Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Milyen összefüggések vannak a koronavírus és a klímaváltozás között? Beszélhetünk-e a járvány környezetre gyakorolt pozitív hatásairól, vagy azt az időszakot, amit a Covid-19 határoz meg, csak veszteségekkel zárjuk?
A koronavírus-járvánnyal felültünk egy érzelmi hullámvasútra. Folyamatosan lesújtó és felemelő hírek érnek minket azzal kapcsolatban, hogy mi zajlik a világban. Olaszországban naponta több száz áldozatot követel a vírus. Kínában kitisztul a levegő. Vajon az emberiség tanul a tragédiákból? Rájövünk, hogy ha összefogunk, lassíthatunk a tempón, amivel a klímakatasztrófa felé tartunk? Perger Andrással, a Greenpeace klíma- és energiakampány-felelősével beszélgettünk arról, hogyan befolyásolja a vírushelyzet a klímaválságot és a környezetvédelemhez való hozzáállásunkat.
Én úgy látom, hogy azok a tényezők, amik a koronavírus-járvány kialakulását és terjedését okozták, mind valamilyen formában kapcsolatban állnak a klímakrízissel is, legyen szó például a nagyüzemi állattartásról vagy a gazdasági globalizációról.
Alapvetően ezt én is így látom. Nyilván ez egy olyan vélemény, amit tudományosan meg kell alapozni. Erre a Greenpeace nem hivatott. Viszont az elmúlt hónapokban nem egy ilyen véleménnyel találkoztunk, de a napokban is olvastam olyan cikket, amiben három tudós is azt állítja, hogy ezek egymással valóban összefüggő dolgok.
Látni kell, hogy mindkettőt az emberi tevékenység okozta. Átvesszük az uralmat a természet felett, és közben megnöveljük az esélyt arra, hogy utat találjanak hozzánk azok a vírusok, amikkel nem igazán akartunk kapcsolatba kerülni. Aztán ez a vírus bekerül az emberi testbe, és például azzal, hogy sokat repülünk jobbra-balra, nagyban segítünk neki, hogy eljusson a világ minden részébe.
Jól érzem, hogy a klímaváltozásról mégis elterelte a figyelmet a vírus?
Szerintem nem. Vagyis abban az értelemben igen, hogy a koronavírus-járványt sokkal nagyobb politikai figyelem övezi, mint amekkora a klíma- és ökológiai válságra szokott általában irányulni. Azokat a találkozókat pedig, amikre szükség lenne annak érdekében, hogy a klímaváltozás ügyét a védelem irányába gördítsük, nagy valószínűséggel el fogják halasztani: a nyári bonni találkozót, az EU–Kína–csúcstalálkozót vagy a COP-klímakonferenciát.
Más tekintetben viszont azt látjuk, hogy egy kis túlzással nekünk, a Greenpace-nek, meg sem kell szólalnunk, mert annyian hallatják a hangjukat, akik ugyanúgy látják a helyzetet, ahogyan mi; hogy mindenképpen változtatni kell az emberiség életmódján, működésén. Úgy gondoljuk, hogy ebből a helyzetből tanulni kell, és túl a humanitárius szempontokon – elsősorban az egészségügyi ellátáson –, megoldást kell keresni azokra a problémákra, amelyek kiváltották a koronavírus-járványt, és elébe kell menni ennél súlyosabb dolgok bekövetkezésének is. Úgy látjuk, hogy ennél súlyosabb válságok is jönni fognak, ha nem foglalkozunk a klíma- és ökológiai válsággal.
Egy-két napja még az ENSZ főtitkára is ezt mondta, és Ferenc pápa is hasonlóképpen nyilatkozott, a Nemzetközi Energiaügynökség pedig az energiahatékonyságot és a megújuló energiaforrásokat ajánlja a kormányok figyelmébe. Vannak olyanok – nem csak a zöldszervezetek –, akik kifejezetten azt mondják, hogy itt a lehetőség, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzunk, hogy ésszel, megfontoltan cselekedjünk, hogy újra tudjuk indítani a gazdaságot, úgy, hogy nem csinálunk még nagyobb problémákat, mi több, csökkentjük a meglévőket.
Múlt hét pénteken lezajlott az első virtuális Fridays For Future tüntetés, ahol Lányi András író és filozófus azt mondta, hogy valós változásokat csak fizikai jelen- és együttléttel lehet elérni. Mik a veszélyei annak, hogy a környezetvédő aktivisták a négy fal között rekedtek?
Mind, akik érdeket akarnak érvényesíteni, nagyon érdekes helyzetben vannak. A hagyományos érdekérvényesítés útjai-módjai gyakorlatilag beszűkültek. Nyilván lehet most levelet írni és fel lehet hívni a döntéshozókat, de az utcai megmozdulásokra most nincs lehetőség. Mégsem hinném, hogy nem tudják, az akarat és a szándék változatlan ezekben az ügyekben. Mindenki igyekszik megtalálni azt az eszközkészletet, amelynek a segítségével érvényesíteni tudja az ügyét, amin eddig dolgozott, de senkinek sem könnyű. A klímamozgalom erejét az adta, hogy sok embert vitt ki az utcára – ennek most nagyon nehéz ugyanazt a tömeget és erőt felmutatni, amit eddig sikerült.
Annak a hatalomnak, amelyik nem akarja meghallgatni az emberek véleményét, előnyére válhat ez a helyzet, de amelyik szívesen meghallgatja az embereket, meg fogja oldani más módon, hogy megkérdezze a véleményüket.
A légszennyezés csökkenését egyértelműen a vírushelyzet pozitívumaként éltük meg, de vajon mennyire tudja a néhány hétre kitisztult levegő megtorpantani a klímaválságot?
Semennyire. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha most nullára is csökkentenénk a szén-dioxid-kibocsátásunkat, a melegedés még eltartana egy darabig. Tehát nem az van, hogy kopp, elmentünk a falig, és akkor most már nem emelkedik a légkör hőmérséklete. De, emelkedik.
Meg kell néznünk azt is, hogy mennyire csökken a kibocsátás, és annak milyen eredménye lehet. Olvastam olyan elemzést, amelyikben azt írták, hogy 5,5 százalékkal fog idén csökkenni, majd néhány nappal később frissítették a cikket 10 százalékra. Az is lehet, hogy több lesz, vagy hogy kevesebb, ezt egyelőre még nem tudhatjuk.
Inkább ahhoz kellene viszonyítanunk, hogy mennyivel kellene csökkenteni a kibocsátást. Ha komolyan vesszük a párizsi megállapodást, és tényleg csak másfél fokig akarjuk elengedni a felmelegedést – persze addig sem kellene –, akkor kiszámolhatjuk, hogy évente mennyivel kellene csökkenteni, hogy végül elérjük a nullát. Az ENSZ úgy számol, hogy a célok teljesítéséhez 2030-ig a felére kell csökkenteni a kibocsátásokat, ehhez pedig 2020 és 2030 között évi 7,6 százalékos mérséklésre lenne szükség.
Tehát ha idén ez a szám kevesebb mint 7,6 – csak a klímavédelem szempontjából nézve –, az kevés. Ha több, annak még akár örülhetünk is, csak hát ahogy mondani szokás, nem ilyen lovat akartunk, édesanyám. Nem így akartuk elérni ezt a helyzetet, ezért inkább azt mondjuk, azt kell megnézni, milyen lehetőség van ebben a szituációban?
És milyen?
Az egyik az, hogy mi lenne, ha nem úgy indítanánk újra a gazdaságot, hogy a hagyományos úton-módon elkezdjük pumpálni a pénzt azokba a vállalkozásokba, amik a fosszilis energiahordozókat használják: például repülőtársaságokba, olaj- és szénvállalatokba.
Egyéni és döntéshozás szintjén is meg kell vizsgálni, hogy nem lehetne-e ebből a helyzetből valami tartósat produkálni? Szerintem sokan rájöttünk most, hogy végül is itthon is jó, nem kell feltétlenül mindennap bemenni dolgozni. Ezt pedig a munkáltatók is beláthatják, mert akkor kisebb irodát kell bérelni és kevesebb energiát kell használni. Rájöttünk arra is, hogy nem végtelenek az erőforrásaink. Lehet, hogy mindenki betárazott, de emellett abban is biztos vagyok, hogy elkezdett takarékoskodni, mert attól tartott, hogy mi lesz, ha nem nyitnak ki a boltok, vagy nem kapja meg a boltban azt, amit szeretne.
Rájöttünk, hogy úgy is lehet élni, hogy nem pazarlunk.
Aztán most, hogy tiszta a levegő, az emberek szembesülnek azzal, hogy nem kötelező folyamatosan elszenvedni azt, hogy mérgező levegőben rohangáljanak a városban. Ezt természetes állapotnak fogtuk fel eddig, mert azt mondtuk: „Hát igen, Budapesten dolgozom, de azért vettem házat Pomázon, mert ott tiszta a levegő.” Miért is nem lehet tiszta a levegő Budapesten? Azért, mert elfogadtuk, hogy ott mindig rossz a levegő. Pedig ez nem szükségszerű. Ilyen típusú belátásokra is lehet jutni, csak intézkedéseket kell hozni. El lehetne érni, hogy amikor majd visszatérünk – ki tudja, hova, mert nem biztos, hogy visszatérhetünk oda, ahol azelőtt tartottunk –, megvizsgáljuk, hogy a korábbi életmódunkhoz akarunk-e visszatérni.
Eddig gondolkoztunk valahogyan, de be lehet látni, hogy rosszul gondolkoztunk, mert lehet ezt másképp is csinálni. Egyéni, cégvezetői, város- és országvezetői szinten sok-sok tanulságot le lehet vonni.
Eddig a vírushelyzet lehetőségeiről beszélgettünk, de tényleg csak pozitív hatása lehet a környezetvédelemre?
Az előbb rózsás képet festettem arról, hogy milyen jó lenne, ha mindaz megtörténne, amiről beszéltem. Valójában viszont nem gondolom azt, hogy mindez magától fog megtörténni, ahogyan azt sem, hogy a döntéshozók mind rossz emberek, akik szándékosan rosszat akarnak nekünk, hogy mindenki valamiféle lobbinak a zsebéből pattant ki. Be kell látni, hogy a politikus is ember, és még az is megadathat neki, hogy felelősen tudjon gondolkodni és döntéseket hozni. Nyilván ha beszakadnak a munkahelyek az autóiparban, az első gondolata az, hogy akkor gyorsan támogassuk meg őket, mint ahogyan a megszokott gondolkodási sémák mentén teljesen logikus gondolat lehet az is, hogy segítsük már ki a repülőgép-társaságokat. Az emberek ebben dolgoztak, ebből éltek. A repülőgép-társaságokat uniós szinten már jó pár ország elkezdte támogatni. Azt kell elérni, hogy ne ez legyen az automatikus gondolkodás.
A járvány ideje alatt egy másik komoly, a globális felmelegedés okozta probléma is felütötte a fejét, mégpedig az aszály.
A rossz hír az, hogy a klímaváltozás zajlik, és a válság tünetei már velünk vannak.
Évek óta alig csörgedezik víz a Dunában, gyakoriak a szárazságok, nyáron jönnek a hőhullámok, s a többi. Meg kell tanulnunk együtt élni a klímaváltozás tüneteivel. Sok mindent kell tenni, hogy alkalmazkodjunk: a mezőgazdaság dolga, hogy kitalálja, mit és hogyan kell vetni; a helyi vezetők felelőssége, hogy felkészítsék a településeket a hőhullámok elleni védekezésre; a vízgazdálkodásban pedig át kellene gondolnunk, mihez kezdünk az országon átfolyó vizekkel. Az általános iskolában azt tanultuk, hogy milyen nagyszerű volt a Tisza szabályozása, hogy ne söpörjön el mindent az árvíz, de valójában sok mindent tönkretettek ezzel a dologgal.
A folyószabályozással ugyanis azt is megakadályoztuk, hogy a víz itt maradhasson. A hatalmas árterek nem feltétlen voltak hátrányosak Magyarország vízháztartása szempontjából. Fontos lenne, hogy ne csak csatornaként gondoljuk a hazai folyómedrekre. Hozzá kell idomulnunk ehhez a helyzethez, mert a helyzet nem fog idomulni hozzánk. Meg kell keresnünk azokat az eszközöket, módszereket és gondolkodásmódot, amik segítenek ebben.
Az elmúlt időszak rávilágított arra, hogy az emberek képesek összefogni és közös megoldásokat találni. Mit gondolsz, képesek leszünk ezután szolidáris társadalomként működni akkor is, ha a környezetvédelemről van szó?
Ha nem hinnék benne, nem dolgoznék a Greenpeace-nél. Ne csak azt lássuk, hogy az emberek összeverekednek az utolsó csomag vécépapír fölött, hanem azt is, hogy kifejezetten szolidárisak válsághelyzetben, segítenek egymásnak, akár ismeretlenek is. Hajlamosak adakozni vagy más módon segíteni egymásnak, például bevásárolni időseknek vagy levinni a kutyájukat sétálni, önkéntesek főznek az iskolák bezárása miatt megfelelő táplálékhoz nem jutó gyerekeknek.
Ennek milyen hatása van hosszú távon? Beláthatjuk, hogy nem feltétlenül különálló entitások vagyunk ebben a világban, hanem egy hajóban evezünk, sok közös ügyünk van. Ha mindenki betartja a korlátozásokat, ha mindenki felveszi a maszkot és kezes mos, akkor valószínűleg sokkal kevesebb lesz a halott. Ezt könnyű belátni, és bízom benne, hogy ennek lesz kihatása, megértjük, hogy a környezet szennyezettsége, a klímaváltozás ugyanígy közös ügyünk.
Azt hiszem, segít, ha az embereknek kollektív élményeik vannak. Mióta mondjuk már, hogy a klímaváltozás nem csak azokat érinti, akiket a Bahamákon elfújt a hurrikán. Minket is érint. Hogyne érintene? Csak egy kicsit máshogy: a szomszéd utcában azért halt meg az a néni, mert nem bírta a hőhullámot.
Lehet, hogy változatos mértékben vagyunk felelősek a klímaváltozásért, de az nem segít, ha azt próbáljuk kitalálni, hogy kinek kellene többet tennie: Kínának, az Egyesült Államoknak vagy nekünk. Azt kell felfogni, hogy együtt vagyunk ebben a helyzetben, és ha még minket nem is fog elfújni a szél, a világ átalakul, lesznek olyan helyek, ahol majd nem lehet élni, és ez valamilyen formában ránk is hatással lesz. Igaz, vannak olyan országok, amik nagyobb mértékben érintettek, mint Magyarország, de mi sem állunk olyan hátul ezen a listán.
Említetted, hogy milyen fontosak egyéni szinten is a felismerések. Mit gondolsz, mi a legfontosabb, amit egyénként tovább kell vinnünk ebből a szituációból?
Összefoglalva az, ha belátjuk, hogy kevesebb is elég; hogy tudunk másképp is élni; hogy azt, ami most velünk történik, más területekre is lefordíthatjuk. Körülnézhetünk egy kicsit alaposabban a világban, hogy mit is okozunk azzal, ahogyan működünk.
Sok tekintetben szívás karanténban élni, és sokan egyre nehezebben bírják, mégis találnak olyan pontokat, amik hiányoztak az eddigi életükből. Bízom benne, hogy mindenkinek voltak ilyen pontjai.
Rájöhetünk, hogy úgy is boldogok tudunk lenni, ha nem fogyasztunk, ha nem utazunk el 3000 kilométerre, ha nem megyünk el minden héten a plázába és eközben mellékesen nem bocsátunk ki rengeteg szén-dioxidot, hanem le tudunk ülni otthon társasjátékozni, együtt tévézni vagy csinálni valami olyat, amit eddig nem szoktunk, de jól érezzük benne magunkat. Ha ez megtörténik, akkor rájöttünk, hogy a jóllétnek nem feltétele a mértéktelen fogyasztás.
