Egy atléták segítségével végzett kísérlet azt bizonyítja, hogy a Neander-völgyi ember sokkal jobb vadász lehetett, mint azt eddig hittük.
A Neander-völgyi emberről korábban az a közvélekedés járta, hogy ügyetlen és gyenge értelmű faj lehetett, melynek kihalását az okozta, hogy intelligencia tekintetében jóval alulmaradt a homo sapiens sapiensszel szemben. Napjainkban azonban a tudósok más szemmel néznek távoli rokonaikra, akikről egyre több bizonyíték mutatja, hogy valójában hozzáértő vadászok és kunyhóépítők voltak. A legújabb kutatások pedig – köztük egy, a Scientific Reports hasábjain megjelent tanulmány, melyet a The Conversation elemez – azt állítják, a Neander-völgyiek ügyesen bántak a dárdával.
Messziről ejthették el zsákmányukat a Neander-völgyiek
A régészek által feltárt legkorábbi ember alkotta fegyverek 400 ezer évvel ezelőttről származó, fából készült egyszerű dárdák, melyeket minden valószínűség szerint Neander-völgyiek készíthettek. Ez megdönti azt a korábbi feltételezést, hogy ezen egykori emberfaj tagjai kizárólag gyűjtögető életmódot folytattak, sőt azt is bizonyíthatják, hogy a Neander-völgyi rokonaink már képesek voltak messziről is elejteni a táplálékként szolgáló állatokat – mely az emberré válás fontos lépcsőfokát jelenti. Ezen dárdák pontos használati módját azonban korábban nem sikerült megfejteniük a tudósoknak, ezért most ennek jártak utána brit tudósok.
A Londoni Egyetem paleontológus munkatársai profi gerelyhajítókat kértek fel, hogy vegyenek részt kísérletükben, melyben a németországi Schöningen környéki ásatások során előkerült, 300 ezer éves, valószínűsíthetően Neander-völgyiek által használt dárdák másolatával kellett különböző távolságról eltalálniuk bizonyos célpontokat. A hat atléta mozgását videóra rögzítették a tudósok, mely alapján pontosan elemezni tudták a dobások pontosságát, hajítási sebességét és azt, hogy milyen távolságról találták el a célt:
Az eredmények azt mutatták, hogy a Neander-völgyi ősember képes lehetett akár húsz méterről is nagy erővel és sebességgel levadászni áldozatát, mely alapjáraton mond ellent azon korábbi feltételezéseknek, melyek szerint a korabeli hajítófegyverek kifejezetten közeli, tíz méteren belüli távolságon belüli harcra voltak kifejlesztve. A meglepően nagy hatótávolságból az következik, hogy a Neander-völgyiek a korábban feltételezettnél többféle és veszélyesebb állatfajtákra, például bölényekre, sőt akár egész falkákra is vadászhattak, és változatos stratégiák mentén indulhattak elejteni őket. A gerelyhajítók 25 méterig bezárólag voltak képesek eltalálni célpontjukat, mely jelezheti e kezdetleges fegyverek végső hatótávolságát.
Jobb lehetett, mint az íj
Az általános feltételezés szerint a cro-magnoni ember által használt íjak és nyílvesszők jóval hatásosabb fegyvernek számítottak, mint a primitívebb, saját kézzel hajított dárda, mely szintén magyarázattal szolgálhat arra, miért a mi őseink bizonyultak életképesebbnek. Jelen vizsgálatok azonban ezzel a nézettel is szembemennek, azt bizonyítva, hogy a hajítás során keletkező mozgási energia és a becsapódás ereje, a dárda jelentős súlyának köszönhetően, a kilőtt nyilaknál is eredményesebb fegyverré teszi ezen eszközöket. Nem véletlen, hogy számos primitív törzs még napjainkban is dárdát és lándzsát használ vadászatra íjak helyett. Érdemes még megjegyezni, hogy a különféle prédák elejtéséhez számtalan eltérő típusú, kifejezetten az adott célra kifejlesztett hajítófegyver létezik a ma élő trópusi népeknél, mely alapján feltételezhető, hogy a Neander-völgyiek is többféle dárdát használhattak vadászataiknál.
A korszak szuperfegyvere volt a dárda
A kísérlet során ezeknek a kezdetleges(nek hitt) fegyvereknek számos érdekes tulajdonságára derült fény. Az őskori dárdák tömege és súlyelosztása igencsak hasonlónak bizonyult a gerelyhajítók által manapság használatos rudakéhoz. A részt vevő atléták emellett megjegyezték, hogy a tudósok által kezükbe adott vadászeszközök merevsége is meglepően hajazott az élsportban használt gerelyekéhez. Minél merevebb egy rúd, annál kevésbé rezeg repülés közben, ezáltal áramvonalasabb lesz, viszont nagyobb erő szükséges az eldobásához. A Neander-völgyiek robosztus testfelépítése, melyet korábban a faj hátrányaként értékeltek a szakemberek, nagy segítségükre lehetett tehát ezen fegyvereik hathatós alkalmazásában a vadászatokkor.
Érdemes azt is megjegyezni, hogy habár a modern gerelyhajítók fizikailag igen képzett sportolók, a versenyekben nem célpontokat kell eltalálniuk, így nem is képzik őket célba dobásra. Az ősemberek, akiknek ellenben rutinszerűen kellett mozgásban lévő állatokat elejteniük dárdáikkal, valószínűleg jóval nagyobb rutinra tettek szert ezen a téren, így jobb találati eredményeket érhettek el, mint a kísérletben őket helyettesítő „dublőrök”. Az eszközhasználat fejlődése fokozatosan segítette őseinket a túlélésben, ezért is volt képes fennmaradni és világszerte elterjedni az emberi faj. Az új kutatások fényében jogosan hihetjük, a Neander-völgyiek nem is igazán voltak annyira lemaradva közvetlen őseinktől, mint azt sokáig gondoltuk.
