Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A járvány kitörése óta teljesen átalakultak a mindennapi szokásaink, és olyan érzésekkel kell megküzdenünk, amelyekkel korábban nem: ilyen a magányosság is. Sokakban merül fel ötletként, hogy az űrt egy kedves kisállattal töltsék be, hiszen most van rá idejük is, hogy foglalkozzanak vele, ráadásul a gyerek is felturbózott erőkkel kampányol érte.
Az utóbbi időben megnőtt a kereslet az állatokra: akár a vásárlás, akár az örökbefogadás mellett döntenek a családok, úgy érzik, most jött el az ideje a bővítésnek. Nem is csoda: a gyerek egész nap otthon van, ha nem tanul, unja magát, és amúgy is régóta rágja a fülünket ez ügyben, a felnőttek pedig gyakran magányosnak érzik magukat. A háziállat pótolja a kieső emberi kapcsolatokat, az ölelést, a figyelmet, a feltétel nélküli szeretetet, segít elfeledkezni a napi gondokról és megnyugtat, legalábbis bizonyos mértékben. Emellett szívet melengető elfoglaltság nézni, ahogy játszik, alszik, fejlődik, mi pedig végre nem csak a saját gondolatainkkal vagyunk összezárva. Nem véletlenül használnak terápiás állatokat kórházakban, idősotthonokban, problémás gyerekek körében, hiszen testileg-lelkileg mérhető a pozitív változás, amit okoznak. De valóban ennyire egyszerű a megoldás?
Az állattartás fő oka
Kevesen tartanak azért macskát, mert meg kell védeni a takarmányt az egerektől, vagy kutyát azért, hogy terelje a nyájat, őrizze a házat. A fő ok, amiért állatokat tartunk, a magányosság. Ez nem új információ, és nem is a járványnak köszönhető, a pandémia csak felerősítette az amúgy is meglévő elszigetelődésérzésünket. Az ember-állat kapcsolatokat vizsgáló Human-Animal Bond Research Institute szervezet felmérése szerint az állattartók nyolcvan százaléka arról számol be, hogy kevésbé érzi magát magányosnak, mint korábban. Az Ohio Állami Egyetem kutatói szerint is az állattartás leggyakoribb oka a magány elkerülése. Nemcsak azért, mert az állatok társaságot nyújtanak az egyedül élőknek vagy a társas magánytól szenvedőknek, de azért is, mert azáltal, hogy foglalkozunk az állattal, sétáltatjuk, orvoshoz visszük, bekerülünk egy új közösségbe, ahol új ismerősök várnak, akikkel könnyen megtaláljuk a közös hangot. A kutyasétáltatás pedig abszolút kimozdít a négy fal közül, és így lehetőséget ad a társas interakciókra. Ez így milyen szépen hangzik, ugye?
Picit azért árnyaljuk a képet
Az állattartás azonban nem egy jolly joker, ami embertől és állatfajtól függetlenül garantáltan oldja a magányt. Ezt a kutatási eredmények is alátámasztják. Andrew Gilbey és Kawtar Tani, az új-zélandi Massey Egyetem kutatói alapos összefoglaló tanulmányt tettek közzé, amelyben az állattartók és a háziállat-mentesen élők érzelmi állapotát elemzik 1986 és 2014 között. A 21 ismertetett vizsgálatból csak hat adott olyan eredményt, amire számítani lehet, azazhogy az állattartók kevésbé magányosak állattalan társaiknál. Tizenegy vizsgálatban ugyanolyan elhagyatottnak érezték magukat a gazdik, mint azok, akik nem tartottak állatot, sőt egy brit kutatócsoport egyenesen azt állította, hogy az állattartók magányosabbak a többieknél.
Egy másik tanulmány szerint az egyedül élő nők megtapasztalták a kisállat hozta örömet, míg azok a nők, akik családban éltek, nem érezték magukat kevésbé magára hagyottnak csupán az állattartástól. Egy német vizsgálat szerint azok a nők, akik kutyát tartottak, örömüket lelték a négylábú társaságban, de ugyanez az egyedül élő férfiakra már nem volt igaz, ők ugyanolyan magányosnak érezték magukat kutyástul is. Gilbey és Tani összegzése alapján a 2015 előtt végzett vizsgálatok nem nyújtanak tudományos bizonyítékot arra, hogy az állattartás jó megoldást jelent a magány oldására, ráadásul a 2015 óta végzett vizsgálatok sem mind mutatnak ebbe az irányba. Joggal merül fel a kérés, miért tátong ekkora szakadék a tudományos eredmények és a személyes tapasztalataink között?
Az állat elszigetel vagy összeköt?
Számos magyarázat létezik erre az anomáliára. Az egyik az, hogy az állattartók tulajdonképpen becsapják saját magukat. Egy 2010-es tanulmány szerint az állattartók 82 százaléka számolt be arról, hogy a kis kedvence erőteljes hatással van az életére – ugyanakkor a magányosság mérésekor nem találtak különbséget a gazdik és a nem gazdik között. Elképzelhető, hogy azok, akik sok időt töltenek négylábú barátjukkal, még kevésbé keresik más emberek társaságát? Mivel van egy állatuk, akiről gondoskodniuk kell, nem bővítik az emberekkel való társas kapcsolataikat, s így persze hogy továbbra is elszigeteltnek érzik magukat?
Egy másik lehetséges magyarázat ennél még egyszerűbb: a pszichológusok nem képesek mérni mindent, vagy ha mérik is, elképzelhető, hogy nem a megfelelő dolgot mérik. Egy biztos: nem állíthatunk fel mindenkire vonatkozó szabályt arra nézve, hogy az állattartás garantáltan boldoggá tesz. Ez nagyban függ a gazditól, attól, valóban állattal kéne-e oldania magányosságát, nem valami más módszerrel, és persze attól is, hogy sikerült-e a hozzá illő társállatot kiválasztania. Hiába adjuk egy dog pórázát egy törékeny idős hölgy kezébe, hiába van macskája egy háromgyerekes, a végsőkig kimerült anyának, ha csak egy újabb éhes szájat lát benne, s ugyanígy hiába ajándékozunk kalitkában madarat egy megszállottan túrázó ismerősünknek.
Ne az állat oldja meg a problémánkat, hanem mi magunk
Egyetlen állattól sem várhatjuk, hogy megváltást hozzon elszigetelt életünkbe. A problémánk megoldásához sokrétűbb és tudatosabb megoldásokra lehet szükség: érdemes szakember segítségével felmérni, pontosan mit is érzünk, miért érezzük, s vajon milyen megoldási lehetőségek közül választhatunk. Egy kisállat beszerzése csupán egy a sok lehetőség közül. Naivitás lenne azt várni, hogy nehézségekkel és megoldatlan konfliktusokkal tűzdelt életünk egy csapásra megváltozik, amint hazavittünk egy macskát vagy kutyát. Egyik sem képes helyettesíteni egy boldog párkapcsolatot, valóban pótolni egy gyereket, elűzni a rossz gondolatainkat. Sőt: ahelyett, hogy instant és teljes, mesebeli megoldást nyújtanának, rengeteg igényük van, gondoskodni kell róluk ahhoz, hogy boldogok legyenek.
Az állattartás felelősséggel jár
Érdemes alaposan átgondolni, vajon tényleg most van-e itt az ideje a család ilyetén bővítésének. Egy kutya vagy macska nagyszerűen lefoglalja a gyereket, aki ezekben az időkben amúgy is szorongóbb és többet unatkozik. Az is igaz, hogy mikor máskor lenne időnk egy állattal foglalkozni, ha nem most, a kényszerű bezártság idején? Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy ez a járvány el fog múlni. Egy idő után minden és mindenki visszatér a normál kerékvágásba, és a most beszerzett állat akkor is ott lesz a lakásunkban. Lehet, hogy pont akkor kell majd ivartalaníttatni, sokat szeretne sétálni, vagy egyszerűen szokatlan lesz számára, hogy egyedül hagyják a lakásban nyolc órára. Lesz rá anyagi, érzelmi és időkeretünk, hogy ezekkel a problémákkal foglalkozzunk? Ki fogja sétáltatni az ebet, amikor minden erőnkkel a munkahelyi pozíciónk megerősítésén munkálkodunk, a gyerek pedig sorra látogatja majd rég nem látott barátait? Kire bízzuk, ha majd elutazunk? Be tudjuk-e illeszteni a mindennapjainkba akkor is, amikor már a jól megszokott kerékvágásban haladunk? Ha a válaszunk igen, akkor semmi akadálya a család bővítésének – de csodát ne várjunk tőle.
