Hősi halált halt orosz kapitány, aki 1849-ben a paranccsal szembefordulva nem a forradalom leverésén szorgoskodott, hanem kitartásra buzdította a magyar honvédeket. Egyfajta orosz Bem apó, a szovjet–magyar barátság egyik jelképe. Történelemkönyvben is helyet kapó mártír, akiről 1951-ben utcát is neveztek el, és akinek a tiszteletére a Magyar Néphadsereg állított táblát. Az anekdotázó kedvű Illés Béla kitalált hősének története.
Egy anekdotai alak
A fiatalon Bécsbe emigrált író, Illés Béla első írásait (Ady közbenjárásával) még a Nyugat hozta le, a Tanácsköztársaság bukása idején viszont már kommunista nézetei miatt emigrált, és lett később a szovjet hadsereg magyarországi lapjának főszerkesztője.
A letartóztatások után előbb Csehországból, majd Bécsből tiltották ki a nagy mesélőkedvű, harcos kommunista írót és életművészt, akit Hegedűs Géza így jellemzett:
Olyan volt, mint egy anekdotahős, akit Illés Béla talált ki.
Volt a népfölkelő hadosztály önkéntese, alkalmi munkás és filmstatiszta, gyári melós, a szovjet művelődésügyi népbiztosság sajtóosztályának munkatársa. Egyik munkájához Kun Béla írt előszót, az ötvenes években két alkalommal kapott Kossuth-díjat, a hetvenes években két munkájából is film készült.
A saját bevallása szerint a frontvonalban folyamatosan rettegő, legnagyobb kitüntetéseit gyávaságból elkövetett hőstettekkel szerző, karakteres megjelenésű, folyton pipázó író alezredesként, a Nagy Honvédő és Felszabadító Háború Hőseként szerelt le a hadseregből, majd lett az Irodalmi Újság főszerkesztője, illetve 1959-ig az Élet és irodalom szerkesztőbizottságának tagja.
Irodalmi munkásságát ma már lényegesen kisebb lelkesedéssel méltatják a hozzáértők. Amit Hegedűs Géza még így fogalmaz meg: „A csevegés, az élőszóval anekdotázás utolérhetetlen művésze volt, akinek emlékezetében tökéletesen elmosódott a valóság és a képzelődés határa, ugyanazt a történetet képtelen volt kétszer ugyanúgy elmondani”, László Ferenc már így kommentálja:
Pártos író volt, nagy idők bőbeszédű és hamis tanúja…
Ha irodalmi munkássága miatt talán nem is feltétlenül, egy a nevéhez fűződő, mesterien kivitelezett propagandahazugság miatt alakja ma is megérdemli a figyelmet.
Megszületik Guszev
1945 februárjában itthon javában folytak a második világháború végét jelentő harcok. A hosszú évekig szovjetellenes propagandán élt magyar nép napi tapasztalatai sem írták felül a vörös katonákkal kapcsolatos előítéleteket. A finoman szólva sem szovjetbarát hangulat ellen valamit tenni kellett. A cél érdekében profi propagandagépezet indult be.
’45 tavaszán az Új Szó szovjet emigrációban lévő munkatársa, Illés Béla két „történelmi tárgyú” cikkel jelentkezett. Mindkét írás célja az volt, hogy a szovjet és orosz nép századokra visszanyúló barátságát igazolja, oldja az ellenséges hangulatot. A február 6-án megjelenő első cikkből Nagy Péter cárról derült ki, hogy a Rákóczi szabadságharc lelkes támogatója volt, még ha erről a Habsburgokat kiszolgáló történetírók eddig nem is tettek említést, Guszev alakja pedig a következő számban sejlik fel, rögtön nagytotálban.
Illés cikkében a második világháborúban leégett minszki könyvtár és a ’42-ben meghalt orosz költő, Janka Kupala (a fentiek ismeretében teljességgel ellenőrizhetetlen) információira hivatkozva számol be egy száz évvel korábbi esetről, Guszev kapitány és társai hősies kiállásáról és mártírhaláláról.
Az Orosz tisztek Kossuth Lajosért című cikkből kiderül, hogy az írás megjelenése előtt bő 10 évvel, a cári kormányzóság iratait rendező orosz tudósok találtak rá egy „Alexej Guszev tüzérszázados és társainak bűnügye. 1849. május-augusztus” feliratú aktakötegre, melyből egy, a szovjet szolidaritás szép példáját igazoló eset bontakozott ki.
A kitalált történet szerint Guszev és 15 társa a szabadságharc leverésekor kapott parancsukat megtagadva beavatkozásellenes propagandát fejtettek ki, ráadásul kitartó ellenállásra biztatták a magyar katonákat is. Illés cikkében Guszev vallomásából is „szó szerint” idéz, majd a kapitány szavait már elemző-magyarázó pozícióba helyezkedve egészíti ki aktuálpolitikai vonatkozásokkal. Az esetleírás tényleg olyan, mintha bírósági beszámolóra épülne, az is kiderül belőle, hogy a perbe fogott vádlottak közül hetet, köztük a hős Guszevet halálra ítélték, az ítéletet 1849. augusztus 16-án végre is hajtották Minszkben.
Az elsőként itt megjelentetett történet néhány év alatt látványos karriert futott be. Még ebben az évben ismét megjelent Illés és Fogarasi Béla közös kötetében, a Magyar–orosz történelmi kapcsolatok című munkában, később kisebb módosításokkal az Igaz Szó folyóiratban, majd az Új Szó című kiadványban is, ahol a történet köré további, azt hitelesítő szálakat szőtt a szerző. Guszevék történetével kapcsolatban „hiteles” szovjet forrást szólaltatott meg. A sztori legitimitását erősítette az is, hogy a történet valóban megtörtént hősies események között is olvasható volt az újság hasábjain.
Sőt, a sztorit nem csak a kommunista sajtó kapta fel. 1947-ben már a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség Ifjúság című lapjában is helyet kapott, ennek kapcsán állt elő Rácz Jenő akkori pénzügyminiszter azzal a javaslattal, hogy a szabadságharc leverésének közelgő évfordulójára jó volna hazahozni Guszevék földi maradványait, vagy legalább koszorúzást intézni a tiszteletükre...
A következő lépés az volt, hogy Illés 1947 őszén a Budapest Székesfőváros Irodalmi Intézete gondozásában jelentette meg a témát immár anekdotikusabban, szépirodalmi igénnyel feldolgozó munkáját, A Guszev-ügy című elbeszélést, melyben részletesen és érzékletesen írja le immár a hadbírósági tárgyalást is, forrásként a korábbi cikkét jelölve meg. A könyv 1951-ig öt, kisebb-nagyobb mértékben átdolgozott kiadást élt meg. Ismerve utolsó mondatát:
„Éljen a szabad népek testvéri szövetsége!”,
ez nem is csoda…
Már történelem
Illés áldozatos munkája nyomán Guszevék történelemmé lettek, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy 1948 és 51 között történelemkönyvekben is szerepeltek. A kivégzés 100 éves évfordulóján Nyíregyházán emlékművet, Pesten emléktáblát avattak nekik, utóbbit abban utcában, ami aztán 1951-től csaknem negyven évig Guszev nevét viselte. A főváros részéről avatóbeszédet tartó Goda Gábornak állítólag fogalma sem volt róla, ki a leleplezendő táblát ihlető kapitány, de ez nem gátolta meg abban, hogy lelkesítő beszédben méltassa Guszev és társai hőstettét.
A Guszevet és társait méltató emléktábla szövege
„Népünk 1848–49-es szabadságharcával együtt harcoló, a cári önkényuralommal szembeforduló mártírhalált halt Guszev százados és társai emlékére állította a Magyar Néphadsereg.”
A Guszev-ügy – sikere ellenére, vagy épp annak okán – sokakat nem hagyott nyugodni, az elkövetkező években több ösztöndíjas kutató is Moszkvába utazott, hogy levéltári források nyomán többet tudjon meg Guszevékről. Természetesen semmilyen vonatkozó adatot nem találtak: egy forrás volt csak, ahol feltűnt Guszev sztorija, egy bizonyos Bela Illes: Gyelo Guszeva című munkája…
A sztori takargatásához először elég volt annyit hazudni: minden odaveszett a minszki levéltári tűzben, majd amikor kiderült, hogy egy, a tűzvész előtt ott kutató szakember nem talált ilyen iratot, Illés azzal a történettel állt elő, hogy a paksamétát elemelte, de sajnos nem tudja átadni, mert hazatértekor Vorosilov elvtárs gondjaira bízta.
Az egyre kínosabb helyzetet végül Anatasz Mikoján, a Szovjetunió „magyarszakértő” miniszterelnök-helyettesének látogatása mentette meg, Mikoján ugyanis a Parlamentben méltatta a mártírhalált halt orosz hőst. Innentől jó darabig kétség sem lehetett afelől, hogy Guszev valóban élt.
Utóélet
A Guszev utcát 1990 óta Sas utcának hívják, a nyíregyházi, szintén a kapitány nevét viselő lakótelep neve immár Huszár, még akkor is, ha a közben szegregálódott terület a népnyelvben még ma is „a Guszev” néven ismert.
Két évvel ezelőtt Hegedűs D. Géza főszereplésével készült a témát feldolgozó film (Árulók), melyben a történet szerint Illés Béla lánya indul Guszev tábornok történetének nyomába.
Vörös Boldizsár történész több tényfeltáró munkában dolgozta fel a Guszev-ügy történetét, Illés Béla „Guszev-ügye” – avagy hogyan lett az írói kitalációból történelmi tény 1945 és 1951 között című tanulmánya élesen világít rá, hogy a Guszev-ügy messze túlmutatott az „anekdotázó kedvű” Illés Bélán, és az évek során egy jól felépített propagandakampány része lett.
A Guszevet és társait ábrázoló domborművet a rendszerváltás után lebontották, az emléktábla pedig a Fővárosi Képtárban kapott helyet.
Érdekelnek más kitalált sztorik is?
