Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hogyan vélekedtünk Kiss László egykori úszókapitány ügyéről? Noha a gyilkosság után a nemi erőszakot tartják a második legsúlyosabb bűncselekménynek a magyarok az Országos Kriminológiai Intézet felmérése szerint, mégis lépten-nyomon megkérdőjelezzük az áldozatokat, főleg, ha sikeres elkövetőről van szó. A furcsa kettősség okairól és a vizsgálat tanulságairól Nyúl Boglárkát, az ELTE junior kutatóját kérdeztük.
2016. április 5-én hozta nyilvánosságra a fullank.hu azt az 1962-es bírósági végzést, amely megállapítja: Kiss László két társával együtt csoportosan követett el nemi erőszakot, amiért másodrendű vádlottként 3 év 2 hónap börtönbüntetésre ítélték. A nagyfai börtönből 20 hónap után elnöki kegyelemmel szabadult. Kiss eleinte tagadott és koncepciós eljárásnak nevezte az ügyet, később azonban megjelent a médiában a halottnak hitt áldozat, Takáts Zsuzsanna, akitől virágcsokorral kért bocsánatot az egykori szövetségi kapitány.
Az egyik legnevesebb nemzetközi tudományos folyóiratban, a Frontiers nevű lapban jelent meg nemrég a munkátok. Hogyan értétek el ezt a sikert?
Ez az első nemzetközi cikkem, úgyhogy nagyon jó érzés volt a megjelenés, rengeteget dolgoztunk érte a társszerzőkkel, Kende Annával, Engyel Mártonnal és Szabó Mónikával. A kutatás egyik erőssége, hogy a Kiss László-botrány kirobbanása után öt nappal már meg is kezdtük a munkát. Talán azért is sikerült publikálni, mert nagyon ritka az, amikor a nemi erőszak témájában egy való életben megtörtént esetet vizsgálnak a kutatók. Én mindössze kettő ilyet találtam a szakirodalomban, az egyik a Kobe Bryant kosárlabdázó ügyéről szóló elemzés volt.
Ráadásul már javában zajlott a vizsgálat, amikor az események újabb fordulatot vettek.
Igen, a vizsgálat során két adatfelvételünk volt. Az első akkor történt meg, amikor Kiss László azt mondta, hogy ő soha nem csinált ilyet, őt koncepciós perben ítélték el anno. Ekkor mindenki azt hitte, hogy az áldozat már nem él. A második adatfelvételünk pedig akkor, amikor Takáts Zsuzsanna nagyon bátran megjelent a médiában és elmondta a történetet, majd Kiss László pár napra rá mondjuk úgy, hogy bocsánatot kért tőle és elismerte tettét. Tehát ami nagyon különleges és értékes ebben a kutatásban, hogy meg tudtuk nézni, mit gondolnak az emberek akkor, amikor még bizonytalan egy nemi erőszakról szóló eset, majd akkor, amikor tényleg biztossá válik. A való életben a nemi erőszak megtörténtét ritkán tekintik teljesen biztosnak, ehhez tényleg az kell, hogy az elkövető bevallja, nemi erőszakot követett el. Még amikor rajtakapják, akkor is nagyon gyakran megkérdőjelezik a bűncselekményt, gondoljunk csak a stanfordi úszó esetére.
Az első adatfelvételkor 870, a második adatfelvételkor 105 embert kérdeztetek meg. Mire voltatok kíváncsiak?
Mivel gyorsan kellett cselekednünk, végül úgy döntöttünk, hogy az ún. nemierőszak-mítoszokat vizsgáljuk: azt, hogy az emberek hiedelmei miként befolyásolják, hogy egyáltalán szexuális erőszaknak címkézik-e az ügyet, hogyan ítélik meg Kiss Lászlót, illetve morálisan mit gondolnak azokról a reakciókról, amiket az úszókapitány az ügy kirobbanásakor tett.
Mit érdemes tudni a nemierőszak-mítoszokról? Mi volt az a tudásanyag, amiből kiindultatok?
A nemierőszak-mítoszokat a ’70-es években kezdték el vizsgálni az első feminista kutatók. Ezek olyan előíró és leíró hiedelmek a nemi erőszakkal kapcsolatban, amelyek arról szólnak, hogy mit gondolunk az elkövetőről, az áldozatról, a kettejük közötti viszonyról, illetve hogy általában mikor történik nemi erőszak. Az áldozatok hibáztatására és az elkövetők felmentésére vonatkozó kognitív sémák (az előzetes tudásunkat és elvárásainkat magukba foglaló gondolati struktúrák) az egész információfeldolgozásunkra hatnak.
Az a funkciójuk, hogy igazolják, illetve bagatellizálják a férfiak által nők ellen elkövetett erőszakos megnyilvánulásokat, a szexuális erőszakot. Ezeket halljuk legtöbbször, amikor egy ilyen eset napvilágra kerül. Gondoljunk csak a Marton László-ügyre, amikor sokan rögtön azt kérdezték, hogy de hát miért ült be Sárosdi Lilla abba az autóba. Ez egy tipikus áldozathibáztató nemierőszak-mítosz, melynek feltételezése szerint a nőnek előre tudnia kellett volna, hogy őt zaklatni fogják, ezért nem kellett volna odamennie. Egy másik tipikus nemierőszak-mítosz, hogy a nemi erőszakot azért követik el a férfiak, mert nem tudnak uralkodni saját magukon szexuálisan, holott nagyon kiterjedt irodalom támasztja alá, hogy
a nemi erőszak elsősorban nem a szex utáni vágyról szól, hanem a másik feletti kontroll és hatalom gyakorlásáról.
Min múlik, hogy valaki mennyire erősen hisz ezekben a mítoszokban?
Ezek a hiedelmek sosem önmagukban állnak, hanem a fennálló rendszer igazolásával függnek össze: azzal, hogy mit gondolnak az emberek a nemi szerepekről, mennyire akarnak nemi egyenjogúságot a világban, mennyire gondolják azt, hogy ez már megvalósult, vagy hogy ez egy jó dolog. A nemierőszak-mítoszok kapcsolatot mutatnak az ellenséges szexizmussal, amikor valaki úgy vélekedik, hogy a nők igazából bosszút akarnak állni a férfiakon, el akarják venni a hatalmukat, hogy leigázhassák őket. De a jóindulatú szexizmussal is, ami szerint a nők kedves kis virágszálak. Hasonló funkciójuk van, mint az igazságos világba vetett hitnek, ami szerint a jó emberekkel jó dolgok történnek, a rosszakkal rossz dolgok. A nemierőszak-mítoszok is csökkentik a világ kiszámíthatatlansága felett érzett szorongásunkat. Mert nagyon nehéz azzal a tudattal élni minden nap, hogy
csak azért, mert nő vagyok, igazából kortól, vallástól, bőrszíntől függetlenül megerőszakolhatnak.
Ezek az esetek ráadásul általában nem a sztereotipikusnak vélt módon – este egy sötét sikátorban – történnek, hanem legtöbbször ismerősök követik el akár a munkahelyen, akár az egyik fél otthonában. Az olyan gondolatok – mint például, ha nem veszek fel rövid szoknyát, akkor engem nem fognak megerőszakolni – megóvnak attól, hogy állandóan szorongásban éljek, segítenek abban, hogy tudjak funkcionálni. Attól ezek még nem jó dolgok, hogy van valamilyen funkciójuk, csak ezért képesek fenntartani saját magukat.
Hogyan függtek össze a nemi erőszak mítoszok Kiss László megítélésével?
Azt találtuk, hogy akik jobban elfogadják a nemierőszak-mítoszokat, azok sokkal kevésbé címkézték az esetet nemi erőszaknak, sokkal kevésbé ítélték el morálisan Kiss Lászlót. Ők voltak azok is, akiknek az eset megítélésében fontos volt, hogy Kiss László egy sikeres ember, aki rengeteget tett a magyar sportért. Mindez visszafelé is működött: akik azt gondolták, hogy az ügy megítélése szempontjából fontos, hogy Kiss László egy sikeres ember, szintén kevésbé gondolták azt, hogy nemi erőszak történt, és morálisan is kevésbé ítélték el őt. Az észlelt sikeresség mintegy felmentésként szolgált: ha az illető sikeres, csak nem tehetett ilyet, hiszen
a hiedelem szerint nemi erőszakot csak deviáns emberek követnek el, olyanok, akik máshogy képtelenek nőhöz jutni.
Miután Kiss László beismerte tettét, a nemierőszak-mítoszok elfogadása már nem hatott arra, hogy az emberek nemi erőszaknak gondolták-e az esetet, viszont még mindig bejósolta azt, hogy morálisan hogyan ítélik meg a történteket. Aki hajlamosabb volt az áldozathibáztatásra és az elkövető felmentésére, még mindig azt mondta, hogy jó, azért ez nem volt annyira durva dolog…
Morálisan mentegetni próbálták Kiss Lászlót még akkor is, amikor bebizonyosodott az igazság?
Igen, ez az érdekes, amikor már elismerik nemi erőszakként, de mégis azt mondják, hogy jó-jó, de hát van ilyen. Azért igyekeznek morálisan még mindig felmenteni őt, mert ez mutat egy irányba az előzetes attitűdjeikkel, az előzetes gondolataikkal. Ez a konzisztenciára törekvés az egész szociálpszichológia egyik nagy alapvetése: úgy dolgozzuk fel az új információkat, hogy azok megerősítsék a fennálló nézeteinket, attitűdjeinket, így nem kell felülvizsgálnunk azokat. Ez a kutatás megmutatja, hogy máshogy értékelünk egy nemierőszak-esetet, ha az elkövető nem sztereotipikus, tehát nem egy „deviáns ember”, hanem egy kiemelkedő sportoló, akiről az jelenik meg a fejünkben, hogy puritán, teszi a dolgát, lemegy reggel 5-kor edzeni minden nap. Ez azt jelentheti, hogy neki nem kell feltétlenül megfelelnie annak a szabályrendszernek, ami a fejünkben létezik.
Magyarországon elég erőteljesen jelen van a nemi erőszak kultúrája, amely igazolja, megbocsátja, tolerálja ezeket a bűncselekményeket. Te is említetted a Marton László-ügyet: ő másfél évvel a botrány kirobbanása után ismét rendez. Milyen szerepe lehet egy ilyen közegben ennek a kutatásnak, hogyan tud változást elérni?
Bár egyének között történik meg a nemi erőszak és a szexuális zaklatás, fontos felhívni a figyelmet a rendszerszintű folyamatokra. Nem az van, hogy az elkövető különösen agresszív vagy deviáns, hanem ezek az esetek be vannak ágyazva egy olyan társadalomba, ahol a férfiaknak még mindig több hatalma van, mint a nőknek.
Nagyon nehéz elmagyarázni valakinek, hogy mi a baj a szexista viccekkel, vagy ha az utcán utána fütyülnek valakinek.
Ezek a viselkedések azonban mind azt szolgálják, hogy a nemi erőszak igazolható legyen. Még akkor is, ha teljesen jó szándékú az ember, és úgy érzi, hogy csak egy ártatlan viccet sütött el. Az egészet úgy érdemes elképzelni, mint egy piramist: a viccek és a füttyögetés megteremti a normatív közeget a következő lépcsőnek, az pedig a következőnek, míg a piramis tetején a szexuális erőszak áll. Ezek a kutatások azért fontosak, hogy megalapozzuk a későbbi intervenciós és prevenciós lehetőségeket. Abban is segítenek, hogyan szóljunk az emberekhez egyáltalán, amikor erről a témáról beszélni akarunk. Ha hűbelebalázs módon akarunk edukálni valakit, könnyen visszacsapást érhetünk el, azaz inkább a korábbi nézeteit fogja megerősíteni az illető, így nem érünk el változást.
A nemierőszak-esetek bemutatásában gondolom, a médiának is komoly felelőssége van.
A sajtónak érdemes odafigyelnie, hogy mik azok a dolgok, amiket hangsúlyoz. Ha az van a fókuszban, hogy az elkövető mennyire sikeres színházi rendező vagy sportoló, akkor ez azt a benyomást keltheti, hogy ő több dologra van feljogosítva, több dolgot megtehet, mint más emberek. Fontos ezt a két dolgot különválasztani. Egy másik kutatásunkban pedig azt láttuk, hogy ha egy fiktív nemierőszak-történetben egy semleges szlovén nemzeti identitást adtunk az áldozatnak, akkor egy magyar áldozathoz viszonyítva a résztvevők sokkal inkább hibáztatták őt, és hajlamosak voltak felmenteni az elkövetőt. Így működik a társas identitás: a saját csoportunk tagjait preferáljuk, jobbnak látjuk, védelmezzük, míg a külső csoport tagjait picit rosszabbnak gondoljuk, könnyebben általánosítjuk, sztereotipizáljuk őket. Egy nemierőszak-ügy bemutatásánál tehát az is lényeges lehet, hogy a közös tulajdonságok kiemelésével az olvasók a saját csoportjukhoz tartozónak érezzék a túlélőt.
