Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az elmúlt hetekben volt alkalmam közelebbről is megismerni az előítéletesség és a közöny fogalmát. Egy csomó mindent átértékeltem magamban.
December elején belevágtam egy harmincnapos kihívásba. Azt vállaltam, hogy tudatosan nyitok mások felé; hogy minden nap megszólítok egy ismeretlent, felajánlom a segítségemet, vagy valami olyat teszek, amivel kapcsolatban eddig kifejezetten előítéletes gondolataim voltak. Hogy miért pont harminc nap? A szociálpszichológia szerint ez elég hosszú idő ahhoz, hogy egy cselekedet szokássá váljon. Elmesélem, mi mindent éltem át eddig, és hogy mennyire másként látom a dolgokat ma, a 24. élménybeszámolóm megosztásának napján.
Mi vitt rá erre a komoly elhatározásra?
Egyrészt szeretem feszegetni a komfortzónám határait, próbára tenni magam új, szokatlan helyzetekben, másrészt év vége felé rendszerint felerősödik bennem a kifelé fordulás iránti vágy is, és most adódott egy klassz lehetőség, hogy ezt a szándékot a gyakorlatba ültessem. Egy ideje követem a Hősök Tere kezdeményezés munkásságát, és mivel teljes mértékben azonosulni tudok az elveikkel és céljaikkal, úgy döntöttem, csatlakozom a 30 napos kihívásukhoz.
Tettek nélkül a figyelem sokszor kevés
Mivel alapvetően zárkózott természet vagyok, a legnagyobb kihívásnak eleinte azt tartottam, hogy nap mint nap nyitnom „kell” idegenek felé. Nem az a jellemző ugyanis, hogy én kezdeményezek egy beszélgetést – legfeljebb, ha éppen olyan a hangulatom és úgy ítélem meg, hogy a másik is vevő a társalgásra. De nem is fordulok el vagy sietek tovább, ha valaki leszólít, hogy útbaigazítást vagy pár forintot kérjen.
Másfelől, mivel nagyon el tudok merülni a saját kis világomban, sokszor elkalandozom – ami miatt címkézhetnek „figyelmetlennek”, „elvarázsoltnak” vagy „távolságtartónak” –, arra is számítottam, hogy nehéz lesz felismernem azokat a helyzeteket, amikor bekapcsolnak bennem az ösztönszerű mechanizmusok: amikor önkénytelenül címkézem az embereket, és amikor közönyösen vagy előítéletesen viselkedem. Szokatlan volt, de nem nehéz; mintha a kihívás elején átkapcsolt volna az agyam abba az üzemmódba, amikor folyamatosan a környezetet monitorozza. Most, a küldetés végéhez közeledve pedig leginkább azon kattogok, hogy korábban mennyire vakon közlekedtem, és a passzivitásom miatt mennyi mindenről lemaradhattam.
Olyan érzés ez, mintha a közönség soraiból hirtelen belecsöppentem volna egy színdarabba, aminek a forgatókönyvét én is aktívan alakítgatom. Tény, hogy az első néhány napot erőltetettnek éreztem, és azt gondoltam, álszentnek fognak bélyegezni, mert megjátszom, hogy mennyire jó gyerek vagyok. De azelőtt sem voltam én rossz ember, kérem, csak egy kicsit más szögből néztem a világot, és kevésbé empatikus volt a hozzáállásom az ismeretlen emberekhez vagy helyzetekhez, mint ma. Nemcsak roppant tanulságos, de rengeteg energiát és sikerélményt is ad, amikor a saját bőrödön tapasztalod meg, hogy egy kis gyakorlással tényleg lehet ezen változtatni; a kihívás második hetében már gondolkodás nélkül cselekedtem, amikor azon kaptam magam vagy valaki mást, hogy ártalmas berögzült sémák szerint gondolkodik és viselkedik.
Szemtanúja voltam annak, ahogy egy kevésbé toleráns férfi a buszon ócsárol két kamaszlányt, akik ölelkeznek és fogják egymás kezét. Meg annak is, ahogy tizenévesek gúnyolódnak egy hajléktalan sánta férfin. De nemcsak tétlenül figyeltem, hanem közbe is léptem, amikor oldalba bökött az igazságérzetem. Már nem megyek el észrevétlenül azok mellett, akiknek segítségre van szükségük vagy csak társaságra vágynak. Menet közben rájöttem, attól sem kellett volna tartanom, hogy bárki is világmegváltó tetteket vár tőlem, mert nem így van.
„Az vagy, amit teszel”
Ez a 2014 tavaszán indult Hősök Tere kezdeményezés jelszava, melynek célja nem kevesebb, mint elérni, hogy egyre több ember egyre többször tegyen és álljon ki másokért, hogy kirángassanak minket a közönyből és a passzivitásból. Hogy mire van szükség mindehhez? Leginkább arra, hogy felismerjük azokat a helyzeteket, amelyekben segítséget nyújthatunk másoknak, amelyeken változtathatunk, és érzékenyebbé is váljunk ezekre a szituációkra.
A kezdeményezés tudományos hátterét dr. Philip Zimbardo szociálpszichológus, a Stanford Egyetem professzora által kidolgozott Heroic Imagination Project (HIP) adja. A HIP több évtizedes pszichológiai kutatómunka eredményeit felhasználva arra tanítja az embereket, hogyan változtassanak a negatív helyzeteken, hogyan érjenek el nehéz helyzetben is pozitív változást. A hétköznapi hősiesség, a bátor irányítás, az, ha képesek vagyunk kiállni, megszólalni magunkért és másokért, és ha ezt egyre többen, egyre többször tesszük, jobbá teszi a közösséget, amiben élünk, és jobb hellyé teheti az országot is.
„Én túlélő vagyok, kislány!” – 5. nap
Árpád híd, aluljáró. Déli 12 óra. Utcazenészek, hajléktalanok, adventi kütyüárusok, zajlik az élet. A lépcső tetején egy férfi ücsörög munkásruhában és nagykabátban, kezében egy palack kannás bor – a fele már elfogyott –, jó kedélyűen magyaráz. Azt nem tudom, kinek, mert nincs a közelében senki.
Az „ilyet” általában messziről elkerülik. Mert „egy alkesz”, mert „büdös”, mert „őrült”, mert „beszól”, mert „ellenséges”, mert „hangos”, mert „biztos veri az asszonyt”, mert „magának köszönheti, hogy idáig süllyedt”, mert „pfuj!”, mert „csak a baj van vele”, és még sorolhatnánk, mi mindent gondolunk számunkra ismeretlen emberekről, akikről valójában semmit nem tudunk – azon kívül, amit éppen látunk belőlük.
Ez a legegyszerűbb: elkönyvelni valamilyennek és tovább menni, nem foglalkozni vele. Mintha ott se lenne. Én is számtalanszor csináltam ezt, úgy, hogy észre sem vettem: az előítéleteim irányítanak. És még mindig van mit tanulnom. De most időben kapcsoltam.
Nem menekültem a lépcső túlsó felére. Ahogy közeledtem felé, a férfi rám mosolygott és a szájához emelte a bort, de a hörpintés végül elmaradt. Visszamosolyogtam rá, mellé guggoltam és megkérdeztem tőle, hogy van. Erre letette a bort és onnantól kezdve fél óráig egy kortyot nem ivott, teljesen megfeledkezett a piáról. Beszélgettünk. Vagyis leginkább ő beszélt, én pedig figyelmesen hallgattam. A második világháború utáni Norvégiától és a fjordoktól kezdve a kőműves mesterségen át a japán zongoraművészekig rengeteg érdekességet mesélt, és a végén még A walesi bárdokat is elkezdtük szavalni. A járókelők meg értetlenkedve néztek, hogy mi folyik itt.
„Most egy kicsit piázunk, aztán fene tudja, mi lesz, de hát túlélő vagyok, kislány!” – mondta, és olyan boldog volt, hogy valaki tényleg kíváncsi rá.
„Tudja, van nekem egy nagyon tehetséges zongorista unokaöcsém, aki bejárta már a fél világot, de egyszerűen nem találom sehol. Nagyon szeretném még egyszer látni, mielőtt meghalok.” Megadott némi infót az illetőről és a családjáról, hátha tudok segíteni a kutatásban. Egy ismerőst már megtaláltam, nyomon vagyok.
Tanulságos volt számomra az is, hogy milyen reakciók érkeztek a környezetemből. Volt egy nő, aki nagyon meglepődött azon, hogy visszafordultam és utánaszaladtam, miután a zebrán átrohanó tömegben leejtette a telefonját. Nem esett egyáltalán nehezemre, ennyi figyelmesség bármikor beleférhetne az ember idejébe. Csakhogy korábban nekem sem jött ez ennyire zsigerből.
Kaptam egy kevés hideget is a sok támogató hozzászólás mellett. Volt, aki megjegyezte, hogy minek a nyilvánosság meg nagyszabású kezdeményezések olyan tetteknek, amelyeknek természetesnek kellene lenniük. Meg hogy miért érzünk átlagos emberi gesztusokat kihívásnak. A hétköznapi hősiesség terjesztésének lényege pont az, hogy rávilágítsunk: a legtöbben alapjáraton nem így működnek. A posztok sem elsősorban a jófejségről szólnak, hanem arról, hogy megmutassuk, hol, hogyan kapcsolnak be bennünk az előítéletek, és hogy adott esetben mit lehet azokkal kezdeni. Számunkra az a kihívás, hogy ennek a mélyebb gyökerét észrevegyük. Ha ugyanis felismerjük és megértjük ezeket az automatikus mechanizmusokat és reakciókat, akkor változtathatunk is rajtuk – nemcsak egy adott szituációban, hanem hosszabb távon is. Így válhat a hétköznapi hősiesség rutinná.
„Hülye gyalogosok” – 11. nap
Futok a boltba. Na jó, kocogok. Van egy ilyen Forrest Gumpot idéző jó tulajdonságom, hogy ahova csak tudok, futva megyek. Így van ez a bevásárlással is; összekötöm a kellemesen hasznosat a hasznossal. Szóval futok a járdán, és már előttem a cél a kétszer kétsávos út túlsó felén, csak egy gyalogosátkelő választ el tőle. Lámpák nincsenek. Lelassítok, nem lépek rá ész nélkül a zebrára, csak azután lódulok meg, hogy megáll a felém eső sávban a kocsi, hogy elengedjen. Haladok tovább, kb. 2 métert, aztán egy fülsiketítő fékcsikorgás félreugraszt. Az elsőbbséget adó autó mögül váratlanul előbukkanó akadályt nagy ívben megkerülve biztonságos zónába jutok. Nem emlékszem, milyen kocsi volt, egyedül a fickó hangja maradt meg bennem, aki cifrábbnál cifrább szitokszavakkal dobálózva adta a tudtomra, mekkora barom vagyok. El nem tudom mondani, mennyire feldühített, hogy a saját figyelmetlensége miatt az én édesanyámat szidja. Legszívesebben felképeltem volna. Ehelyett megfordulok és amennyire higgadtan csak tudok, elkezdem neki darálni:
„A kijelölt gyalogos-átkelőhely előtt megálló vagy forgalmi okból álló jármű mellett meg kell állni, és továbbhaladni akkor szabad, ha a vezető meggyőződött arról, hogy azt a gyalogosok elsőbbségének a megsértése nélkül megteheti. Mindketten járhattunk volna sokkal rosszabbul, úgyhogy anyázás helyett szerintem inkább örüljön annak, hogy ennyivel megúsztuk.” A végére pedig még egy kedves kis mosolyt is sikerül az arcomra kanyarítanom.
Nem, nem vagyok egy két lábon kocogó KRESZ-könyv, de akad néhány totál random dolog, ami makacsul megmaradt a kis tudatalattimban. Az egyik most jól elő is tört a mélyről, pedig időm se volt felmérni, hogy egyáltalán a helyzethez illő okosságot mondok-e, vagy sem, de annál százszor jobb ötletnek tartottam, mint hogy elkezdjek vele cirkuszolni. Mind a ketten meglepődtünk.
„Tudod, mit? Igazad van. És?” – vonta meg a vállát, aztán fogta magát és elhajtott a mögötte várakozó kocsisor nagy örömére. Meg az enyémre is. Diadalittasan szaladtam tovább. Nem minden reggelem indul ilyen izgalmakkal, de ez az élmény is csak megerősített abban, mennyivel jobban jársz, ha nem hirtelen felindulásból akarsz elhárítani egy vészhelyzetet. Szerintem még most is rendőrökkel társalognék, ha akkor, ott behúztam volna a kedves fiatalembernek egyet. Biztos vagyok benne, hogy ő is tanult az esetből.
A Hősök Tere kezdeményezés szakemberei Zimbardo professzor módszertanát követve fejlesztő tréningeket is tartanak pedagógusoknak. Az elhivatott csapat hosszú távú célja az, hogy a módszer az iskolai tananyag részévé váljon. Tapasztalataik szerint egy tanár legalább 30 diáknak tudja hatékonyan és tartósan átadni azt a tudást, amivel kialakítható egy tudatosabb, felelősségvállaló, empatikus attitűd.
Az én 30 napos küldetésem célja pedig – a személyes élményen és a jó szokás kialakításán túl – az, hogy összegyűjtsem legalább két tanár képzésének árát. Ha szimpatikusnak találod a kihívásomat, január közepéig még tudsz támogatni, az adománygyűjtő oldalamat és az élménybeszámolóimat itt találod. Ha pedig kíváncsi vagy, milyen élményekkel gazdagodtak a Hősök Tere követei, január 15-én 18:30-kor várunk a Libri Allee könyvesboltban, a 30 napos kihívás záróeseményén.
Odafordulásban gazdag, előítéletektől mentes boldog új évet kívánok!
