Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A klímaszorongás egyik legszívszorítóbb következménye, hogy egyre több fiatal gondolkodik el azon, hogy érdemes-e ilyen kilátások mellett gyereket szülni, családot alapítani. Hiszen a legtöbb előrejelzés szerint a mai fiatalok gyerekeinek életét a természettel és az időjárással való, kilátástalannak tűnő küzdelem fogja meghatározni. Egy húszéves orvostanhallgató meséli el, mi mindent váltanak ki ezek a gondolatok egy egész generációból.
Feig Emma vagyok, 20 éves, elsőéves az orvosi egyetemen. 11 év múlva szakorvos leszek, de lehet, hogy akkor már késő lesz. El tudjátok képzelni, milyen érzés, hogy nem lehetek biztos abban, hogy lesz egy olyan jövőm, amiben családot tervezhetek és boldogan élhetek? Felfoghatatlan. De fiatal vagyok, nem adom, nem adhatom fel, és a cselekvés reményt szül. Nem fogom hagyni, hogy felemésszen a félelem, hiszek – hinnem kell – abban, hogy mi magunk vagyunk a döntéshozók.
Mindig is környezettudatos embernek vallottam magam. Szelektíven gyűjtöttük otthon a hulladékot, nem égettük fölöslegesen a villanyt, nem folytattuk fölöslegesen a csapot, nem dobtunk ki kaját. Mindezt nem azért, mert tudtuk, hogy nagy baj van, egyszerűen a szüleim így tanították. Aztán nemrég megtudtam, hogy baj van. Sokkal nagyobb baj, mint gondoltuk, és ennél egy ember sokkal többet tehet, és kell is tennie.
Jelek és jóslatok
Az első impulzusok a környezettudatosabb élet felé a közösségi médián keresztül jöttek. Láttam videókat szeméttel elárasztott tengerpartokról, folyókról. Szemetet evő madarakról. Teknősről, akinek az orrába szorult egy fémdarab. De láttam videókat olyan emberekről is, akiknek az egyévi szemete belefért egy befőttesüvegbe. Láttam, hogy külföldön megnyíltak az első csomagolásmentes boltok. Egy csomó ideig csak passzívan fogadtam be a sok inspiráló videót, szinte eszembe se jutott, hogy én is változtassak, nem is mindig értettem, hogy mi a baj, miért van baj.
Aztán apukám átküldött egy cikket, amiben egy fizikus írja le, hogy 2050-re eltűnhet az emberi civilizáció a Földről. Volt más dolgom, továbbgörgettem. Két nap múlva megkérdezte, elolvastam-e már, mert szerinte ez a 2050 baromi közel van. Ma is emlékszem, mennyire ideges lettem. Azt gondoltam, hogy én nem tudok tenni semmit, bármekkora is a baj, akkor meg minek dörgöli az orrom alá. Aztán persze elolvastam. És megrémültem.
Hivatalos jelentések
2018 októberében jött ki az IPCC jelentés, ami sok embert felébresztett, engem is. Az IPCC az ENSZ kormányközi testülete, ami bizonyos időközönként összefoglalja az addig megjelent, klímaváltozással kapcsolatos kutatások eredményét, és jelentést készít belőlük. A legutóbbi jelentés arról szól, hogy 12 évünk van, hogy csökkentsük a károsanyag-kibocsájtásunkat, az átlagos hőmérsékletemelkedést pedig az iparosodás kezdetéhez képest 1,5 fok alatt kell tartanunk, hogy elkerüljük a katasztrófát.
De milyen katasztrófát? Dióhéjban az a lényeg, hogy a károsanyag-kibocsájtás miatt melegszik az éghajlat. A sarki jég olvad, emelkedik a tengerszint, a fagyott területekből kiszabadul a metán, ami 23-szor jobban üvegházhatású, mint a szén-dioxid – azaz ez egy ördögi kör, amiben az eddigi felmelegedés további melegedést indukál. Fajok halnak ki, másutt addig idegen fajok és betegségek jelennek meg, szaporodnak a szélsőséges időjárási jelenségek, extrém hideget extrém meleg követ átmenet nélkül, aztán jöhet egy kis árvíz, majd szárazság. Nem lesz elég enni- és innivaló. Az élhetetlenné váló területekről elindult a klímamigráció, miközben úgy tűnik, hogy az emberiség sajnos még mindig nehezen birkózik meg idegen kultúrák együttélésével, sokan háborúktól tartanak.
Ahogy egyre többet gondolkoztam ezen, egyre nagyobb tehetetlenséget és szorongást éreztem. Ez is egy ördögi kör volt: görgettem a Facebookot, jöttek az egyre nyomasztóbb klímás hírek, én meg egyre rosszabbul lettem.
Szorongásból cselekvés
Aztán rájöttem, hogy ettől senkinek nem lesz jobb, és a szorongást szép lassan cselekvéssé formáltam. Volt nekem ehhez egy családom, akikkel együtt elkezdtünk változtatni az életmódunkon. Egyre kevesebb szemetet termeltünk, egyre kevesebbet fogyasztottunk, egyre kevesebbet jártunk autóval, egyre kevesebb húst ettünk stb. Igen, nagyon szerencsés vagyok, hogy ezt az átalakulást nem egyedül kellett véghezvinnem, mert ismerek olyanokat, akik erős ellenszélben próbálnak változtatni: hiszen sokan még nem ismerték fel, hogy cselekedni kell és érdemes.
III. Globális klímasztrájk
Magyarországon pénteken, szeptember 27-én lesz a globális klímasztrájk. Budapesten 10 órakor van a találkozó a Clark Ádám téren, onnan vonulnak a tüntetők a Kossuth térre, de több vidéki város is csatlakozott az eseményhez. AZ ENSZ klímakonferenciájával nagyjából egy időben, szeptember 20-27-ig, a globális klímahéten 139 országban voltak és vannak megmozdulások, több millió ember részvételével.
De tényleg érdemes? Hiszen csak kis porszemek vagyunk a világban. Ez is egy nagyon összetett dolog, amin sokat gondolkoztam. Arra jutottam, hogy veszítenivalóm amúgy sincs: sokkal egészségesebb vagyok, mióta figyelek a környezetemre. Többet mozgok, gyalogolok és biciklizem. Nem veszem meg a Snickerst, mert pálmaolaj van benne, csomagolt, és nincs is rá szükségem. Sokkal többet járok ki a szabadba, mert megtanultam értékelni a természetet, megtanultam, hogy a természet és a civilizáció nem két külön dolog, összefüggenek, nincs civilizáció természet nélkül. Sokkal kreatívabb vagyok: addig használok egy tárgyat, amíg használhatatlanná nem válik, és ezután sem dobom ki, hanem újrahasznosítom. Fejlődik a konfliktuskezelési képességem, mert a csomagolásmentes életmód miatt néha konfrontálódni kell az eladókkal. Nevethettek, de ez is nagyon hasznos. Alakul a világlátásom is: közösségként tekintek az emberiségre, senki sem idegen, mindenki embertárs, akivel közös bolygón élünk. És még sorolhatnám, de nem teszem, mert szeretnék rátérni a klímatüntetésre.
Tüntetések
Most pénteken, szeptember 27-én remélem, újra sok ezer ember vonul majd Budapesten és sok vidéki városban, hogy ébresztőt fújjunk azoknak, akik még nem látják, nem értik a veszélyt. A döntéshozóknak éppúgy, mint a társadalom ma még sajnos nagyobb felének.
Éppen Németországban voltam az egyetem előtti szabad évemben, amikor a sajtó felkapta Greta Thunberget, a svéd gimnazistát, aki egyedül kezdett iskolasztrájkba péntekenként, hogy felhívja a figyelmet a klímaválságra és nyomást gyakoroljon a világ vezetőire, hogy kezeljék a problémát súlyának megfelelően. Azt gondoltam magamban, hogy jó, jó, Svédországban könnyű, de itthon biztos nem lesz semmi.
Márciusban már újra itthon voltam, és hallottam, hogy elindult itthon is a Fridays for Future. Kimentem az első parlamenti tüntetések egyikére – nem mondom, hogy csalódott voltam, mert nem számítottam ezrekre, de alig találtam meg őket, néhány tucat ember gyűlt csak össze.
Sokakkal és sokszor beszélgettem arról, hogy ennek a tüntetésnek mi értelme van, és én magam is sokszor elbizonytalanodom. Aztán arra gondolok, hogy mennyi értékes embert ismertem meg a Fridays For Future közösségén keresztül. Hogy mennyire jó péntekenként újra találkozni ezekkel az emberekkel és érezni, hogy nem vagyok egyedül az aggodalmaimmal, hogy mások is úgy gondolják, nem, illetve nem csak félnünk, hanem cselekednünk kell. Jó érzés, hogy ahelyett, hogy nyolcvanadjára magyarázom el, hogy klímakrízis van, arról beszélgethetek, miket változtatok a saját életemben, hogyan látom a jövőt. De közben azt is tudjuk, hogy ki kell állnunk a jövőnkért, és a kiállásunkkal, a minden héten való kitartásunkkal erőt kell mutatnunk és reményeink szerint egyre többeket felébresztenünk és cselekvésre bírnunk.
Az első globális klímasztrájkon, március 15-én már több százan voltunk. Május 24-én, a második globális tüntetésen már több mint háromezren, sok újság szerint akár ötezren.
Akik azt mondják, hogy a tüntetés lejárt lemez, annak azt mondom, hogy ez most más. Ezt mi, fiatalok, gyerekek kezdtük el, mert aggódunk a jövőnk miatt, mert pozitív jövőképet szeretnénk. Sőt, a helyzet még ennél is keményebb: egyszerűen jövőképet szeretnénk!
Jövőkép nélkül?
El tudjátok képzelni, milyen érzés, ha nem lehetek biztos benne, hogy lesz egy olyan jövőm, amiben boldogan élhetek, úgy, mint most? Egy olyan jövőm, amiben családot tervezhetek? Most húszéves vagyok, 11 év múlva szakorvos leszek, de lehet, hogy akkor már késő lesz. De talán éppen mert ez olyan felfoghatatlan, nem tudok félni. Cselekedni viszont tudok és fogok, mert a cselekvés reményt szül. A politikai döntéshozókra akarunk nyomást gyakorolni, mert rendszerszintű változtatásokra van szükség.
Sokan mondják azt is, hogy semmi értelme a személyes cselekvéseimnek, az együttes kiállásunknak, mert már úgyis mindegy. Tudom, hogy nem én fogom megváltoztatni a világot, tudom, ne nézzetek hülyének. Csak nem tudom felfogni, hogy a világ vezetői már évtizedek óta tisztában vannak a problémával, és nemhogy nem cselekedtek, de elhallgatták előlünk, hogy baj van. Hogy ég a ház. Képesek voltak eladni a jövőnket, az én jövőmet, a mi jövőnket a gazdasági növekedésért. Hogy tudunk ebbe belenyugodni?! Hogy tudjuk azt mondani, hogy már mindegy?!
A legtöbben fel sem fogjuk, mire lennénk képesek egy kis összefogással. Hiszen mi választottuk a vezetőinket. Nekik az lenne a dolguk, hogy a mi érdekeinket szolgálják. Meg kell mutatnunk nekik, hogy mit akarunk: élő bolygót, élhető jövőt!
A döntéshozók mi magunk is vagyunk, és én hiszek abban, hogy együtt változást érhetünk el. Változást érünk el, ha kimegyünk szeptember 27-én a III. Globális Klímasztrájkra. Változást érünk el, ha sokan leszünk, ha elérjük a kritikus tömeget.
A klímaválság megoldásához az első lépés, hogy beszélünk róla. Hát beszélgessünk, tanuljunk, tájékozódjunk a témában. Az éghajlat változik, változzunk mi is: cselekedjünk most!
