”
Elmondásuk szerint azért választották ki őket a kísérletre, mert mindketten vörös hajúak voltak és hasonlítottak, így talán ikreknek nézték őket. Hazatértükkor Klára és Magda is azzal szembesült, hogy nem lehet gyereke: „Mivel nagyon szerettem volna gyermeket, így felkerestem egy nőgyógyászt, és tubaátfúváson is keresztülmentem” – vallotta Klára. Az aktájához csatolt orvosi igazolásokból kiderül, hogy a kísérlet krónikus petefészek-gyulladást és méhnyakeróziót okozott, amit hosszú kezelések során próbáltak orvosolni.
A független orvos szakértő megállapítása szerint az álorvosi kísérlet mivoltát igazolták az ismertetett körülmények: a kiválasztás, az ismételt beavatkozás és a többszöri nőgyógyászati vizsgálat, amelynek következményeként végleges meddőség alakult ki. Mindezt figyelembe véve a svájci semleges bizottság 1968 végén 40.000 márka összegű jóvátételt ítélt meg Klárának, ami négy hónappal később megérkezett az Általános Értékforgalmi Bankba.
A történet vége?
Nyugat-Németország a jóvátétellel hivatalos úton fejezte ki sajnálatát a nácik által elkövetett atrocitásokért. Habár a gesztus maga példaértékű volt, nyilvánvaló, hogy az okozott kárt nem lehetett semmissé tenni. Az átélt trauma és annak hosszú távú fizikai és érzelmi következményei traumatikus idegsokkot okoztak, ami miatt 1963-ban Klára ismét kórházba került.
Az elfojtott, feldolgozatlan megrázkódtatás jellemzője, hogy Magda állítása szerint soha nem beszéltek róla senkinek, még egymás között sem. Hogy mennyire nehéz volt szembenézni a múlttal, arról az is tanúskodik, hogy 1967-ben, három évvel a jelentkezése után Klára fontolgatta jóvátételi igénye visszavonását. Ezt telefonon be is jelentette az Általános Értékforgalmi Banknál, mivel így akarta elkerülni, hogy ismét tanúvallomást kelljen tennie vagy orvosi kivizsgáláson kelljen részt vennie.
A V. lányok szinte még gyerekek voltak, amikor deportálták és az álorvosi kísérletre kiválasztották őket. Amint interjújában Magda is hangsúlyozta, korábban alig tudtak valamit a női test működéséről, így még súlyosabb megrázkódtatásként érte őket a durva beavatkozás. Testi és lelki értelemben egyaránt kiszolgáltatottak voltak a táborban, ezt kihasználva a náci orvosok alapvető biológiai képességüktől fosztották meg őket szimbolikusan és fizikailag is. Az európai zsidók kiirtásának tervébe szervesen illeszkedett e lépés: a zsidó nők termékenységüktől való megfosztása.
A sterilizált nők a háború után jóval nehezebben illeszkedtek vissza a társadalomba, a „normális életbe”, amelynek részét képezte a párválasztás és a családalapítás. A holokauszt idején alsóbbrendű faj képviselőinek tekintették őket, az álorvosi kísérlet viszont megfosztotta őket attól a lehetőségtől, hogy ismét teljes értékű emberként térjenek haza. Habár Klára házassága szerelemből köttetett, kapcsolata a férjével sosem teljesedhetett ki – a holokauszt hatása élete végéig megalázó bélyegként maradt rajta.
Ha érdekelnek más, a 20. század történelmével foglalkozó írások, olvasd el ezt is:
