Vezet-e bárhová az abortusz betiltása? Bűn-e a terhességmegszakítás? Mennyiség-e a magyarság? A III. Budapesti Demográfiai Csúcs margójára.
A kommunisták nagy bűnének nevezte az abortusz legalizációját a III. Budapesti Demográfiai Csúcson hazánk egyik legfontosabb közjogi méltósága, az Országgyűlés elnöke, Kövér László. Netán fel akarják izgatni a balliberális sajtót? – kérdezte némi cinizmussal még a beszéde előtt, a helyzet azonban az, hogy nem kell ahhoz balliberálisnak lenni, hogy a kijelentés után az ember üljön, és hosszú percek csak nézzen maga elé.
Egy bizonyos szint
Az abortusz legalitása ugyanis egy világnézettől teljesen független kérdés. Vagyis egész egyszerűen ez nem az a szint, ahol az ember világnézete dönt. Mert tekintse bár valaki az embrionális létet teljes értékű emberi életnek, az elvetetett magzatot egy, az adott kultúra által be nem fogadott, tragikus sorsú inkarnációnak, vagy számítsa az életet csak a de facto születés aktusától, az abortusz mindenki ellensége, mindenki tragédiája. Egy olyan jelenség, amit mindenkinek célja, érdeke és vágya megszüntetni. Mindehhez azonban a törvénytelenné tétel sem államokat, sem nemzeteket, sem egyéneket nem fog elvezetni.
Egyrészt azért nem, mert az abortusz egy másodlagos jelenség, a nem kívánt terhesség másodlagos jelensége. Bármilyen elvnek vagy intézkedésnek pedig az elsődleges okra érdemes fókuszálnia, máskülönben egyszerű szőnyeg alá söpréssel van dolgunk. Jelen esetben ez pont olyan, mintha a tanár úgy akarná megtanítani a gyereket számolni, hogy megtiltja a rossz megoldásokat, amiket azután nem szabad leírni. Pedig megtaníthatná akár a jókat is, bátoríthatná az osztály tagjait, hogy segítsék egymást, az iskola vásárolhatna korszerűbb szemléltető eszközöket, a szülő leülhetne a gyerekkel matekozni, stb.
És pont ezt lehetne tenni a nem kívánt terhességek visszaszorításáért is: tanítani. Tanítani a gyerekeket a felelős és kölcsönös szexualitásra. Tanítani a szülőket a gyerekekre. Az embereket egymásra. A társadalmat arra, hogy mind emberek vagyunk.
Törvény
Másrészt azért sem, mert az állami szabályozás ideológiai szinten sem működik. Több vallás tekinti például az abortuszt ártalmasnak, vagy egyenesen bűnnek, de az isteni törvényt nem az állam feladata gyakorolni. Lehet egy vallás morális elveit szem előtt tartva törvénykezni, ami törvényt azonban az állam hoz, azt a saját, valamint polgárai érdekében hozza és érvényesíti. Hogy az illető hogyan számol el a lelkiismeretével, milyen belső utat jár be tettei nyomán, képes-e a morális fejlődésre, az már nem a bíróság dolga.
Mivel pedig a kétféle törvény kétfelé tartozik, az eredmény a bujkálás lesz. Ezt már Antigoné óta tudjuk, azóta pedig a komplett drámairodalom foglalkozik a hasonló konfliktusokkal, miközben a világ a legkülönfélébb tilalmakat élte át: a ceausescui abortusztilalom konkrét társadalmi hatásairól például Christian Mungiu készített egy rendkívül felkavaró mementót.
Mindez azért nagyon fontos, mert terhességmegszakításra nem úgy jut el valaki, hogy pár héttel korábban dévaj kacajjal odakurjantja partnerének, hogy hagyd az óvszert, úgyis legális meg tébétámogatott az abortusz. És utána sem attól szenved akár egy életen át, hogy az összmagyarság nettó darabszáma kevesebb lett miatta eggyel. Egy abortusz kapcsán az érintett nőnek traumák sorát kell(ene) valahogy feldolgoznia, a konkrét beavatkozás előtt és után egyaránt. Egy abortusz épp ezért nem az óvszer helyettesítő terméke a piacon, hanem a legkonkrétabban egy személyes tragédia.
A gyerekek
Pszichológusként az évek során alkalmam volt a másik oldalt is megismerni. A gyerekeket. Az olyan gyerekeket, akiket nem akartak. Akiknek nem örültek. Lányanyák és szexuáliserőszak-áldozatok gyermekeit, „becsúszott” vagy külső kapcsolatban fogant véletlengyerekeket. Ugye, ha rájuk gondol, senki nem úgy képzeli el őket, hogy sugároznak a boldogságtól, amiért ők még egy magyarok?
Mert óriási pluszfeladattal indulnak az életnek. Azzal a mindennél mélyebben a lelkükbe égett üzenettel, hogy nem kellesz, hogy nincs jogod itt lenni, hogy teher vagy nekünk, hogy jobb lenne nélküled, hogy ha te nem lennél, boldogok lehetnénk. Ez az ő súlyos örökségük, személyes tragédiájuk, amit nem ritkán egy egész életen át cipelnek.
Aki pedig jól szétnéz maga körül, látja, hogy a magyarság mint olyan nem darabra számolt emberekből, hanem személyes történetekből, kapcsolatokból, közösségekből áll. Abból, ahogyan élünk, ahogyan magunkkal és egymással bánunk.
