Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A 18. századi Angliában kizárólag férfiak járhattak egyetemre, pedig a nők semmivel sem voltak gyengébb képességűek, mint most, amikor a férfiakhoz hasonló arányban egyetemisták. Ennek ellenére akkor is volt néhány bátor lány, aki kiharcolta, hogy így vagy úgy bejusson a felsőoktatásba.
Az egyetemek világa egész a késő viktoriánus korig, vagyis a 19. század végéig tiltott terület volt a nők számára. Oxfordban először 1920-ban, Cambridge-ben pedig csak 1948-ban szerezhettek diplomát nők, néhány egyetem pedig egészen az 1980-as évekig csakis férfi diákokat fogadott. Ezt megelőzően a nők kizárólag külső szerepben, például gazdag patrónusként vehettek részt az egyetemi életben, amelynek elsődleges célja az előkelő osztályokból származó fiatal férfiak oktatása, nevelése volt. De végül hogy kerülhettek mégis az egyetemek közelébe a nők? Erről számol be a History Today írása.
Tudós nők katedra nélkül
Az angolszász nyelvek jelentős korai kutatójának számító Elizabeth Elstob (1683–1756) testvérével, Williammel együtt számos óangol szöveget fordított modern nyelvre, de csak William révén volt bejárása az Oxfordi Egyetem könyvtárába. Az intézmény antikváriusa később egyenesen az egyetem női hallgatójaként emlékezett meg Elizabeth-ről, aki ennek ellenére fivére halála után nem folytathatta tovább egyetemi pályafutását.
Elizabeth Carter (1717–1806) költő, fordító és nyelvész egyetemi kapcsolódása is fiútestvéréhez köthető: éveken keresztül segített öccsének, Henrynek felkészülni a Cambridge-i Egyetemre való bejutásra, olyannyira, hogy barátnője, Catherine Talbot írónő meg is jegyezte, hogy ennyi erővel maga is elmehetne Cambridge-be akár tanítani is, elegendő lenne egy professzori talárt és kalapot magára öltenie.
Pletykás hölgyek
Más nők külső szemlélőként követték nyomon az egyetemek életét. Jemima Yorke, Grey márkinéja (1723–1797) például mind az Oxfordi, mind a Cambridge-i Egyetemen gyakori vendégnek számított, kastélyrezidenciája ugyanis pont a két intézmény között helyezkedett el. Nagynénje, Lady Mary Grey 1744-ben hozzáment David Gregoryhoz, az Oxfordi Egyetem moderntörténelem- és nyelvészetprofesszorához, így ezt követően állandó hír- és pletykaforrásként szolgált a márkiné számára az akadémiai világból.
Alicia D’Anvers (1667–1725) költőnő az Oxfordi Egyetemi Nyomda első főnyomdászának lányaként nyert betekintést a patinás intézmény falai mögé, de amit ott látott, nem igazán nyerte el a tetszését. Erről két gúnyversben is megemlékezett, amelyekben hevesen bírálja a hallgatóság és az oktatók életvitelét és szokásait. Míg az intézmény hivatalosan a keresztény erkölcs nevében működött, D’Anvers szerint annak hallgatói valójában bordélyházakban vendégeskednek, törvénytelen gyerekeket nemzenek utcalányoknak, és folyamatosan adósságokat halmoznak fel.
Susanna Centlivre (1667 k.–1723) színésznő és drámaíró az utókor által kiszínezett életrajza szerint 15 évesen került Cambridge falai közé, amikor egy ottani diák az utcáról szedte fel a lányt, majd férfinak öltöztetve, unokatestvéreként költöztette magához az egyetemre. A történet szerint Susanne vívást, nyelvtant, logikát, retorikát és etikát is tanult abban a néhány hónapban, amíg Cambridge-ben élt.
Gúny tárgyává váltak az okos nők
Oxfordban az Encaenia néven ismert ünnepélyes ceremónián adják át a díszdoktori címeket, és a 18. században az iskolapadokkal ellentétben az esemény vendégei közé szép számmal beülhettek a nők is. Annak idején a mainál jóval vígabb stílusban, zene és tánc kíséretében gyűltek össze az egyetem polgárai, és 1750-ben Mary Jones (1707–1778) költőnő egy szatirikus verssel meg is emlékezett a hasonló alkalmakról. Egy 1773-ban, a Westminster Magazine hasábjain megjelent írás beszámol egy incidensről, amikor véletlenül férfinak öltözött nőknek nyújtottak át doktori címet az egyetem előkelőségei, és egyben azt is javasolja a szerző, hogy a jövőben a nők valódi doktori címet is szerezhessenek, és ne csupán díszítőelemként jelenhessenek meg a ceremónián. Ha ez túlságosan megbotránkoztató, legalább azt engedjék meg nekik, hogy tanulmányokat folytathassanak az egyetemen.
A World magazin 1755-ben megjelent 151. számában a szerző egy olyan világot képzel el, amelyben nemtől és társadalmi státusztól függetlenül bárki olyan munkát végezhet, amilyet csak szeretne. De még ebben az ideális világban is lehetetlennek tűnik egy nőnek az a vágya, hogy katedrát szerezhessen az egyetemen: amikor a férfi diákok meglátják a hölgyet az intézmény kapuja felé sétálni talárban, kuncogni kezdenek, a képzeletbeli professzor asszony pedig szégyenében inkább eliszkol a színről.
A figurában többen a már említett Elizabeth Carter alakját ismerték fel, aki egy levélben maga is elutasította azt az ötletet, hogy professzor legyen belőle, és sokszor gúnyosan reflektált a női mivolta és akadémikus műveltsége közötti látszólagos ellentétre. Samuel Johnson költő egyszer megjegyezte, hogy Carter ugyanúgy képes tökéletes pudingot készíteni, ahogy Epiktétoszt fordítani.
Hosszú út az egyenlőségig
A 18. században folyamatosan viták kereszttüzében állt a nők és az oktatás kérdése. Mind női, mind férfi szerzők érveltek amellett, hogy a nők csupán testileg térnek el a másik nem képviselőitől, szellemi képességeik alapján viszont megérdemlik ugyanazt az oktatást. Egyesek már a 15. században felvetették a női kollégiumok ötletét, a hasonló fantazmagóriák azonban komolyabb megfontolást évszázadokig nem kaptak, sőt inkább csak gúny tárgyává váltak.
Hosszú évszázadoknak kellett eltelnie, mire a nők a férfiakkal azonos jogokat nyertek maguknak az oktatásban, így végre bizonyíthatták, hogy képesek ugyanolyan eredményeket elérni a tudományok területén. Ezzel együtt a felsorolt példákból kiderül, hogy már jóval azelőtt rengeteg kiváló, akadémiai műveltséggel rendelkező nő tette magát ismerté, mielőtt hivatalosan is elismerték volna tudásukat és tehetségüket.
