A fenékfogdosás nyilvánvalóan nem az a fajsúlyú bűncselekmény, ami miatt rendőrök kell hogy elvigyék az embert. Egy kéretlen fenékfogdosás azonban soha nem csak egy kéretlen fenékfogdosás.
Kenderesi Tamás fenékfogdosós sztorija talán a riói sajtburesznél is nagyobbat szólt, és persze társadalmilag is jóval megosztóbbá vált. A forrongó kommentáradatban az úszóról persze már rég nincsen szó, a párhuzamos világok hihetetlen indulatokkal csapnak össze. Hagyjuk már szerencsétlen gyereketezés, hazaárulózás, nemzet szégyenézés, minek ment odázás, kurvának ment, ne sírjon, ha basszákozás, bolhából elefántozás, statuálás a lényegezés – minden előkerül. De miért nem képes értelmes, előremutató közbeszéd kialakulni a Kenderesi-ügy kapcsán?
Feltépett sebek
A szexuális visszaélések széles skálája a kőművesfüttytől a konkrét, durva erőszakig terjed. Az elmúlt években ezt jól megtanulhattuk, miközben szembe kellett néznünk azzal is, mennyien éltek át ismerőseink, szeretteink közül is valamilyen súlyos szexuális traumát. Olyan nőismerősünk pedig talán nincs is, akinek soha ne rándult volna össze a gyomra egy ház állványzatáról érkező keresetlen ajánlattól.
Ennek a súlya, azt hiszem, akkor fogható fel igazán, ha az ember tudja, hogy a személyes határokról való tudása egy tanulás eredménye. Egy olyan, döntően érzelmi tanulásé, ami már kora gyermekkorban megkezdődik, ezért igen mély és átható tudást ad.
Vagyis egyszerűen az történik, hogy mindabból, amit egy gyerekkel mások megtesznek, a gyerek megtanulja, hogy ezt vele meg lehet tenni. Megtanulja, hogy mikor mondhat nemet, mennyire alakíthatja a saját határait, mennyire tudja ezeket határokat tartani (Ráerőltetik vagy hagyják, ha kifejezi, hogy valami neki nem jó?), és van-e, hogy egyszerűen tehetetlen (például, ha tizenöt éves korában ordibál utána három melós az utcán). Ahogy a szülei és a nagyszülei is megtanulták.
De kitől és mit? Ki tanítja meg a gyereket a személyes integritására, ha a szülőkét sem hagyták egyben, ha ők sem mondhattak nemet? Ha a szülők egyetlen mintája is az, ahogyan őket nevelték? Nehéz, hiszen a gyerek otthonról megy azután a különféle kortárs közösségekbe, és az otthon szerzett tudást viszi később a párkapcsolataiba, a családjába, sőt még a munkahelyére is magával. Ahogy a sérüléseit is, melyek fájdalma hamar a felszínre tör, ha olyan helyzetről hall, amihez hasonlót maga is elszenvedett, amiben tehetetlenséget, félelmet, megaláztatást élt meg.
Kettős mérce
Képzeljünk el egy férfit, aki azt állítja, hogy előző este részegen lefeküdt egy nővel, és mivel nem volt akaratnyilvánításra képes állapotban, feljelentené őt szexuális erőszakért. Amellett, hogy talán felsejlik belőle, mennyire primitíven gondolkodunk a férfiak szexuális működéséről, jó példa ez arra is, milyen különös helyzetbe kerülünk, ha megfordítjuk a férfi mint agresszor és a nő mint áldozat szereposztást. Aminek a bebetonozása ugyancsak rengeteg indulatot szül, részben a mindenkori áldozatok meg nem értése miatt (erről később), részben viszont valóban jogosan: az emberek annyit és annyiféleképpen bántják egymást, hogy férfierőszakról beszélni pont annyira inkorrekt, amennyire cigánybűnözésről.
Aránytévesztés
„Úgy gondolom, nem követtem el semmilyen súlyos vétséget” – írja nyilatkozatában Kenderesi, és bizonyos szempontból valóban az van, hogy
a fenékfogdosás nem az a bűncselekmény, amitől az állam feladata lenne megvédeni az embert.
Vagyis túlkapásnak, az ügy felfújásának tűnik rendőrökkel elvitetni az elkövetőt: egy ilyen fajsúlyú helyzet megoldását sokkal inkább egy személyes kiállásként képzeljük el. A mi kultúránkban, aki ilyet csinál, az nem bűnöző, szimplán csak egy bunkó, egy bunkóra pedig nem a jog, hanem a közösség erejével érdemes hatni. Ha tehát minden barátja elhatárolódott volna az egésztől, abból, azt gondolom, több tanulsága származott volna, mint abból, hogy egy számára érthetetlen okból be kellett fizetnie egy viszonylag nagy összeget a dél-koreai államkasszába.
Egy másik szempontból azonban itt egy újabb szexuális zaklatós sztori. Hány kell még, hogy látszatja, visszhangja legyen, hogy valós társadalmi változásokhoz vezessen? Eszerint minden ilyen ügy precedensértékű, egyfajta indikátora annak, hogy mennyit értett meg a társadalom az elmúlt évek hasonló sztorijainak hasonló tanulságaiból. Köztük abból, hogy az ember testi és lelki integritásának megsértése semmilyen formában nem oké. A kommunikáció pedig ott csúszik el, ahol a fogkrémes tubusos vitánál: miközben az emberek egy része egy felfújt ügyet lát, egy másik részük egy újabb ügyet. Vagyis a bolhából azért éri meg elefántot csinálni, hogy minél többen észrevegyék, hogy van ott valami.
Az áldozathibáztatás szelleme
Felmerül természetesen az a kérdés is, hogy a megfogdosott fenék tulajdonosa minek ment oda, vagyis menetrendszerűen érkezik az ilyen történetekben már megszokott áldozathibáztatás. Hogy mindez meg sem történhet, ha a szóban forgó nő nem visel rövid szoknyát, nem egy bárban dolgozik, nem koreai, nem sminkel, nem úgy teszi az egyik lábát a másik után, ahogy, stb. Az áldozathibáztatás ebben az esetben kétszeresen is hiánypótló: segít egyrészt levenni a felelősséget nemzetünk büszkeségéről, vagyis segít tisztán tartani egy alapvetően szerethető karaktert. Másrészt segít elhinnünk azt is, hogy szexuális zaklatás nem érhet csak úgy akárkit, következésképp saját szeretteink is – ha betartják, amit kell – biztonságban vannak. Az önbecsapásnak erről a módjáról itt írtunk részletesen:
A kamerafelvétel
A fenékfogdosásos közbeszédben megjelenő indulatok piros hetese kétségkívül az a körülmény, hogy egyébként senki nem tudja, hogy pontosan mi történt. Az emberi gondolkodásnak van ugyanis egy olyan sajátossága, hogy a meglévő (vélt vagy valós) tényeket az úgynevezett koherenciaigény folytán saját gyártmányú fantáziaképekkel egészíti ki. Vagyis ha egy történetből tudunk néhány részletet, azokat hajlamosak vagyunk saját következtetéseink és képzeletünk alapján összefűzni, pusztán azért, mert belső igényünk van rá, hogy kerek és érthető legyen a sztori. Így születik a legtöbb pletyka is: az egész estés, színes-szagos sztorihoz annyi is elég, hogy valaki látott valakit valahova bemenni.
Azt a néhány tényt, amit ismerünk, természetesen itt is mindenki mással egészíti ki, a kommentháború ezért sokszor tulajdonképpen párhuzamos univerzumokban zajlik: ki-ki a saját világában történtek személyes jelentését védi. Mi sem mutatja ezt jobban, mint e jelentések sokszínűsége, hogy a történet mindenkinek másról szól. Valakinek a nők elnyomásáról, másnak a férfiak romlottságáról, megint másnak az igazságról, a haza becsületéről, az úszósport respectjéről, a mai fiatalokról, az ázsiai lányokról stb.
Persze itt is fontosabb lehet a tényszerűségnél az, amit az esetből, az eset kapcsán felmerült szempontokból tanulhatunk. Ha azonban személyekhez kezdjük kötni a sztorit, nem baj, ha tudjuk, hogy igazából messze nem tudunk mindent.
És akkor most mi lesz?
Itt állunk tehát, és egy #meetoo-kampány, egy tucat fel nem dolgozott szexuális zaklatásos botrány, illetve egy friss hajótragédia árnyékában próbálunk kezdeni valamit azzal, hogy Kenderesi Tamás úszó megfogta egy koreai nő fenekét, az illetékesek pedig próbálják kitalálni, milyen büntetést kapjon ezért. Kérdés, hogy ennek lesz-e vajon értelme, elérheti-e a célját?
A büntetés célja a Btk. szerint annak megelőzése, hogy az elkövető vagy másvalaki bűncselekményt kövessen el, amit, valljuk be, a pénzbüntetés nem igazán képes garantálni. Már csak azért sem, mert a jog nyelvén, a tényállások, a diszkrét kategóriánkénti minősítések és törvények valóságában egyszerűen elvész a jelenségek valódi természete, a retributív igazságszolgáltatás rendszerében pedig maguk a tanulságok is.
Vagyis Kenderesi Tamás egy büntetési tételnyivel szegényebben és egy botránnyal gazdagabban levonhatja a tanulságot, hogy Korea egy kemény és szar hely, ahol az embert akár a semmiért is meghurcolják. Itthon eltilthatják még pluszban a versenyzéstől, amiből meg levonhatja azt a további tanulságot, hogy mint úszót is meg lehet szívatni azért, amit mint magánember tesz. Csak azt a meggyőződését hagyja minden büntetés érintetlenül, hogy ő nem követett el szexuális zaklatást. Pedig talán ezt kéne értelmesen elmagyarázni neki. És rajta keresztül mindenkinek, aki nem érti, mi ezzel a baj.
