A pszichológia hagyományosan az önmagunkhoz és a társainkhoz való viszonyunkat vizsgálja, de a természeti környezetünkkel szembeni abnormalitásunkról mélyen hallgat. A közelgő ökológiai katasztrófa korában azonban egyre nehezebb nem tudomást venni arról a pusztításról, amit a fogyasztási őrületünk művel ezzel a bolygóval. Meddig lehet fenntartani a természethez való kizsákmányoló vagy éppen túlidealizáló hozzáállásunkat? Dr. Kőváry Zoltán szerint a klímaszorongás egyik legnagyobb hozadéka éppen az lehet, hogy végre létezéspartnerünkké tesszük a természetet. A Körúti Szalon eseményén jártunk.
A ’80-as években egy kissrác tudományos vetélkedőn vesz részt egy természetvédelmi táborban. Jutalmul egy könyvet is kap, amelynek az a címe, hogy A megsebzett bolygó. A könyv tele van olyan fényképekkel és információkkal, amik arról szólnak, hogy nagyon nagy baj van a földdel. Eltelik bő 30 év, a fiúból időközben felnőtt ember lesz, dr. Kőváry Zoltán pszichológus, az ELTE oktatója. Egy szeptemberi estén a Körúti Szalonban tartott esemény meghívott vendégeként arról beszél, hogy az ökológiai katasztrófára utaló jelek már nagyon régóta érzékelhetők, de hosszú évtizedeken keresztül mindenféle védekező és elhárító mechanizmussal kizártuk őket a mindennapi életünkből.
Mára a tagadásunk tarthatatlanná vált: a védelmi rendszereinken rés keletkezett, így ellep minket a klímaszorongás. A szorongással azonban nem az a dolgunk, hogy instant módszerekkel minél gyorsabban és maradéktalanabbul száműzzük az életünkből, hanem hogy tanuljunk belőle. Átmeneti állapotrosszabbodásunkat arra érdemes használnunk, hogy végre szembenézzünk a saját felelősségünkkel, magunk mögött hagyjuk az emberközpontú világképünket és újradefiniáljuk a természethez fűződő viszonyunkat. Mutatjuk, hogyan.
A klímaszorongás részben ismerős
Noha a klímaszorongás fogalma manapság kezd egyre inkább elterjedté válni a médiában, az 1990-es évek óta létező ökopszichológia már jóval ezt megelőzően leírta a jelenséget. Az irányzat megalapítója és a kifejezés első használója az a Theodore Roszak, aki filozófusként többek között már akkor a komputerizált világ veszélyeire hívta fel a figyelmet, amikor még nem is igazán létezett internet. Kőváry szerint a klímaszorongásban sok minden benne van abból a tudásból, amit 150 év alatt felhalmoztunk a szorongásról: a létszükségleteink elvesztésétől rettegünk, anticipátoros módon, mintegy megelőlegezve a ránk váró veszélyeket. A természeti környezettel kapcsolatos érzéseinkben megjelenik a szeparációs szorongás, a számunkra biztonságot jelentő világtól való elszakadás és a halálfélelem is. A klímaszorongás azonban túl is mutat a legalapvetőbb szorongásainkon.
A halálfélelem elleni szokásos védekezésünk ellehetetlenült
Az ember az egyetlen olyan élőlény, amelyik tudatában van a saját halálának. Ez a felismerés elvileg azt is eredményezhetné, hogy nem akarjuk leélni az életet, mert úgyis csúnya vége lesz az egésznek. Szerencsére eddig nem ez volt a helyzet: az ember kidolgozott magának olyan szimbolikus rendszereket – a művészeteket, a filozófiát, a vallásokat, a közösségi cselekvéseket – amelyek segítségével el tudta altatni magában a haláltól való rettegést, legalábbis időszakosan. A közelgő klímakatasztrófa viszont éppen a civilizációnk megsemmisülésének rémével fenyeget minket: a halálfélelemmel szemben hosszú évezredek alatt alkalmazott stratégiáink napjainkra működésképtelenné váltak.
Kőváry Zoltán arra hívja fel a figyelmet, hogy a kultúránk által eddig biztosított megküzdési eszközeink – amelyet a szakemberek terrormenedzsment-elméletként is szoktak emlegetni – kicsúszni látszanak a kezeink közül. Ma már azzal sem tudjuk megnyugtatni magunkat, hogy majd a gyerekeinkben vagy az általunk alkotott maradandó dolgokban tovább fogunk élni. Ha az egész világ elpusztul, akkor semmi relevanciája nem lesz annak a tovagyűrűzési elméletnek, amiről Irvin D. Yalom, a ma élő leghíresebb egzisztencialista pszichológus legújabb könyvében beszél a halálfélelemmel való megküzdés kapcsán.
Mintha egy terápiás folyamat elején járna az emberiség
Az emberek általában azért mennek terápiába, mert valamilyen helyzetet rosszul kezelnek. Az általuk felépített védelmi rendszer már nem hatékony, más területeken pedig kifejezetten akadályozza őket abban, hogy teljes életet élhessenek. Amikor a tagadás tarthatatlanná válik, elmennek egy szakemberhez, mert változni szeretnének. A terápiás munka azonban sosem azt jelenti, hogy valaki az elejétől fogva egyre jobban érzi magát. Az életünk átstrukturálása ugyanis az eddigi védelmi rendszer fokozatos leépítésével kezdődik, ami felkavarhatja a bennünk lévő szorongásokat és félelmeket. Ezt nevezi a pszichológia állapotrosszabbodásnak. Kőváry azt mondja, hogy a klímaszorongás felerősödése is egy ilyen állapotrosszabbodásnak tekinthető, ami azt jelzi, hogy a globális felmelegedés hatásaival való megküzdéshez nem elég a meglévő rendszereink egyes elemeinek újrarendezgetése. Csak akkor van némi esélyünk, ha egészen a rendszert működtető alapelvekig megyünk vissza. Új paradigmára van szükségünk, amelynek a kialakítása során felül kell vizsgálnunk a természeti környezethez fűződő viszonyunkat.
A természet nem azért létezik, hogy kielégítsen minket
Kőváry szerint nem gondolhatunk a továbbiakban úgy a természetre, mint egy kiapadhatatlan anyamellre. A természetnek nem az a feladata, hogy kielégítsen minket, miközben mi nem teszünk érte semmit. Az éghajlatváltozással szembeni fellépés nemcsak azért szükséges, hogy legyen mit lélegeznünk és ennünk, hanem azért is, mert minden élőlénynek pont ugyanannyi joga van itt élni a földön, mint nekünk. Az antropocentrikus megközelítést le kell cserélnünk egy geocentrikus (földközpontú) világképre. A természethez való infantilis hozzáállásunk helyett itt az ideje, hogy létezéspartnerünkké tegyük a természetet, azaz felelősségteljes és autentikus viszonyt alakítsunk ki vele.
A természet nemcsak az Instafotó, hanem a szeméttelep is
Az ambivalencia elviselése a lélektani fejlettség egyik legbiztosabb jele. Amikor erre nem állunk még készen, hajlamosak vagyunk túlidealizálni vagy leértékelni dolgokat. Ahogyan gyerekként istenítettük a szüleinket, úgy a természetről is igyekszünk tündérmesékbe illő képet festeni: rendre csodálatos fotókat osztunk meg a közösségi médiában a legutóbbi nyaralásunkról, miközben nem veszünk tudomást arról, hogy mennyit ártottunk a környezetünknek (például éppen azzal, hogy a vakáció helyszínére utaztunk). Kőváry Zoltán elmesélte egyik kollégája, Sarungi Emőke pszichiáter történetét. A gyász egyik hazai kutatója azért ment ki egy szeméttelepre, hogy a mindennapi fogyasztásunk megdöbbentő következményeivel szembesítse magát.
Gyakran elkövetjük ugyanis azt a hibát, hogy a dolgoknak kizárólag a makulátlan oldalával találkozunk, például csak szép tájakra visszük a gyerekeket osztálykirándulásra, a valóság másik szeletét viszont eltakarjuk előlük. Amikor egy jelenség két oldala elkezd bennünk egymáshoz közeledni, az persze depresszív érzésekkel járhat, de ún. helyreállítási folyamatokat is elindíthat bennünk, amelynek során az intellektuális és érzelmi kapacitásainkat a konstruktív cselekvés szolgálatába állítjuk.
Az intellektuális belátás nem elég
Az igazi változáshoz kell valami, ami szíven üti az embert. Nem elég kognitív szinteken megérteni összefüggéseket, gondoljunk csak az alkoholfogyasztásról és a dohányzásról szóló elrettentő kampányok hatástalanságára. Kőváry szerint pszichés betegségeket sem lehet intellektuális felvilágosítással meggyógyítani, az információk átadása önmagában nem elég, a változáshoz szükséges érzelmi munkát nem lehet megspórolni.
Ez fontos tanulság lehet azoknak a klímakutatóknak és más szakembereknek is, akik a katasztrófahelyzettel való nyers szembesítéssel igyekeznek hatni az emberekre. Ez sokszor inkább fokozza az ellenállást. A mélyreható változások melletti elköteleződéshez egyfajta érzelmi belátás is szükséges, ami valamilyen katartikus hatás eredményeként szokott kialakulni. A Kőváry Zoltánnal tartott közösségi beszélgetés például magában hordozta ezt a potenciált.
