Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az Ellenségek legjobbika című film azért olyan lenyűgöző, mert igaz történet áll mögötte, és mert egy szinte teljesen reménytelennek látszó helyzetben mutatja meg, hogy mindig van kiút.
Mennyi esélyt adnánk egy zsigerből gyűlölő, fegyverrel hadonászó Ku-Klux-Klan-vezérnek és egy szabadszájú, a jogaiért minden erejével harcoló afroamerikai nőnek a békés tárgyalásra a hetvenes évek szegregált Amerikájában? Miközben mindegyikük a pokolra kívánja a másikat, sőt: retteg attól, amit az ellensége jelképez számára. De egy városban élnek, közös problémákkal szembesülnek. Egy asztalhoz lehet ültetni őket úgy, hogy mindketten életben maradjanak? Képesek a szó legszebb értelmében emberként viselkedni, figyelembe venni a másik szempontjait? És ha igen, milyen áron?
Arctalan gyűlölet
1971-et írunk, a helyszín Észak-Karolina, Durham városa. A feketék és fehérek igyekeznek annyira elkülönülni egymástól, amennyire csak lehet: külön lakókörzetek, külön iskolák, tömény szegregáció. A tisztes polgári családi életet élő politikusok és helyi vezetők szinte mindegyike rasszista, olyannyira, hogy a helyi Ku-Klux-Klan vezetője, C. P. Ellis egy tálból cseresznyézik velük. Így nem nehéz olyan döntéseket hozni, amelyek a fehéreknek kedveznek, büntetlenül megfélemlíteni a feketéket, vagy felgyújtani az iskolájukat. Talán minden így is maradt volna, ha nem kerül veszélybe a gyerekek tanuláshoz való joga: egy egész iskolányi kiskorút már nem lehet elsuvasztani, a helyzetet meg kell oldani. A kérés az, hadd járjanak egy iskolába a feketék a fehérekkel. Itt indul a botrány.
Ősellenségek egy ringben
Döbbenetes helyzetben találja magát mindenki: az elnyomott, dühös feketék akár ki is tennék magukat és a gyerekeiket a fehérek megvetésének és gyűlöletének, ha a gyerekek ezen az áron járhatnának iskolába, de a magukat felsőbbrendűnek képzelő fehérek még ezt sem engedik. Ebbe a végletekig feszített helyzetbe érkezik egy afroamerikai mediátor, aki tíz napra összezárja a két oldal legfontosabb szereplőit, és azon igyekszik, hogy legalább addig sértetlenül együtt tartsa őket, amíg közös döntést nem tudnak hozni az iskoláról. Nagyon erősen kell hinni a mesékben ahhoz, hogy elképzeljük, ez a vállalkozás sikerrel járhat. És mégis. Ez az, amiért érdemes megnézni a filmet, ez az, ami a legmegdöbbentőbb ebben az igaz történetben, ez az a folyamat, amit érdemes nagyon közelről tanulmányozni.
Téged gyűlöllek, vagy azt, amit számomra képviselsz?
Az, hogy végre döntés szülessen az ügyben, mindkét félnek elemi érdeke. Az ehhez vezető út azonban nagyjából annyira sima, mint egy aknamező. A tíz nap alatt a két ellenség, C. P. és a nagyszájú polgárjogi aktivista, Ann Atwater kénytelenek egy asztalhoz ülni, legalább félszavakkal, de kommunikálni egymással. Nem ugorhatnak egymás torkának, mert egy nyilvános, vezetett megegyezés kellős közepére kényszerítették őket. Mindenkinek engednie kell egy kicsit: C. P.-nek el kell tűrnie a gospeléneklést, Ann-nek meg a fehér csuklyát. Lépésenként kell engedniük a büszkeségükből, meg kell kérdőjelezniük mindent, amiért korábban harcoltak. Szembe kell nézniük azzal, hogy a másik is ember.
C. P. egy átlagos, többgyerekes családapa, akinek gondjai vannak a fiai iskolai teljesítményével, sőt egy vak gyereke is született, akit feleségével szeretnek ugyan, de az akkori szokások értelmében egy elkülönített intézményben helyeztek el. Nem beszél a gondjairól, igazi kemény legény, aki minden erejével megpróbálja megvédeni szeretett hazáját az ellenségektől, a betolakodóktól – azaz az ő értelmezésében mindenkitől, akinek nem fehér a bőre színe. A fekete bőrű Ann Atwater pedig egyedülálló anyaként próbál boldogulni egy olyan környezetben, amely minden területén ellene van: gyűlölik őt, a lányait, a létezését, és egyetlen olyan hivatalos döntés sem születik, ami legalább egy kicsit segítene abban, hogy boldogan és nyugodtan éljenek, pedig ehhez minden joguk megvan. Nem csoda, hogy Ann nagyon dühös, nagyon hangos, és ott tesz szemrehányást C. P.-nek, ahol csak tud. A két ősellenség azonban elkezdi meglátni a másik esendőségét, erejét, szeretnivalóságát. Arctalanul gyűlölni nagyon könnyű. Próbáld meg ugyanezt a másikkal összezárva, a gyerekei szemébe nézve tenni.
Ann története
Ann Atwater élete soha nem volt könnyű. 1935-ben született, anyja nagyon korán meghalt, és Ann 1949-ben már terhes volt első lányával. Hozzáment a gyerek apjához (miután a férfit fegyverrel kényszerítették a tisztességes viselkedésre), French Wilsonhoz, ám kislányuk nem sokkal a születése után meghalt. Két évre rá született Lydia nevű lányuk. A férj Durhambe költözött, majd azt hazudta a feleségének, hogy szerzett lakást, ők is utánamehetnek. Ez cseppet sem ment zökkenőmentesen, és bár a párnak született még egy lánya, a házasság végérvényesen megromlott. Ann ott maradt két lányával egyedül, elváltan, és szobalányként dolgozott, hogy eltartsa őket. Ruhákat az élelmiszerrel kapott zsákokból varrt, ételre alig jutott pénzük, huzatos, egészségtelen helyen laktak. Emiatt Ann továbbképezte magát, és polgárjogi aktivistaként kezdett jobb lakáskörülményekért harcolni. Nem félt semmitől, sem a városi tanácstól, sem az órákig tartó intézkedésektől, telefonálgatásoktól, sem a klántagoktól. Szép lassan ő lett a szegények és elesettek szószólója.
Majdnem elvágta C. P. torkát
Ann többször is látta már C. P. Ellist korábban, aki állandóan sértéseket kiabált neki. Egy alkalommal Ann-nél betelt a pohár, elővette a kését a táskájából, és C. P. torkához készült tartani. Csak azért nem tette, mert a lelkésze is látta az esetet, és azt kérte, ne adja meg C. P.-nek ezt az örömet. A férfi minden feketében ellenséget látott, eleve olyan családban – szintén szegénységben – nőtt fel, ahol ez volt a természetes. Apja klántag volt, és nagyon egyszerű volt a gazdasági problémákért a feketéket hibáztatni. Magánemberként és a Ku-Klux-Klan vezetőjeként is szívből gyűlölte a folyamatosan tüntető, bojkottokat szervező, ráadásul időnként kisebb eredményeket is elérő Annt. Ám idővel kiderült, hogy C. P. sokkal több közös vonást talál a vele együtt szegénységben élő feketékben, mint a gazdag fehérekben.
Egy napon, amikor a gyerekek (akiket a társaik kiközösítettek amiatt, hogy szüleik együtt dolgoznak a bizottságban) összefogtak, és azt mondták, hogy együtt akarnak menni az iskolába, C. P. és Ann egymásra néztek, és könnyezve rádöbbentek: nem arról vitáznak, amiről valóban szükséges lenne. A cél a gyerekeik jóléte, az iskolarendszer javítása, nem a kicsinyes veszekedés. Végül amikor dönteni kellett a tíznapos vita után, C. P. az integráció mellett szavazott, és nyilvánosan széttépte a klános tagsági kártyáját. Óriási megdöbbenést okozott ezzel. Soha többé nem ment el a klángyűlésekre, sőt 2005-ös haláláig nagyon jó barátságban maradt Ann-nel: ugyanolyan szenvedélyesen tudták testvérként szeretni (és persze ugratni) egymást, mint ahogy korábban gyűlölték. Az asszony 2016-ban hunyt el nyolcvanévesen, valószínűleg félelem nélkül – hiszen egész életét így élte. C. P. temetésén a család kérésére vett részt, de oda is alig akarták beengedni bőrszíne miatt. Talán nem is kérdés, ki nyert a temetőszolgával folytatott vitában...
