Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Elképesztő mennyiségű, évente mintegy 1,5 millió publikáció jelenik meg a lektorált (peer-reviewed) szakfolyóiratokban. Olyan tanulmányokról beszélünk, amelyeket előzetesen független szakértők véleményeztek, így kiállták a tudományos közösség bírálatát. Ettől még nem mondhatni, hogy bárki komolyan érdeklődne irántuk – beleértve magukat a tudósokat is. Becslések szerint ugyanis egy-egy ilyen cikket átlagban alig 10 ember olvas végig, a 80 százaléka meg még azoknak sem, akik egyébként a saját munkájukban hivatkoznak rájuk. Akkor mégis miért van belőlük ennyi?
Pár évvel ezelőtt különös, bár nem egészen új keletű jelenségre hívta fel a figyelmet Asit Biswas (Szingapúri Nemzeti Egyetem) és Julian Kirchherr (Oxfordi Egyetem). A szerzőpáros szerint a szaklapokban publikált megannyi tanulmány jó részét még maga a tudósközösség sem forgatja. A humán tudományok tárgykörében született cikkek 82 százalékát a megjelenésük óta egyszer sem idézték, legalábbis beazonosítható hivatkozással nem. Ez a szám a társadalomtudományok esetében 32, a természettudományok esetén 27 százalék.
Egy másik példa még mellbevágóbban illusztrálja a nemzetközi tudományos színtér és a helyi közösségek mindennapjai között tátongó szakadékot. Indiában, ahol a népesség létszáma meghaladja az 1,3 milliárd főt, a legrangosabb víztudományi folyóiratnak csupán 4 előfizetője volt 2015-ben. Biswas és Kirchherr szerint maga a vízügyi miniszter sem tartozott közéjük, az alatta dolgozó stáb sem igen hallott erről az orgánumról, a nagyközönségről már nem is beszélve.
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy „jó, hát ez Indiában történik”, fontos hangsúlyozni, hogy más országokban sem kimondottan jellemző, hogy tudományos publikációkat olvasgatnának a politikusok, a döntéshozók vagy éppen az üzleti élet vezetői. Nem véletlenül, hiszen ezek a szövegek rendszerint hosszúak, tele vannak bonyolult szakkifejezésekkel, rengeteg időt, energiát igényel a feldolgozásuk, és nincs mindenütt külön apparátus arra, hogy 1-2 oldalas összefoglalókat gyártson belőlük. Ugyanakkor a kutatók által termelt tudás legjava ezekben a tanulmányokban csücsül, nehezen fogyasztható állapotban.
Hogyan lehetne elérni, hogy a tudósok által létrehozott sok értékes gondolat és felfedezés biztosan eljusson a szélesebb rétegekhez is? Többek között erre kereste a választ Savo Heleta, a dél-afrikai Nelson Mandela Egyetem munkatársa a The Conversation hasábjain megjelent cikkében, amelynek legfontosabb érveit most kiegészítésekkel közöljük.
#1 A tudósok szerepének újragondolása
Mit jelent egyetemi professzornak lenni? Sokszor automatikusan arra gondolunk, hogy ő egy olyan személy, aki kitartóan kutat, publikál, előadásokat tart a hallgatóknak. Ennél talán jóval kevesebben asszociálnak arra, hogy egy akadémikusnak az is feladata lenne, hogy részt vegyen a közvéleményt foglalkoztató vitákban, és a téma szempontjából releváns tudás birtokában kiálljon különböző társadalmi ügyek mentén. Ezt sokan inkább egyfajta aktivizmusnak tartják, és szeretnék fenntartani azt az illúziót, hogy a tudomány, az oktatás vagy a művészet lehet politika-, illetve ideológiamentes. Közben viszont az van, hogy a hallgatás vagy az adott ideológia ködösítése, címkézetlenül hagyása éppúgy politikai tett, mint a látványosabb gesztusok: a csend mindig az uralkodó hatalomnak kedvez. Persze abszolút meg lehet érteni a hezitálást egy olyan politikai klímában, ahol az egyetemek autonómiáját igyekszik megnyirbálni a kormány, és ahol komoly retorziókat vonhat maga után a kritikai álláspont képviselete.
Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy a tudósok ne zárkózzanak el a körülöttük zajló világtól, ne húzódjanak vissza az elefántcsonttornyukba, hanem folyamatos párbeszédet tartsanak fenn a nagyközönséggel. Igen, ez azt is jelenti, hogy érdemes szerepléseket vállalni olyan felületeken is (például tévében, mainstream médiában, női magazinokban stb.), amelyeket hagyományosan ugyan nem kapcsolunk a tudományokhoz, de ahonnan mégis emberek tömegei tájékozódnak nap mint nap. Ettől egy tudós nem lesz kevésbé hiteles, kevésbé komoly vagy szakmai, inkább olyasvalaki, aki felelősséget vállal azért, hogy minél többen értesülhessenek a munkájáról.
#2 Bevezetni a tudományos teljesítmény új mérőszámait
Egy tudományos kutató teljesítményének egyik legfőbb indikátora számos országban máig a lektorált szaklapokban való publikálás – az más kérdés, hogy hányan és kik olvassák ezeket a tanulmányokat. A folyóiratok zöme ugyanis a legtöbb ember számára mind anyagi, mind kognitív értelemben nehezen hozzáférhető (drága, hosszú, bonyolult, idegen nyelven van). Félreértés ne essék: nem azt akarom mondani, hogy ezeket a lapokat meg kéne szüntetni. Ez egy fontos műfaj, már csak azért is, mert a cikkek szelekciója és gondos lektorálása során érvényesülni tudnak a tudományosság szempontjai, ami garantálja a minőséget (bár óhatatlanul kedvezhet bizonyos típusú kutatásoknak, míg másoknak kevésbé).
Témánk szempontjából ennél talán lényegesebb probléma, hogy az egyetemek többsége – részben finanszírozási okokból – egyáltalán nem ösztönzi a tudósokat arra, hogy az eredményeiket a nagyközönséghez is eljuttassák. A tudósokkal szembeni követelmények rendre a formálisabb publikációkat (például a könyveket, könyvfejezeteket, monográfiákat, folyóiratcikkeket) hangsúlyozzák. Egy olyan rendszerben pedig, ahol egy tudós előmenetele jórészt attól függ, hogy mennyit és milyen presztízsű lapokban publikál, vélhetőleg csak kevés kapacitása marad arra, hogy más, hivatalosan kevésbé vagy egyáltalán nem értékelt megjelenésekkel is érdemben foglalkozzon. Nincsen nagyon más választása, valamennyire kénytelen alkalmazkodni a rendszerhez.
Valószínűleg egészen más lenne a helyzet, ha a mindenkori kutatók teljesítményének megítélésében az is számítana, hogy mennyi emberhez juttatták el az üzeneteiket, milyen vitákat generáltak a felvetéseikkel, milyen erőfeszítéseket tettek arra vonatkozóan, hogy a birtokukban lévő információkat megismertessék a döntéshozókkal (még ha ez nem is mindig változtat a végső döntésen). Egy olyan rendszerben, amely nagyobb értéknek tartaná a laikusokkal és a vezetőkkel való kommunikációt, a tudósoknak is nagyobb mozgástere lenne, jobban be tudnák osztani az erőforrásaikat.
#3 Segíteni a tudósokat a közérthető kommunikációban
Előfordulhat, hogy valaki szeretne közérthetőbben kommunikálni, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Megszokta a fegyelmezett, szakkifejezésekkel teletűzdelt nyelvezetet, a komplex megfogalmazásokat, a kutatás módszerének minden részletre kiterjedő leírását, a hivatkozások gondos feltüntetését. Amellett persze lehetne érvelni, hogy a tudományos szövegeknek is jót tenne az olvasmányosság, a felesleges túlbonyolítás elkerülése (ahogyan az ismeretterjesztő műveknek is jót tenne a nagyobb precizitás). De azt mindenképpen érdemes figyelembe venni, hogy az egyetemeken dolgozó kutatók többsége ezt a nyelvezetet használja, ebben szocializálódott, így ír, olvas, tanít. Egyáltalán nem magától értetődő az, hogy egy másik regiszterben is képesek átadni a gondolataikat. Sokan kifejezetten ódzkodhatnak attól, hogy a komplex elméleteiket egyszerű üzenetekké alakítsák át, mert attól tartanak, hogy valami túl sarkosra, közhelyesre vagy sommásra sikerül.
Ez a félelem nem teljesen alaptalan. Ugyanakkor ez egy olyan rizikó, amelyet érdemes vállalni azért, hogy a munkánkat ne csak a témát velünk azonos mélységi szinten érteni képes pár tucat kollégánkkal tudjuk megosztani (bár ez szintén fontos!), vagy olyanokkal, akik már eleve értenek hozzá. Lényeges, hogy a tudósok kapjanak képzést a közérthető kommunikáció témájában, legyenek eszközeik a majdani nyilvános szereplésekhez, illetve együtt tudjanak működni olyan újságírókkal, kommunikációs szakemberekkel, akik segítenek nekik az üzeneteik minél szélesebb körben való terjesztésében.
A tudósok annyira értékes munkát végeznek – óriási veszteség lenne, ha a felfedezéseik azért maradnának hatástalanok, mert nem tudunk róluk.
