„A klímakatasztrófa elkerüléséért folytatott harcnak addig volt értelme, amíg voltak győzelmi esélyeink” – vallja Jonathan Franzen. Az amerikai író szerint egy olyan korszakban élünk, amikor újra kell magunkban definiálni a reményt. El kell fogadnunk végre, hogy ezt a csatát elvesztettük. Ez a felismerés nem tétlenségbe sodor majd minket, hanem lehetővé teszi, hogy a karbonsemlegesítés mellett azoknak a cselekvési terveknek a jelentősége is felerősödjön, amik a küszöbön álló válság kezelésére irányulnak.
„Ha 60 évesnél fiatalabb vagy, szinte biztosan meg fogod tapasztalni a földi élet radikális destabilizálódását: látsz majd apokaliptikus tüzeket, hatalmas áradásokat, széthulló gazdaságokat és éhínséget, no meg az extrém forróság miatt menekülő százezrek vonulását” – írja Jonathan Franzen a The New Yorker című lapban nemrég megjelent, nagy port kavaró cikkében. Szerinte 1988-ban még kollektív felelősségvállalással vissza lehetett volna fordítani az éghajlatváltozást, de az utóbbi 3 évtizedben annyi üvegházhatású gázt pöfékeltünk a légkörbe, mint az elmúlt két évszázadban összesen.
A folyamat megállításához most az kellene, hogy 2050-ig az egész világ karbonsemlegessé váljon. Ennek elérését számos gazdasági, politikai és emberi tényező hátráltatja Franzen szerint, így aligha kérdéses, hogy át fogjuk lépni a határértéknek számító 2 °C-os globális felmelegedést, ahonnan már nincs visszaút. Bár sorra jelennek meg olyan tanulmányok is, amelyekből kiderül, hogy a klímaváltozás sebességét és mértékét eddig alábecsültük, az üzenet mégis ugyanaz marad: összefogással még megúszhatjuk a katasztrófát. Franzen úgy gondolja, ez a narratíva a remény irracionális kifejeződése, ezért eljött a pillanat, hogy a védekezés megvalósíthatóbb céljai felé forduljunk.
Az amerikai művész sorait több klímavédelmi szakember élesen bírálta, akik egyrészt nem osztják Franzen pesszimizmusát, másrészt puszta merengésnek titulálják az eszmefuttatásait. Noha Franzen nyilvánvalóan nem tartozik a területre specializálódott akadémikusok közé, egyvalamihez regényíróként mégis nagyon ért: hogy olyan lélektani és etikai dilemmákat vessen fel, amelyek mindannyiunk számára elgondolkodtatók lehetnek.
Többet kéne a halálra gondolnunk, mint a reggelinkre
Az elménk a tagadás feketeöves bajnoka. Nagy rutinunk van abban, hogy ne gondoljunk a távoli jövőre, hiszen ebben az esetben agyonnyomna minket a halandóságunk tudata. Sokkal könnyebb elmerülnünk a mindennapi konkrét tapasztalatainkban (például hogy mit eszünk reggelire), mint szembenézni a jövő absztraktabb fenyegetéseivel. A bolygónk pedig alapjaiban véve még mindig normálisan működik: idén is beköszöntött az ősz, jönnek az önkormányzati választások, megjelentek a kedvenc sorozataink új epizódjai. Nehéz a hétköznapi mókuskerékben elképzelni a klímakatasztrófát, ami ráadásul nem is egyik pillanatról a másikra fog bekövetkezni, mint amikor egy aszteroida csapódik a földbe az akciófilmek cselekménye szerint.
Ettől még minden bizonnyal nagyon rosszra fognak fordulni a dolgok, de talán fokozatosan, talán nem olyan hamar és talán nem mindenkinek. Ahelyett, hogy adaptálódni kezdünk a klímaszorongáshoz, Jonathan Franzen szerint meg kell tanulnunk tartósan félni. Lázadás nélkül kell elfogadnunk az eddigi kényelmes életmódunk feladását, az arányosan magasabb adókat, a központosított intézkedéseket. El kell ismernünk a klímakatasztrófa valóságosságát, hogy tehessünk valamit nemcsak önmagunkért, de azokért is, akik időben (még meg sem születtek) vagy térben távol élnek tőlünk.
A megmenekülés ígérete nélkül is cselekedni kell
Franzen meglátása szerint a klímavédők azért vonakodnak nyilvánosan kimondani az igazságot a klímakatasztrófa elkerülhetetlenségéről, mert attól félnek, hogy az információ birtokában az emberek egyfajta beletörődő passzivitásba burkolóznának, minden mindegy alapon inaktívvá válnának. Az aktivisták és szakértők atyáskodó hozzáállása azonban olyan vallási vezetők mentalitására emlékezteti, akik úgy gondolják, hogy az örök üdvösség ígérete kell ahhoz, hogy a hívők jól viselkedjenek itt a földön. Szerinte ez óriási tévedés: nem azért kell tisztelnünk a bolygót és mindazokat, akikkel osztozunk rajta, mert úgy véljük, hogy ez majd megmenthet minket. Szimplán azért kell így tennünk, mert ez a helyes.
Ha egy pusztító hurrikánnal lesz kevesebb, már megérte
A klímakatasztrófa megakadályozásának irreális ígéretétől eltekintve persze fontos gyakorlati és etikai érvek szólnak a karbonkibocsátás csökkentése mellett. Ha nem is sikerül elérni a teljes karbonsemlegességet, a félintézkedések még mindig többet érnek, mint az intézkedések teljes hiánya. Előfordulhat, hogy a környezetszennyezés közvetlen hatásai kevésbé lesznek súlyosak, vagy késleltetni tudjuk a folyamat tetőződését. Ha a kollektív cselekvés hatására csak egy pusztító hurrikánnal lesz kevesebb, vagy ha csupán pár extra évet nyerünk, amit viszonylagos stabilitásban tölthetünk, már megérte.
Nem minden a karbonsemlegesítés
Ha elköteleződünk abbéli hitünk mellett, hogy a katasztrófa elhárítható, akkor minden erőforrásunkat a karbonsemlegesítésre és az energiaipar átszervezésére kellene fordítanunk. Franzen szerint azonban minden vasúti közlekedésre költött milliárd – pláne amit az amerikaiak nem is vesznek igénybe – csökkenti azt a pénzösszeget, amit a katasztrófára való felkészülésre, a leginkább bajban levő országok támogatására, illetve a jövőbeni humanitárius célokra fordítunk. Érdemes olyan helyi szintű problémák megoldásában is gondolkodni, amelyek reálisabban megvalósíthatók (például erdősítés, rovarirtók használatának mellőzése, kevesebb hús fogyasztása) és amivel a helyi gazdálkodók boldogulását is segítjük. Mindössze azt mondja, hogy a pénzügyi tervezés során minden eshetőségre fel kell készülnünk, valamint a totális megmenekülés vágyálma helyett az egyes dolgok átmentésével, illetve a válságkezelés forgatókönyveivel is érdemes számolni.
Ha egy igazságosabb társadalomért teszel, a klímaválság ellen lépsz fel
A közelgő klímakatasztrófa várhatóan óriási káoszt fog eredményezni a társadalmakban. A fennálló rend megingásakor pedig sokan a törzsi kultúrában, az önbíráskodásban, a fegyveres erőszakban keresnek védelmet. Ez ellen a disztópia ellen csak úgy tehetünk, ha mindent megteszünk a demokrácia, a jogrendszer és a közösségek működésének fenntartásáért. Ebben az értelemben Jonathan Franzen szerint minden, igazságosabb társadalomért folytatott mozgalom jelentéstelivé válik a klímaváltozás kontextusában is. A klímaválság elleni fellépésnek minősül, ha segítesz megóvni a választások tisztaságát, kiállsz a gazdasági egyenlőtlenségek felszámolása mellett, humánus bevándorlási törvények bevezetését sürgeted, igyekszel előmozdítani az emberek közti egyenlőséget, támogatod a sajtószabadságot, tiszteletben tartod a törvényeket, ahogy másokon is számon kéred a betartásukat. Olyan demokratikussá, szolidárissá és egészségessé kell közösen tennünk a társadalmainkat, amennyire tőlünk telik. Csak így van esélyünk túlélni ezt az egészet.
