Az elmúlt évtizedekben nagyon megváltoztak a nemi szerepek, és már nem különül el úgy, hogy mi a férfi és mi a nő dolga. A szabadság ugyanakkor felelősséggel is jár, és azt is újra kell gondolnunk, hogy emancipált nőként hogyan tudunk kapcsolódni egy modern férfihoz. Interjú Kozma-Vízkeleti Dániel pszichoterapeutával.
Manapság egy férfi nem elég, ha gondoskodó és figyelmes, mellette vegye még ki a részét a házimunkából is, ha pedig már gyerek is van, akkor tudjon pelenkázni, altatni, és úgy általában foglalkozni vele. Közben a nő egyszerre próbál jó anya, szexi feleség és kiváló munkaerő lenni, úgy, hogy esetleg magára is maradjon egy kis ideje és energiája.
Az utóbbi néhány évtizedben nagyon megváltoztak a nemi szerepek, és már nincs az az éles elkülönülés, hogy a mi a férfi és mi a nő dolga. De vajon hová vezet ez a folyamat? Milyen hatással van ez a kapcsolatainkra és a gyerekeinkre? Erről beszélgettem Kozma-Vízkeleti Dániel család- és párterapeutával.
Napjaink férfijával szemben már sokkal nagyobb elvárások vannak, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Mikor és minek a hatására kezdődtek ezek a változások?
A mi kultúránk, az euroatlanti kultúra a 19. század második felében hozott egy konszenzust, ez a polgári családmodell volt, ami elég hosszú ideig stabilan élt, és máig érezteti hatását. Ugyanakkor pont ezzel egy időben, a 20. század elején indultak a nőmozgalmak, először politikai célok érdekében, aztán a második világháborút követően a szerepek egyenlősítése miatt. A múlt század ’60-as, ’70-es éveiben fokozódott ez a párbeszéd, és sok indulatot is szült, de ezzel együtt a ’80-as évekre egy kiegyensúlyozottabb társalgás is indult a mozgalmi események mellett. Ez máig zajlik, de sajnos ezek a kérdések helyenként politikai viták tárgyává válnak, meg erkölcsi értékítélet alá esnek, melyek nem segítik a párbeszéd kibontakozását.
Az biztos, hogy a kultúránkban szükséges újragondolni, hogy mi számít férfiasnak és nőiesnek, és hogy hogyan hatunk egymásra, hogyan kerülünk kapcsolatba újragondolt nőként az újragondolt férfiakkal. Mert nagyon sok kliensem van, aki modern nő, és felteszi azt a kérdést, hogy „hol vannak az igazi férfiak?”. És amikor visszakérdezek, hogy mi számít igazi férfinak, akkor a hagyományos férfiképet kéri számon. De újragondolt, modern, emancipált nőként nem tudunk kapcsolódni egy tradicionális macsó vagy papucs típusú férfihoz, hanem újra kell azt is gondolni, hogy milyen kapcsolati lehetőségeink vannak. És ez nem könnyű, felelősséget ró mindenkire. Az, hogy a dédszüleink életében egy családmodell, egyféle nemi szereposztás létezett, bár korlát volt, de biztonságérzetet is adott. Most ez a sokszínűség egyfelől felszabadító, másrészt baromi elbizonytalanító is, hogy melyik lesz nekem a jó.
Azt tapasztalom, hogy még nagyon félúton járunk. Az már eléggé bekerült a közgondolkodásba, hogy a nőknek nehéz, mert ellentmondó szerepelvárások vonatkoznak rájuk, amiknek nem lehet megfelelni. Ma már odáig jutottunk, hogy a férfiakra is ellentmondó szerepelvárások vonatkoznak, és ők is arról számolnak be, hogy ennek nem lehet megfelelni. Onnan indultunk, hogy a nőknek nehéz, most már mindenkinek nehéz, de ez még félmegoldás, és egyelőre senki nem elégedett, ami nem is csoda, vagyis folytatni kell a közös gondolkodást.
Hogyan lehet ezeknek az elvárásoknak megfelelni? Meg kell egyáltalán felelni minden elvárásnak?
A hivatásom egyik legfontosabb tapasztalata, hogy a kelljeinket lehetre cseréljük. A klienseim általában arról számolnak be, hogy megnyomorító, hogy ezt így kell, azt úgy kell. Olyan, mint az aggodalom meg a hintaló: messzire nem jutunk az ilyen kellek révén. Felszabadító erejű, amikor ezeket lehetre cseréljük. Vagyis nem kell nőként sminket hordani, természetesnek lenni, gondoskodónak lenni, jól főzni, szexinek lenni – de bármelyiket lehet. És a magam felelőssége és lehetősége, hogy kialakítsam, én hogyan fogom jól érezni magam férfiként és nőként. Hogyan leszek hű saját magamhoz; mi az, amit szívesen vállalok, és mi az, amit nem. Választhatom bármelyiket a repertoárból, csak kölcsönösen tekintsük egymást kompetensnek. A hagyományos szereposztásban benne volt, hogy a nők sikítófrászt kaptak, ha a férfira bízták a gyereket három percnél hosszabb időre, mert nem nézték ki egyetlen férfiból sem, hogy képes egy csecsemővel úgy egy légtérben tartózkodni, hogy egyikük se pusztul el.
Ugyanígy férfiként nem néztük ki egy nőből, hogy képes párhuzamosan hátrafelé parkolni egy emelkedőn, hanem amikor ilyen helyzet állt elő, kedves leereszkedéssel felajánlottuk párunknak, hogy majd beállunk helyette. De hogyan tanulnám meg a csecsemőgondozást és a parkolást, ha soha nem lesz rá lehetőségem? A lehetőséget pedig a bizalom teremti meg, azt pedig az, hogy tudjam a másikból kinézni, hogy ő képes erre. A Francis Fukuyama által megfogalmazott bizalom, mint társadalomszervező elv beépítése idehaza még nagyon gyerekcipőben jár, és leginkább lenyomni meg megkérdőjelezni tudjuk egymást. De a továbblépésnek ez lesz a következő legfontosabb szemléletformáló ereje: nézzük ki a másikból, hogy nőként is képes elvezetni egy buszt és egy vállalatot, férfiként pedig képes gyerekekről gondoskodni és emlékezni a születésnapokra.
Tehát mondhatjuk azt, hogy mindenki képes lehet mindenre.
Így van. Ha hagyjuk. Sőt, biztatjuk rá, hogy kipróbálja.
Vannak ennek ellenére területek, amikben a nemek jobbak? Ahol nem érdemes azt forszírozni, hogy én ezt mindenképpen csinálni akarom?
Ezt úgy fogalmaznám meg, hogy nem érdemes a biológiai korlátainkat és lehetőségeinket a fürdővízzel együtt kiönteni. Pontosan tudjuk, hogy bio-pszicho-szocio-spirituális lények vagyunk, és egyikről sem érdemes megfeledkezni. A nőiségünk és férfiségünk ugyanúgy gyökerezik biológiai meghatározottságban, mint kulturális, lélektani és spirituális összetevőkben, és egyiket sem hagyhatjuk figyelmen kívül, mindegyik ugyanolyan jelentős. Ez olyan, mintha a nőket arra akarnánk rávenni, hogy ezentúl lesznek szívesek piszoárba pisilni, mert abból sokkal kisebb helyen sokkal több elfér, és akkor nem lesznek olyan idegesítően hosszú sorok a színházakban.
Fontos, hogy a biológiai korlátainkat nem dimenzionáljuk túl, de ne is becsüljük alá, és ne kényszerítsünk senkit olyanra, amire a szervezete nincs felkészítve. A testünk ugyanis elég hamar jelzi, ha megfeledkezünk az igényeiről. Vagyis ne akarjuk, hogy a nők állva pisiljenek, és ugyanez fordítva, ne feltétlenül akarjuk átnevelni a férfiakat, hogy ülve pisiljenek. Bár ez manapság egy kulturális tényező, sok családban elvárás, és ezzel a deszka lehajtásának örök kérdése is idejétmúlttá válik. Ez így egy érdekes ellentmondás, hogy ugye a hagyományos nemi szereposztásban ez egy örök vád, hogy hajtsd föl vagy hajtsd le a vécédeszkát. Az újragondolt nemi szerepeknél viszont: „nekem felhajtva van rá szükségem, neked ugyanennyi energia lehajtani, mint nekem föl”, vagyis az egyenjogúságba az is beletartozik, hogy ha én fel akarom hajtani, akkor engem senki ne piszkáljon azért, mert úgy hagytam. Szóval ne erőszakoljuk meg egymást. Amikor a nőmozgalmak akarják megmondani, hogy milyen legyen egy férfi, az ugyanolyan bosszantó, mint amikor férfiak akarják megmondani, hogy milyen legyen egy nő. Adjuk oda a felelősséget, tekintsük a kultúránk tagjait felnőtteknek, és akkor talán ők maguk is felnőttként tudnak viselkedni.
A nőmozgalmak hangosabbak, nem?
Korábban ébredtek, ez biztos, és nagyon fontos üzeneteket fogalmaztak meg. Nagyon kellett, hogy elindítsák ezt az egész párbeszédet, elévülhetetlen érdemeik vannak, hogy ma itt erről egyáltalán beszélgethetünk. Azt tény, hogy a pasik lassabban ébrednek. Eleve ugye a férfiak a hagyományos szereposztásban lelkizésről, nemi szerepekről, családi értékekről nem annyira beszélgetnek. De ez is változóban van. Amikor 17 évvel ezelőtt elkezdtem praktizálni, a bejelentkezők aránya 9:1 volt a nők javára, ma 6:4 a férfiak javára. Ebben persze közrejátszhat, hogy én is pasi vagyok, és lehet, hogy a pár azt beszéli meg, hogy ha férfi a terapeuta, akkor a férfi hívja föl, de akkor is van elmozdulás, mert én korábban is férfi voltam.
Szóval a férfiak lassabban ébrednek, de tapasztalunk kezdeményezéseket. Van Férfiak Klubja, Férfisátor, vagyis vannak olyan férfiközösségek idehaza is, melyek felelősen gondolkodnak a szerepekről. Megosztják egymással a gondolataikat, tapasztalataikat, a tartalmakat, tehát lassan a férfiak is megfogalmazzák az ezzel kapcsolatos véleményeiket. Az lesz az igazán klassz, ha nem nőmozgalmak és férfimozgalmak lesznek, hanem közösen tanakodunk. Ez fog előrelépést hozni, ha inkább egymással állunk szóba, nem pedig egymást kizárva.
A gyerekeinkre hogyan hatnak ezek a változások? Ők mit látnak ebből?
A most felnövekvő generációnak nagyon nincsen könnyű helyzete, mert ők azzal találkoznak, amivel mi is küzdünk, hogy egyelőre több a kérdés, mint a válasz. Nem nagyon kapnak támpontokat, vagy nagyon sokféle támpontot kapnak, ebből fakadóan tapasztaljuk, hogy a most serdülő és fiatal felnőtt generáció erősen el van bizonytalanodva. A mi generációnk felelőssége, hogy beszélgessünk velük erről, hogy próbáljunk nekik lehetséges válaszokat mutatni. Nem egyetlen érvényes választ, hanem lehetséges válaszokat.
Az egyetemen, ahol tanítok, minden évben meg szoktam kérdezni az aktuális évfolyamot, hogy ők mit gondolnak, milyen egy vonzó nő, milyen egy vonzó férfi. Tavaly azt mondták nekem a lány hallgatók, hogy egy vonzó pasi az „cuki”. Akarok én cuki lenni? Milyen egy cuki pasi? A 17 éves unokaöcsém tudja, hogy mi a cukiságfaktor: hogy lehet együtt plüssállatokat abajgatni, meg édes érzelmes beszélgetésekbe bonyolódni. Ez nagyon-nagyon messze áll a tradicionális férfiszereptől.
A fiúk érdekes módon azt fogalmazták meg, hogy számukra az a nő vonzó, akit nem csak a szex érdekel. Mivel manapság ez nagyon könnyen hozzáférhetővé vált, ezért a megbízhatóság felértékelődik, ami egy kicsit visszakacsintás a hagyományos női szerep felé. Tehát a szerepek újragondolása nem azt jelenti, hogy elutasítom, ami eddig volt, hanem ami abból érték, azt átemeljük, csak nem kötelező irányelvnek tekintjük, hanem lehetőségnek. Nem kell elutasítanunk valamit, ami a hagyományos nemi szerepekben benne volt, csak azért, mert ez része volt a korábbi hagyományos szereposztásnak is, hanem igenis merjünk hozzá ragaszkodni, ha az segíti a mi életünket.
Az interjú elején beszélgettünk az elvárásokról. Hogyan tudja egy mai ember összehangolni a munkát a családdal és a hobbival?
Libikókázunk az ellentmondó elvárások között. Vannak az életünknek kitüntetett időszakai, ilyen a kirepülési pánik, az életközépi válság, a nagy lezárások időszaka a kapuzárás környékén, amikor az élet elénk tárja azt, hogy elgondolkozzunk ezen. Az én generációm pont éppen elszúrja, mert azt gondoljuk, hogy a munka a minden, és nélkülözhetetlenek vagyunk. Hogy mindenáron gyarapodnunk kell, és megfeledkezünk a kapcsolatok ápolásáról, aztán isszuk a levét, hogy magányosnak érezzük magunkat, meg idegesek vagyunk. De mint oly sok minden másban, itt is vannak jó megoldások.
Manapság az is egy nehézség, hogy minden, ami ilyen kapaszkodó lehetne, azt azonnal eladják nekünk. Amit régen mindenki tudott, ma megtanítják nekünk egy tanfolyamon sok pénzért. Elég, ha naponta fél órát mindent feleolyan tempóban csinálnak, mint szoktak, és figyeljék meg, hogy ez milyen hatással van az életükre. Lépjenek feleolyan gyorsan, beszéljenek feleolyan gyorsan, mozogjanak feleolyan gyorsan, és csak figyeljék meg, hogyan hat az életükre. Van, aki ezt meg tudja tartani, más azt mondja, hogy 5 perc alatt megőrül. Egészen különleges élményekhez lehet így jutni. De az biztos, hogy a mai életmódunknak ez a gócpontja, hogy elhitetjük magunkkal: akkor leszünk boldogok, ha az időnk 90 százalékát azzal töltjük, hogy rommá melózzuk magunkat, megszerezzük azokat a dolgokat, amivel a fennmaradó 10 százalékban megpróbálunk játszani. Nem tudom, hogy jól van-e ez így.
