Mindig lesznek olyan diákok (és munkatársak), akik rendszeresen elkésnek, sokat hiányoznak, nem készítik el a határidős feladatokat. Sok tanár ilyenkor rögtön azt kérdezi: miért nem veszik komolyan az órámat, miért ilyen lusták? Ha így reagálunk, rejtve maradnak azok a sokszor láthatatlan tényezők, amik akadályozzák az embereket a cselekvésben. Pedig ezek felismerése jelenthetné az első lépést a változáshoz.
Devon Price szociálpszichológus-professzorhoz hasonlóan én is éveken keresztül dolgoztam tanárként. Tudom, milyen érzés, amikor napokon keresztül készülök egy órára, majd az egyik hallgató húszperces késéssel érkezik, a másik a felénél elalszik, a harmadik folyton a telefonját nézegeti, és amikor végre egy kéz lendül biztatóan a magasba, az illető csak a mosdóba szeretne kimenni.
Sok pedagóguson könnyen úrrá lesz ilyenkor a személyes sértettség érzése: hiszen ő a lelkét is kiteszi a tanítványokért! Cserébe miért nem éreztetik vele, hogy fontos, inspiráló, okos? Ezzel a megközelítéssel az a baj, hogy a tanár hiányaira fókuszál, ahelyett, hogy feltérképezné a diák viselkedése mögött meghúzódó számtalan lehetséges okot. Ezeknek az okoknak pedig általában nem az érdektelenséghez, a motiválatlansághoz vagy a lustasághoz van közük. Ezért is örültem Price cikkének, aki a Medium oldalán fejtette ki, szerinte miért nem létezik lustaság.
#1 A viselkedésünk láthatatlan okai
A pszichológia egyik alapkérdése a kezdetektől fogva az, hogy az ember viselkedését mennyiben határozzák meg személyiségbeli, illetve helyzeti tényezők. Price olyan kutatásokat idéz, amelyek kimutatták: az adott szituáció korlátai jobban befolyásolnak minket, mint a személyiségünk, az intelligenciánk vagy más vonásaink. Azonban amikor mások viselkedésének okairól gondolkodunk, gyakran torzítunk, és a személyiségen alapuló magyarázatokat preferáljuk a szituációs magyarázatokkal szemben. Ha valaki például nem adta le időben a házi dolgozatot, azt mondjuk, hogy egy lusta ember, pedig lehet, hogy a családjáról kellett gondoskodnia, szakítottak vele vagy megbetegedett. Ezt a torzítást nevezi a szakirodalom alapvető attribúciós hibának.
Az alapvető attribúciós hiba azért jön létre, mert a személy kiugró információként ott áll előttünk, míg a viselkedését meghatározó helyzeti tényezők láthatatlanok, a kontextus megismerése utánjárást igényel. Kognitív rendszerünk tehát energiát spórol, amikor arra a következtetésre jut, hogy a másik azért mulasztott, mert lusta, akaratgyenge, felelőtlen. Közben előfordulhat, hogy nemrég veszítette el egy közeli hozzátartozóját, éjszakai műszakot kellett vállalnia, vagy tízszer visszaszaladt ellenőrizni a lakást, ezért késett el.
#2 Nem azért halogat, mert nem érdekli
Mással foglalkozni, miközben el kéne végezni egy sürgető feladatot, sokak szemében a lustaság jele, morális gaztett, nemtörődömség. Kutatások szerint azonban nem erről van szó! Az emberek pont azokat a feladatokat hajlamosak halogatni, amelyek fontosak számukra, amiket szeretnének nagyon jól megoldani. Éppen emiatt görcsölnek rá a kivitelezésre, nem ritkán órákon keresztül ülve az üres Word dokumentum előtt. Közben halmozódnak a kínok, halmozódik a bűntudat, tulajdonképpen a túlzott akarás debilizálja a cselekvést. Ilyenkor valóban érdemes kicsit fókuszt váltani és más aktivitásokba bocsátkozni, hogy aztán visszatérhess a rád váró feladathoz. Ezen a nehéz lelki állapoton nem segít, ha mások lustának bélyegeznek.
#3 Annyira szorong, hogy inkább el sem kezdi
Gyakran egészen profán oka van annak, hogy emberek halogatják az előttük tornyosuló projekt elkezdését. Sokan szorongani kezdenek, hogy nem lesznek elég jók, hatékonyak, eredményesek. A bukástól való elővételezett félelem pedig gúzsba köti az embert, kilúgozza belőle a kreatív energiákat.
#4 Nem tudja, hogyan fogjon hozzá
A halogatás másik jellemző oka, hogy sokan nem tudják, miként lássanak neki egy feladat megoldásának, hogyan bontsák a riasztó méretű célt megvalósítható léptékű, jól körülhatárolható feladatokra. Tudják például, hogy meg kell írniuk a disszertációjukat, amitől már előre görcsbe rándul a gyomruk. Milyen részcélok mentén, milyen ütemezéssel haladjanak? Lustának kikiáltani őket erősen stigmatizáló, helyette fontos, hogy eszközöket adjunk nekik a céljaik eléréséhez: legyenek például mentoraik, aki segítenek a határidők kitűzésében, vagy egy közösség, akikkel együtt haladva, egymást buzdítva dolgozhatnak.
#5 A depresszió nem lustaság!
Vannak olyan diákok is, akiket valamilyen mentális nehézség akadályoz feladataik elvégzésében. Azért késnek például, mert kényszeres tüneteik vannak, és tízszer kell reggelente visszaszaladniuk, hogy megnézzék, bezárták-e a lakást. Az is lehet, hogy épp depresszív epizódon mennek keresztül, ezért tűnnek enerváltnak az órákon. Megeshet, hogy pont egy évfolyamtársuk bántalmazta őket, akivel ezután is ugyanazt a kurzust kell elvégezniük.
Lényeges, hogy a megélt tapasztalatokat, traumákat, történeteket ne tabusítsa az iskola vagy a munkahely, hanem mindenki megkapja a megfelelő segítséget ahhoz, hogy lehetőségeihez mérten a leginkább jelen tudjon lenni a tanulási folyamatban és ki tudja hozni magából a maximumot.
#6 Nem azért csinálja, hogy veled kitoljon
Az emberek legtöbbször nem szándékosan választják a kudarcot, nem készakarva okoznak csalódást a főnökeiknek, tanáraiknak. Hidd el, senki sem szereti alkalmatlannak, közömbösnek, hiábavalónak érezni magát! Ez persze nem azt jelenti, hogy a személy ne tartozna felelősséggel a mulasztásaiért. De a lustasággal való címkézés nem enyhít a helyzeten, csak tovább fokozza az illető negatív érzéseit.
A lustaság azért nem létezik, mert a lustaságnak tűnő viselkedésekre mindig van magyarázat. Akkor is, ha nem veszed észre, és akkor is, ha nem fogadod el. Attól még, hogy számodra diákként nem jelentettek különösebb problémát, ezek a nehézségek még léteznek. Ha képes vagy a nézőpontváltásra, kellő kíváncsisággal és empátiával közelítesz a helyzethez, előtted is feltárulhatnak. Onnan már csak rajtad múlik, mit kezdesz velük.
