Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A hálaadás az egyik legfontosabb észak-amerikai ünnep: ilyenkor összegyűlik a család, és a tagok pulykavacsora mellett élvezik egymás társaságát. De vajon honnét ered ez a hagyomány? Kinek adnak hálát az amerikaiak és miért?
Az Egyesült Államokban hagyományosan november negyedik csütörtökén tartják a hálaadást, amit 1863-ban Abraham Lincoln nyilvánított ünnepnappá, gyökerei azonban egészen az Újvilágba érkező korai telepesekig, a 17. századba nyúlnak vissza – magyarázza a History írása.
Közös hálaadó vacsora az őslakosokkal
1620 szeptemberében egy Mayflower nevű hajó hagyta el az angliai Plymouth kikötőjét, és bontott vitorlát az Újvilág felé indulva. A fedélzeten utazók egy része vallási okokból, a puritánokat ért üldöztetés miatt távozott az óhazából, mások egy jobb élet reményében vándoroltak ki Amerikába. 66 nap viszontagságos utazást követően a hajó horgonyt vetett a Cape Cod kikötőben (a mai Massachusettsnél), jóval északabbra eredeti úti céljuktól, a Hudson folyó torkolatától (a mai New Yorktól).
Az első télen az utasok a hajón maradtak, ott próbáltak védelmet találni a hideg elől. A mostoha körülményeket azonban csak a fedélzeten lévők fele élte túl. Márciusban a megmaradt telepesek úgy döntöttek, partra szállnak és felderítik a vidéket. Legnagyobb megdöbbenésükre a szárazföldön egy angolul jól beszélő abenaki indián fogadta őket, aki hamarosan egy társát is bemutatta nekik, aki – mivel korábban rabszolga volt – szintén beszélte a telepesek anyanyelvét.
Az indiánok megtanították az újonnan érkezetteket, hogyan kell kukoricát termeszteni, juharszirupot kinyerni, megmutatták nekik a helybeli halászat és vadászat rejtelmeit, illetve azt, mely mérgező növényeket kell elkerülniük. Bemutatták őket az őslakos wampanoag törzsnek, akikkel a telepesek békés szövetséget kötöttek, ami ötven évig fennállt – ez igazán ritka az amerikai történelemben.
Az első sikeres, egyben bőséges kukoricaaratást követően, 1621 novemberében a telepesek háromnapos ünneppel fejezték ki örömüket és hálájukat Istennek, hogy túlélték a viszontagságokat, majd otthonra találtak az új hazában. William Bramford kormányzó az őslakosokat is meghívta az ünnepségre, köztük a wampanoag törzsfőnököt, akikkel együtt fogyasztották el a történelem első hálaadási ünnepi vacsoráját. A pontos menüről nincs tudomásunk, a feljegyzések szerint azonban a telepesek bőségesen válogattak a környék szárnyasaiból és vadjaiból. A történészek továbbá úgy gondolják, hagyományos őslakos módszerekkel és fűszereket használva készítették el az alapanyagokat.
Lincoln tette egységes ünnepnappá
A második hálaadásra két évvel később került sor – ekkor a telepesek egy, a jó termést akadályozó szárazság végét hálálták meg Istennek. Az elkövetkezendő években Új-Anglia-szerte egyre gyakoribbá, végül hagyománnyá vált a telepesek körében a hasonló ünnepek szervezése. Az Államok függetlenségének kinyilvánítását követően George Washington elnök hirdetett először országos szinten hálaadási ünnepet: 1789-es rendeletében úgy határozott, az év egy vagy több napját nemzeti szinten annak kell szentelni, hogy az emberek hálát adhassanak Istennek a függetlenségi háború győzelméért és az amerikai alkotmány megszületéséért.
Kezdetben a különböző államok más-más időpontban tartották a hálaadási ünnepséget, a déli államok többségében pedig nem is élt ez a szokás. 1863-ban Abraham Lincoln elnök egységesítette a hálaadás ünnepét, melyet onnantól kezdve november utolsó csütörtökén ünnepeltek országszerte. Lincoln ezzel a polgárháború által megtépázott nemzet egységesítésére próbált kísérletet tenni. Végül 1941-ben Franklin D. Roosevelt elnök tette a hálaadást hivatalosan is nemzeti ünneppé, bár előtte két évvel áthelyezte a napot egy héttel korábbra.
Roosevelt a kereskedők nyomására változtatott a hálaadás időpontján – így ugyanis gyakorlatilag egy héttel korábban indult a karácsonyig tartó ünnepi időszak, minek következtében a boltok nagyobb kereskedelmet bonyolíthattak le. A gazdasági világválság közepette az elnök azt remélte, hogy így megélénkül az ország kereskedelme, döntése azonban felháborodást és országos vitákat váltott ki. Évekig folytak a harcok a Franksgivingnek gúnyolt változtatás ellen – volt, hogy az államok fele az új rendszer szerint, míg a másik fele a régi hagyomány alapján ülte meg a hálaadást.
Ma a családról, a pulykáról és a parádéról szól
A modern hálaadásnak már nem sok köze van a telepesek által megült, vallási eredetű ünnephez. Napjainkban már nem Isten, hanem a család és az összetartozás, a szerettek társaságában töltött idő áll a hálaadás középpontjában, aminek fő eseménye a közösen, családi körben elfogyasztott pulykavacsora. Azt senki sem tudja, hogy a telepesek tényleg ettek-e pulykát az őshálaadáskor, de az biztos, hogy ma az amerikai családok 90 százaléka ezt eszi sütve vagy rántva, gyakran tömve, mellé pedig legtöbbször krumplipürét, áfonyaszószt és sütőtökös pitét.
Egyes családok körében divat ilyenkor a jótékonykodás is – a közösségek gyakran főznek együtt, illetve vendégelik meg a rászorulókat. Érdekes hagyomány, hogy minden hálaadáskor az elnök (egyes államok kormányzói is) megkegyelmez két pulykának, melyek így megmenekülnek a levágástól, és egy tanyán élvezhetik hátralévő napjaikat. A leglátványosabb hálaadási ünnepélynek az utcai felvonulások számítanak, különösen a New York-i Macy’s áruház által 1924 óta minden évben megrendezett parádé, amelyben tűzoltózenekar, táncosok és rajzfilmfigurákat, hírességeket ábrázoló óriásléggömbök lepik el a belváros utcáit.
Nem mindenki ért egyet a hagyománnyal
Egyes történészek kétségbe vonják, hogy a Mayflower utasai rendezték volna az első hasonló ünnepséget Amerikában. A feljegyzések szerint például 1565-ben Pedro Menéndez de Avilés spanyol felfedező meginvitálta a timucua indián törzset, hogy közös vacsorával adhassanak hálát a hajósok sikeres partraszállásáért Floridában. 38 brit telepes pedig, akik 1619. december 4-én sikeresen elérték a Virginiai James folyó forrását, ezt a dátumot nyilvánították az Istennek való hálaadás napjává.
Az amerikai őslakosok egyes csoportjai kifogásolják a klasszikus hálaadás-történetet, amely úgy állítja be, mintha a telepesek és az indiánok békében éltek volna egymással, holott a valóságban tízezrek haltak meg az őslakók és az európaiak közti harcokban. 1970 óta őslakos csoportok és szimpatizánsok nemzeti gyásznapot tartanak ilyenkor Plymouth Rocknál és más helyszíneken.
