Magányosnak lenni szörnyű állapot, a szakértők szerint pedig számtalan negatív egészségügyi hatással is jár. Egy friss kutatás azt vizsgálta, mely életkorban sújt minket legjobban a magány.
Dilip Jeste neuropszichológus, a San Diegó-i Egyetem öregedéskutatója és munkatársai abból a feltevésből indultak ki, hogy az idősebb emberek általában magányosabbak, mivel ők több időt kénytelenek egyedül tölteni, vizsgálataik azonban végül más eredményt mutatott. A tudósok úgy találták, hogy habár ténylegesen a nyolcvan évnél idősebbeket érinti legjobban a magány, valójában három kritikus életkorban tör ránk legerőteljesebben az egyedüllét érzése – számol be a Science Alert.
Kritikus életszakaszokban vagyunk a legmagányosabbak
Vizsgálódásaik során a pszichológusok egy háromszáznegyven, 27 és 101 év közötti, San Diegóban vagy vonzáskörzetében élő személy lelki egészségéről készült felmérés adatait boncolgatták. Jeste és csapata úgy találták, hogy az emberek többségénél három jól elkülöníthető életszakaszban csúcsosodik ki a magányosság problémája, ezek pedig késő húszas éveink, ötvenes éveink dereka, illetve a nyolcadik iksz utáni időszak.
A kutatók nem tudnak pontos magyarázatot adni rá, miért pont ez a három életszakasz emelkedik ki az összes közül, de azt feltételezik, hogy életünk stresszesebb, krízisekkel telibb éveiben érezzük leginkább egyedül magunkat. Sokan húszas éveink végén szembesülünk azzal, hogy ifjúkori álmaink nem váltak valóra, illetve hogy egyes kortársaink jobb döntéseket hoztak nálunk, és magunkat okoljuk amiatt, hogy nem vittük annyira az életben, mint ők. Ötvenes éveink a kapuzárási pánik időszaka, melyet még súlyosbítanak az öregedés jeleként ekkoriban jelentkező egészségügyi problémák. A nyolcvan feletti korosztály esetében pedig szeretteink elvesztése, egyre gyengülő egészségünk, fogyatkozó memóriánk és a hasonló időskori gondok árnyékolják be utolsó éveinket.
Az eredmények arra is rámutatnak, hogy habár a fent vázolt három életszakasz a legveszélyeztetettebb, a magány minden korosztályt riasztó mértékben érint az Egyesült Államokban. A korábbi vizsgálatokkal ellentétben, melyek jóval kisebb méretekben találták magányosnak a lakosság zömét, jelen kutatás tanulságai szerint a résztvevők 76 százaléka érezte magát jobban vagy kevésbé magányosnak, ez pedig riasztó adat. Jeste szerint az alanyok egyike sem szenved semmiféle mentális betegségben, többségüknek családja és rendes emberi kapcsolatai vannak, mondhatni, teljesen átlagos személyek, többségük mégis az egyedülléttől szenved.
Mi lehet a megoldás? Jeste a kutatás eredményeit egy részben saját maga által tervezett, az emberek élettapasztalatait mérő skálával összevetve úgy látta, hogy a nagyobb élettapasztalattal rendelkező személyek kevésbé érezték magukat magányosnak életük során. „Ennek oka abban rejlik, hogy azok a tulajdonságok és viselkedésminták, melyek a nagyobb élettapasztalat hátterében rejlenek, mint például az empátiára és az együttérzésre való hajlam, érzelmeink szabályozásának és az önvizsgálatnak a képessége, illetve a pozitív önkép, képesek sikeresen elűzni vagy megelőzni a magány érzését” – magyarázza a projekt másik vezetője, Ellen Lee pszichiáter-kutató.
Rengeteg dolog van, melyet a kutatók nem tudnak még biztosra az érintett kérdéskörben, éppen ezért számtalan, a magány érzését mint pszichés jelenséget érintő kutatásra van még szükség a jövőben. Jelen vizsgálat sem éppen reprezentatív, hiszen csupán egyetlen szűk földrajzi helyről szelektált kis mennyiségű résztvevő adatain alapul. A pszichológusok mégis úgy gondolják, hogy a magány afféle globális népbetegséggé vált napjainkban, mely ellen fel kell vennünk a harcot. „Fontos azt is megérteni – mondja Jeste –, hogy a magány és a társadalmi elszigeteltség nem járnak kéz a kézben. Lehet valaki folyamatosan más emberek társaságában, mégis érezheti egyedül magát. Megoldásokat kell találnunk, azon dolgoznunk, hogy az érintettek kellő segítséget kaphassanak.”
