Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Kiskorában két halálesetnek és egy borzalmas balesetnek is szemtanúja volt az a nő, akinek a testében később több mint húsz különböző személyiség lakozott. Christine Costner Sizemore az egyik első olyan ember volt a pszichológia történetében, akit disszociatív személyiségzavarral diagnosztizáltak. Beszámolóiból egy rendkívül bizarr, de korántsem gyógyíthatatlan állapot részleteit ismerhetjük meg.
A lélektan klasszikusai a terület iránt érdeklődők százezreit ejtik újra meg újra ámulatba. Történelmi jelentőségük abban áll, hogy a pszichológia alapkérdéseit helyezték egészen új megvilágításba. A válaszok keresése pedig korántsem ért véget: a technológia fejlődésével és a tudásunk gyarapodásával az egykor kapott adatok értelmezése napjainkban is élénken zajló folyamat. Mivel gazdagodott a tudomány egy baleset, egy betegség vagy egy gyilkosság szörnyű története által? Sorozatunkban a pszichológia leghíresebb esettanulmányait mutatjuk be.
Traumatikus gyermekkori élmények
Chris Costner (később Mrs. Sizemore) 1927 áprilisában látta meg a napvilágot a dél-karolinai Edgefield városában. A The New York Times beszámolója szerint még kétéves sem volt, amikorra a sors úgy hozta, hogy a csöppségnek három szörnyű incidenst is végig kellett néznie. Egyszer azt látta, hogy az árokból egy holttestet húznak ki, másszor pedig hogy a fűrész kettészel egy férfit a telepen. Traumatikus élmény volt számára az is, amikor az édesanyja egy konyhai balesetben erősen vérezni kezdett. Utólag Chris úgy emlékezett vissza a történtekre, hogy ő maga rettentően meg volt ijedve, teljesen lefagyott, és egy vörös hajú kislány volt az, aki cselekedni tudott, aki segítséget kért. Később kiderült, hogy a vörös hajú lány már Chris egyik lehasadt énje volt.
Sokáig azt gondolta, mindenki ilyen
Chrisnek csak akkor tűnt fel, hogy a többi gyereknek nincsenek hasonló tapasztalatai, amikor iskolába került és beszélgetett a kortársaival. Ebben az időszakban a problémái is sokasodni kezdtek: például rendre megbüntették olyan dolgok elkövetéséért, amikre nem emlékezett, illetve sokszor előfordult, hogy feleléskor vagy dolgozatíráskor épp nem az a személyisége volt felszínen, aki felkészült a tananyagból. Végül sosem fejezte be a középiskolát, az orvosai pedig emlékezetkiesési problémákra gyanakodtak.
A pszichiáterek, akik három dollárért adták el
Az 1950-es években Corbett H. Thigpen pszichiáter kezdte el kezelni Christ, aki megállapította, hogy a nő többszörös személyiségzavarban szenved (nem összekeverendő a skizofréniával!). Kollégájával, Hervey M. Cleckley doktorral könyvet írtak az esetről Éva három arca címmel, amelyből nagy sikerű film is készült. A főszerepet Joanne Woodward játszotta, aki alakításáért Golden Globe- és Oscar-díjat is kapott. Később azonban Thigpen munkáját számos kritika érte.
Colin A. Ross például azt írja könyvében, hogy ezek a pszichiáterek egyenesen kizsákmányolták Chris Sizemore-t: történetéért személyiségenként mindössze egy-egy dollárt fizettek neki (később Sizemore be is perelte a 20th Century Fox Filmstúdiót). Thigpen egyszerre volt páciense pszichoterapeutája, ügynöke, jogi tanácsadója, szerkesztője, a fiának a keresztapja, és még szexuális viszonyt is folytatott a kliensével, ami súlyos szakmai etikai vétség. Ross szerint Thigpen abortuszt is intézett Sizemore-nak, ami közben a tudta és a beleegyezése nélkül sterilizálást is végrehajtottak rajta.
Bár az végül nem derült ki, hogy ezekben a vádakban mennyi igazság van, azt maga Sizemore is elismerte a BBC-nek adott interjújában, hogy Thigpen kihasználta őt, miközben persze segíteni is akart neki. A nő inkább azért neheztelt az orvosára, mert komoly felelősséget tulajdonított neki a harmadik személyisége létrehozásában, ami szerinte a pszichiáter sugalmazásaira született meg.
Eve White, Eve Black, Jane és a többiek
Chris különböző személyiségeinek érkezését erős fejfájás, nem ritkán ájulás jelezte. Eve White egy kissé unalmas, vallásos, kedves, a társadalmi elvárásoknak mindenben megfelelő nő volt. Eve Black a szöges ellentéte: viselkedését a vágyai vezérelték, merész volt és kihívó, folyton bulizni járt, élvezte az életet. A terápia hatására jelent meg Jane, aki higgadt volt és észszerű, a film pedig azzal a pozitív üzenettel zárult, hogy benne egyesülni tudott a másik két személyiség. A valóságban erre még 18 évet kellett várni.
Christ ebben a két évtizedben 7 különböző pszichiáter kezelte, miközben összesen további 21 személyiség jelent meg az elméjében. Mindnek különböző tulajdonságai, képességei, preferenciái voltak. Volt köztük például olyan, aki vak volt, ahogy olyan is, aki remekül varrt, így Sizemore ruhaüzletet tudott nyitni.
Anya most nem tud vezetni
Chris úgy vélekedett, hogy első férje tulajdonképpen Eve White-ot vette el, a második pedig Jane-nel kelt egybe, de egyikük sem vele. Idősebb korában is mindig azt mondogatta, hogy a két gyereke is más anyától van: első gyereke édesanyjaként egyértelműen Eve White-ot tartotta számon. Don Sizemore, a második férj azonban hitvese minden megnyilvánulási formáját megtanulta szeretni, és úgy hírlik, a gyerekek is kezelni tudták anyukájuk váltakozó állapotait. Történt egyszer például, hogy Chris autóval ment a lányáért, de aztán hirtelen egy olyan személyisége került előtérbe, aki nem tudott vezetni, így végül más közlekedési eszközzel tértek haza.
Harminc évig tünetmentesen
Chris Sizemore életében fordulópontot jelentett, amikor 1970-ben találkozott Tony Tsitos pszichiáterrel. A szakember egészen más megközelítést alkalmazott a négy évig tartó terápiában: kevesebb figyelmet szentelt a különböző személyiségeknek és kevésbé ismerte el a létjogosultságukat. Végül négy évig tartó kemény munka után Chris személyiségét sikerült teljesen integrálni. Ettől kezdve a nő festészettel foglalkozott, előadásokat tartott, könyveket írt, illetve fogyatékosságügyi aktivistaként tevékenykedett. Szívrohamban hunyt el 89 éves korában: addigra már három évtizede nem voltak disszociatív tünetei. Csak Eve Black életigenlő merészsége hiányzott néha egy kicsikét a megfontolt családanyának – árulta el derűs huncutsággal a hangjában.
Érdekelnek más esettanulmányok?
Beszédképtelen beteget szállítottak 1840-ben a párizsi Bicêtre Kórházba. A rejtélyes fiatalember minden kérdésre egyetlen értelmetlen szócskával reagált, ezért jobb híján Tan úrnak kezdte szólítani a személyzet, mivel folyton ezt a kifejezést hajtogatta. A férfi később a neurológia egyik leghíresebb esetévé vált, kilétére azonban csak 150 évvel később derült fény. Mutatjuk, mit érdemes tudnod Louis Victor Leborgne-ról:
