Hiába írtak hősnőket és istennőket a színházi darabokba, jó ideig azokat a szerepeket is férfiak játszották. Ha másképp nem ment, eunuchok ugrottak be, de nőt a színpadra évszázadokig nem engedtek. És akkor még nem beszéltünk női írók műveinek színpadra állításáról.
A nyugati világban a színház hagyománya az ókori Görögországig és Rómáig nyúlik vissza, a görögök már időszámításunk előtt 500-ban játszottak tragédiákat közönség előtt. Igen ám, de akkoriban a nőket nem tekintették egyenrangúaknak a férfiakkal, semmilyen szempontból. Éppen ezért a színjátszásban sem vehettek részt, maximum nézőként. Az előadni kívánt darabok női szerepeit, azaz az istennőket vagy éppen Antigonét is férfiakkal játszatták el. Elképesztően ironikus ez, főleg, ha belegondolunk, hogy az ókori görög színház kiindulópontja Dionüszosz isten imádása volt, és a szertartásokat elsősorban nők végezték. Amikor ezek a rítusok színházzá fejlődtek, akkor viszont a nőket már kiűzték a színpadról. Szabó Attila, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet igazgatóhelyettese segítségével nézzük át a különböző történelmi korok jellemzőit: kik és mikor engedtek a színpadra nőket is?
Inkább kasztrálták a férfiakat
A középkorra sem változott meg igazán a helyzet: a legtöbb színdarabban kizárólag férfiak szerepelhettek, a nők birodalma az otthon volt. A darabokban is így ábrázolták a női karaktereket: többnyire lenézett, gyenge, irányítható nők voltak. Ezen ugyan némileg változtatott a német apáca és író, Gandersheimi Hrotsvitha, aki már erős, karakteres női személyiségeket is a színpadra emelt, olyannyira, hogy sokan a világ első drámaírónőjeként emlegetik.
A 17. századi Európában megjelenő operaelőadásokon végre női énekesek is színre léphettek, de ez nagyon nem felelt meg a katolikus egyháznak. XI. Kelemen pápa azt mondta, hogy egy gyönyörű, színpadon éneklő nőnek annyi esélye van arra, hogy megtartsa a tisztaságát, mint a férfinek, aki beleugrik a Tiberis folyóba arra, hogy száraz lábbal jöjjön ki belőle. Tisztátalannak és helytelennek bélyegezték egy nő színpadi szereplését függetlenül attól, miben és hogyan játszott. A jó hangú fiúk kiherélését viszont teljesen elfogadhatónak tartották, így aztán azokban az operákban, ahol magas hangokat kellett kiénekelni, kasztrált férfiakat alkalmaztak. A gyerekkorukban kimetszett férfiak elképesztő tüdőkapacitással és különleges hanggal dicsekedhettek, és egészen a 18. századig népszerű sztárjai voltak az operáknak.
Shakespeare hősnői is férfiak voltak
Rosalinda, Júlia, Makrancos Kata, Cordelia, Lady Macbeth, Titánia, Beatrice, Ofélia: Shakespeare komoly női szerepeket írt a darabjaiba, de őket a színpadon csakis férfiak kelthették életre. Shakespeare ebből a szempontból modern írónak számított, hiszen sekélyes karakterek helyett a nőket is ravaszsággal, bátorsággal, olykor gonoszsággal ruházta fel, ugyanolyan sokszínűen, ahogy a férfiakat. 1660-ig azonban illegális volt női színészt foglalkoztatni Angliában, de az egyház Európa-szerte amúgy is gondoskodott róla, hogy az összes világi színészt megvessék és kiközösítsék.
„Egyedüli kivételt a rangos udvari hölgyek szereplése jelentett az úgynevezett masque-okban (maszkos látványosságokban), ami VIII. Henrik udvarának kedvelt műfaja volt. Boleyn Anna például már 1522-ben szerepelt egy ilyen eseményen, de az Erzsébet-korban már általánossá váltak a női szereplők” – fűzi hozzá Szabó Attila.
Miközben az 1500-as évek második felében az olaszok és a franciák már színpadra engedtek nőket is, sőt Itáliában már ünnepelték a világ első nagy színésznőjét, Isabella Andreinit, Anglia tartotta magát. A puritánok például sem a színésznőket, sem a női szerepekben feltűnő színészeket nem fogadták el, szörnyetegeknek bélyegezték őket, és erősen megkérdőjelezték a férfi színészek szexuális hovatartozását. A hermafroditától kezdve az őrültön át az idiótáig sokféle gúnyevet kitaláltak nekik, sőt amelyik színházat be tudták záratni, arra örömmel tettek is lakatot.
A britek akkor láttak először színésznőt a színpadon, amikor 1629-ben egy francia társulat lépett fel náluk Bourbon Henrietta Mária angol királyné támogatásával. A közönség tagjai mélységesen felháborodtak, a színésznőket pedig almával dobálták. Ám nem sok idejük maradt a megrökönyödésre, ugyanis ezek után egyre több darabban tűntek fel a bátor színésznők. Igazi engedélyt azonban csak jóval Shakespeare után, II. Károlytól kaptak, aki lelkes színházlátogató volt. A legenda szerint az uralkodót egy alkalommal megváratták az előadással. Amikor értetlenkedve kérdezte, mégis miért kell várakoznia, közölték vele, hogy a királynét játszó férfi színész még borotválkozik. Ekkor hangzott el a király szájából a mondat, miszerint mostantól minden női szerepet játsszanak színésznők. Így vonult be a történelembe Margaret Hughes 1660-ban mint az első angol színésznő. Persze Nell Gwyn is ott állt a színpadon ünnepelt színésznőként, és nem mellesleg az engedélyt megadó király szeretőjeként.
Amikor már nők játszották a férfiakat is
Az évek múlásával a színésznők lassan, de biztosan kitaposták maguknak az utat a világot jelentő deszkákig. A 17. században már szerepeltek színpadon, de gyakran megalázták és bántalmazták őket emiatt, nagyjából azt gondolták róluk, hogy tehetséges prostituáltak. Egy ideig tanácsos volt férjezett nőként színpadra lépniük, és sokan függtek mecénásaik támogatásától is. Idővel azonban már tehetségük okán ismerték el őket, és egyre kevesebbszer kényszerültek méltatlan kompromisszumokra.
Az 1800-as évekre már odáig jutottunk az egyenjogúságban, hogy a színésznők nemcsak játszhattak, de főként ők voltak felelősek a darabok népszerűségéért. Bizonyos esetekben még fordult is a kocka, és nők alakítottak férfi szereplőket. Jó példa erre a viktoriánus kor egyik nagy szenzációja, a burleszk színház. Az angol és amerikai színészek a klasszikus történetek paródiáit adták elő vidáman, könnyed stílusban, csupa nővel a színpadon. Nem állíthatjuk, hogy aki ezekben a darabokban szerepelt, az magas társadalmi elismerést szerzett magának, de az biztos, hogy fontos lépés volt a korlátozások megszüntetése felé.
Az idő múltával egyre többféle színház és darab akadt, ahol a nők is teret kaptak. Az Egyesült Államokban a 19. század vége és a 20. század eleje hozta meg az áttörést a nők számára az előadóművészetben: a Broadway fényei már az ő tehetségüket is megcsillantották. Európában a 19–20. századi dívák – Eleonora Duse, Sarah Bernhard, Isadora Duncan – számos újítást vezettek be, bizonyos szerzőket például kiemeltek a repertoárba.
Japán és Kína már sokkal nehezebben adta meg magát: a japánoknál az 1600-as évek egyik legnagyobb női színésznője, a kabuki színház alapítója, Izumo no Okuni halála után olyan szigorú szabályokat vezettek be, amiknek köszönhetően sem nők, sem fiatal férfiak nem léphettek színpadra. Több mint kétszáz évvel később jelent meg a modern japán színésznő figurája Macui Szumako személyében. Az azóta eltelt időben lazult a szigor, néhány száz japán színésznő játszhat is a színpadokon. A kínai színházi életben az 1930-as évekig kizárólag férfiak játszottak színpadon, sőt kialakult egy furcsa helyzet: férfiak lettek sztárok női szerepekben, például a pekingi opera híressége, Mei Lanfang.
Ma már cseppet sem számít kirívó dolognak, ha egy nő színészi pályára lép, de igazi egyenjogúságról még csak álmodozhatunk. A színésznők kevesebb fizetést kapnak ugyanazért a munkáért, az előítéletek, miszerint bármire kaphatók, még mindig tartják magukat, és gyakrabban vannak kitéve a szexuális zaklatásnak is.
Mindez Magyarországon
A hazai hivatalos színjátszás csupán a 18. század második felében jelent meg. Az első magyar színtársulatot 1790-ben Budán alapították meg, de hamar fel is oszlott. Két évre rá Kolozsváron alakult új társulat, amelynek tagjai 1807-től Budapesten is tartottak előadásokat. A nők ekkor már szerepelhettek színpadon, sőt olyan sztár színesítette ezeket a korai előadásokat, mint Déryné Széppataki Róza.
Az első női írók
A női drámaírók Európában a 17. század második felében lettek ismertek. A legkorábbi női drámaírók közé tartozik Aphra Behn és Susanna Centlivre, akik nem féltek az ellentmondásos, nőközpontú témáktól és a független hősnőktől sem. Ekkoriban hihetetlen újdonság volt, hogy egy nő is írhat minőségi darabokat. A mostani helyzet is meglehetősen gyászos: becslések szerint női drámaírók, szövegírók, rendezők és tervezők az évente felvett színházi szakembereknek csupán 20 százalékát teszik ki.
„Ugyan főként kisebb színházakban kerültek színre (például a Royal Court Theatre), de néhány női drámaíró, kiemelten Sarah Kane és Caryl Churchill munkássága igazán nagy hatással volt a teljes kortárs színházi világra” – említi Szabó Attila.
Az első nő által írt darabot csupán 11 évvel ezelőtt, 2008-ban mutatták be a brit Nemzeti Színház fő színpadán: Rebecca Lenkiewicz szüfrazsettekről szóló, Her Naked Skin című művét. Ha beleszámoljuk a Trafalgar Studiókat is, 2018-ban három női író művei voltak láthatók a West Enden: a The Mousetrap (Agatha Christie Egérfogója), a Frozen és a Good Girl című musical, miközben a színházlátogatók 65 százaléka nő. Az első afroamerikai nő által írt színdarab, Natasha Gordon Nine Night című műve is csak 2018 tavaszán jelenhetett meg a londoni Nemzeti Színházban.
„Figyelmet érdemel néhány ismertebb angol és amerikai színes bőrű drámaírónő, akik egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, de némileg talán még mindig férfitársaik árnyékában. Ilyen Debbie Tucker Green, Suzan Lori-Parks, Sarah Jones, Dominique Morisseau, Angela Turvey, Cheryl Martin vagy Patricia Cumper” – teszi hozzá Szabó Attila.
Nők, akikre nagyon érdemes figyelni
Női rendezőkről még kevesebbszer esik szó Európában, Amerikában vagy épp itthon. 1948 és 1990 között itthon összesen 15 nő kapott színházrendezői diplomát, és még ennél is kevesebben vannak azok, akiket a gyerek- és ifjúsági daraboknál messzebb engedtek. Vajon mit hoz a jövő? Szabó Attila erre is kitért.
„Napjainkra a színház és a színművészek társadalmi státusa jelentősen megváltozott, talán már a 19. század végétől a nagy társulatok vezető színészei igen magas presztízsnek örvendtek, beleértve a színésznőket is. Ez a megbecsültség napjainkig megmaradt, még ha anyagi szempontból ez a színház területén (a filmmel ellentétben) ritkán tükröződik. A nők a színpadon talán sikeresen kivívták az egyenjogúságot, a nézőtéren pedig le is körözték a férfiakat: a legtöbb statisztika szerint a nők nagyobb arányban járnak színházba a férfiaknál. Dramaturgok, díszlet- és jelmeztervezők esetében is azt látjuk, hogy a nemek aránya kiegyenlítődött, ugyanakkor ha a színházi előadások kiemelt alkotóit, intézményvezetőit nézzük (rendezők, drámaírók, színházigazgatók), akik a legnagyobb befolyással vannak a bemutatott mű sarokpontjainak meghatározására, akkor a nők aránya még mindig jóval alacsonyabb. Drámaírónők tekintetében nem túl rózsás a helyzet, és a színházi mainstreamben dolgozó női rendezőt is csak néhányat tudunk említeni (Eszenyi Enikő, Novák Eszter). Bizakodásra ad viszont okot, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakán egyre nagyobb számban találunk női hallgatókat, illetve vannak nemrégiben végzett fiatal rendezőnőink, akiknek remélhetően sikerül a magyar színházi struktúrában munkalehetőséghez jutni (például Székely Kriszta a Katona József Színházban), bár előfordul, hogy eleve inkább külföldön próbálnak szerencsét (például Néder Panni).
Igen üdítő kivétel a női drámaíró-rendezők feltűnése és jelentős szakmai és közönségsikere (lásd Pass Andrea, Lengyel Anna, a román Gianina Cărbunariu vagy a szlovák Slavá Daubnerová), akik fontos új témákat, sajátos megközelítéseket és alkotói módszereket is igyekeznek meghonosítani a magyar színházban. A bábszínház és táncszínház területén a női alkotók jelenléte talán mindig is valamivel erőteljesebb volt, koreográfus-társulatvezetők, bábtervezők és rendezők között számos híres nőt találunk (Bozsik Yvette, Ladányi Andrea, Szabó Réka vagy a neves kolozsvári bábrendező, Kovács Ildikó). Ezen a területen is színre lépett és nagyon fontos műveket tett már le az asztalra egy fiatal generáció, akik nemcsak táncosok-színészek, hanem szerzők-rendezők is egyben: Hód Adrienn, Duda Éva, Cuhorka Emese a tánc területén, vagy Fabók Mancsi, Markó-Valentyik Anna a bábosok között.
A téma kapcsán meg kell említeni, hogy a nemzetközi #metoo hullám Magyarországon (és Erdélyben) is első sorban a színház területen jelentkezett, és komoly számvetésre késztette a (művész)társadalmat a nemek szerepévet és a művészi alkotófolyamat, valamint a színházi struktúra hatalmi viszonyai tekintetében.”
