"Az életveszély ott kezdődik, ahol a félelem véget ér"

Zanza!

Al Ghaoui Hesna korábbi haditudósító, televíziós műsorkészítő legújabb könyve a félelemről szól. Ennek kapcsán arról is mesélt nekünk, hogyan tanulta meg használni konfliktuszónákban ezt az ösztönös érzést, és hogy mit tehetünk mi, ha a politika vagy a média a félelemkeltéssel manipulál minket? Interjú.

Ott volt a líbiai háború sorsdöntő momentumainál, forgatott a Gázai-övezetben, dokumentumfilmet készített Ugandában - amiért a CNN World Report pályázat díjazottja lett - saját műsort vezetett a jobb napokat is látott köztévénél, most pedig megjelent második könyve, melyben a félelemről írt. Al Ghaoui Hesna először nálunk mesél legújabb, Félj bátran című könyvéről, amelyet ma este mutatnak be a Margó Irodalmi Fesztiválon.

Televíziós, haditudósítói munkád után nem kisebb tabuval, mint a félelemmel kezdtél el foglalkozni, előadásokat is tartasz a témában, most pedig a Félj bátran című könyved is elkészült. De te sem voltál mindig ennyire a tudatos az egyik legősibb érzésünkkel kapcsolatban.

Amikor terepen dolgoztam haditudósítóként valóban nem gondolkodtam tudatosan a félelemről. Csak később kezdtem el strukturáltan foglalkozni vele, analizálni a döntéseimet. Ebben közrejátszott az is, hogy egy-egy forgatásom után észrevettem, mennyi ember teszi fel a kérdést: hogyhogy nem féltem a háborús helyzetekben?

DSC3564
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

De nyilván féltél, nem?

Persze, hogy féltem, és amikor ezt elmondtam másoknak is, azt tapasztaltam, hogy a válaszommal csalódást okozok nekik, mintha valami illúziót vettem volna el tőlük. Ekkor kezdett el érdekelni: mi is a bátorság? Vajon min múlik, hogy az ember félelmében miként reagál? Ahogy elkezdtem kutatni a félelmet, rájöttem, hogy a tudatosításon és az időrendiségen rengeteg múlik, vagyis ha előbb reagálunk, mint ahogy észrevesszük, hogy félünk, akkor általában pánikba esünk, ha viszont fel tudjuk ismerni magunkon a félelem jeleit, akkor megvan rá az esély, hogy a megfelelő döntést hozzuk.

Ehhez viszont közelebb kéne mennünk a saját félelmeinkhez, de ma inkább ennek az ellenkezője történik.

Pedig a félelem nem azért van evolúciósan belénk kódolva, hogy ellenünk legyen. Akkor van vele gond, ha elvesztjük felette a kontrollt, ha nem ismerjük fel vagy túl gyakran éljük meg. Sajnos manapság társadalmi, kulturális, politikai okokból és az egész marketingkultúra átalakulása miatt a félelem egyfajta mértékadó valutává vált.

Ezen az sem segít, hogy a média, egy- egy terrortámadás híréről – főleg, ha az valamelyik nyugati országban történik – rengeteg bőrt lehúz...

Sőt, ezzel tulajdonképpen épp a terroristák malmára hajtja a vizet. Szerintem szükséges lenne, hogy ilyen tekintetben jobban átgondolják a felelősségüket médiatulajdonosok, a főszerkesztők és bizony az olvasók is, hiszen ők azok, akik végül kattintanak.

Ráadásul az internet és a közösségi oldalak elterjedésével egyfajta valóságbuborékokba is zárjuk magunkat, mivel a közösségi platformjaink, az internetes keresőink algoritmusa már úgy működik, hogy szinte csak az érdeklődésünknek, értékrendünknek megfelelő tartalmakat sodor elénk, így egyre kevesebbet találkozunk a miénktől eltérő véleményekkel, és ezzel együtt intoleránsabbakká is válunk. Ezek pedig mind hozzájárulnak ahhoz, hogy bizonyos kockázati faktorokat túlértékeljünk és irreális félelmet érezzük bizonyos dolgokkal, helyzetekkel vagy akár embercsoportokkal kapcsolatban.

A terrorizmus célja pedig pont ez: a félelemkeltés. A terrorista csoportok számára ugyanis a támadásaik áldozatai csupán járulékos veszteségek, a valódi célpontok mi vagyunk - te, én és mindazok, akik látják, hallják a véres terrorcselekményeikről szóló híreket, és a hatásukra elkezdenek rettegni.

DSC3593
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Hova vezet mindez?

A rengeteg torzító tényező befolyásolja a biztonságérzetünket, így ma már sokszor abban is óriási veszélyt látunk, aminek megvalósulására nincs is nagy esély, vagyis egyes kockázati tényezőket túlértékelünk, szorongunk tőlük, míg másokról egyszerűen nem veszünk tudomást. Például a szeptember 11-i terrortámadás utáni három hónapban ezerrel több ember halt meg az utakon az Egyesült Államokban, mint máskor hasonló időszakban, mert az emberek nem mertek repülőre szállni attól félve, hogy egy újabb gépeltérítés áldozatai lesznek. Miközben a közúti közlekedés mindig is sokkal nagyobb kockázatokkal járt, mint a repülés, csakhogy a ritka, látványos kockázatokat az emberi elme mégis jóval nagyobbnak ítéli meg.

Érthető, hogy a félelemkeltéssel, mint manipulációs eszközzel hosszan foglalkozol a könyvedben, hiszen annak hatásait az utóbbi években mi is érezzük a saját bőrünkön. A 2015-ös menekültválság, majd az azt követő - központilag irányított – gyűlöletkampány hogyan érintett, tekintve, hogy félig szír származású vagy, aki ráadásul akkoriban a köztévénél dolgozott?

Több szempontból is félelmetes volt számomra megélni ezt az időszakot. Egyrészt aggodalommal töltött el, vajon milyen megoldást találnak a menekültválságra Európa vezetői, akik láthatóan tanácstalanok voltak a kérdésben. Másrészt döbbenten tapasztaltam, ahogy Magyarország politikai vezetői az emberek információhiányára építve, negatív előítéletek gyártásába, majd azok mantrázásába kezdtek, és hogy a központi kommunikáció milyen gyorsan polarizálja a társadalmat.

A saját bőrömön megtapasztaltam azt is - főleg e-mailek és kommentek formájában - milyen indulatokat, gyűlöletet képes kiváltani az emberekből a sztereotípiákból táplálkozó félelem. Akkoriban a köztévénél dolgoztam, a saját eszközeimmel pedig annyit tudtam tenni, hogy foglalkoztam a befolyásolás, a manipuláció jelenségével és olyan emberi történeteket mutattam be a műsoromban, melyekkel érzékeltetni tudtam, milyen háborús helyzetben, tartós félelemben élni, vagy hogy milyen iszonyú nehéz döntés hátrahagyni egy felépített életet.

DSC3519
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Nem volt nyomasztó olyan helyen dolgozni, ahol naponta kerültek „migránsokkal” riogató hírek az adásba?

A Bábel egy külső gyártású produkció volt, így naponta nem jártam be a tévébe, én is inkább a sajtón keresztül érzékeltem ezt a nyomasztó jelenséget. Ugyanakkor volt egy olyan felületem, amelyen keresztül közvetíthettem azt az értékrendet, amiben én hiszek. Én műsorkészítő vagyok, én ezzel az eszközzel tudok bármit is tenni egy toleránsabb, emberibb társadalomért, ráadásul szerintem az kifejezetten fontos, hogy pont ennek a csatornának a nézőihez is eljutottak azok a történetek és az a látásmód, amit képviselek. Ha ugyanis a biztonságérzetünket manipulálják, nagyon nehéz ellene védekezni, amennyiben nincs megbízható forrásunk, ahonnan informálódhatunk.

Hetente kapok leveleket, számomra ismeretlen emberektől, akik azt kérik tőlem, adjak tanácsot, milyen újságot érdemes olvasni, milyen televíziót érdemes nézni. De ma Magyarországon szerintem nem érdemes egyetlen forrásra támaszkodni, alig van valóban független médium így ilyenkor csak azt tudom ajánlani - amit én magam is megteszek mindennap - hogy számos forrást meg kell nézni, több nézőpontot is meg kell vizsgálni és kritikusan kell gondolkodni az olvasott hírekről.

Anthony Pratkanis mondta nekem azt, hogy ha egy hír hallatán indokolatlan indulat támad bennünk, akkor valószínűleg manipulálni akarnak bennünket. Ilyenkor nyomjunk egy stop gombot és lépjünk hátrébb három lépést, próbáljuk megvizsgálni, miért és hogyan próbálják manipulálni az érzéseinket. Csak ez nagyon fárasztó és időigényes módszer és nincs is rá mindenkinek lehetősége.

Azt is írod a könyvben, hogy az az igazán nagy probléma, amikor a sztereotípia és a félelem összekapcsolódik. Saját tapasztalataidról is írsz, amiket meglepő módon nem a harctéren, hanem a magánéletedben éltél át. Mi lehet ennek az oka?

Én magam sem értettem sokáig, miért van az, hogy míg a konfliktuszónákban megtanultam kezelni bizonyos helyzeteket, addig a lányom születése után számos szituáció és eleve a szülővé válás felelőssége engem is félelemmel töltött el. Aztán rájöttem, mindez csak arról szól, hogy anyaként még nincsen kellő magabiztosságom. Háborús terepen ugyanis a tapasztalataim során megtanultam bízni magamban: úgy voltam vele, hogy adódjon bármilyen váratlan kihívás, ha egy, két, három alkalommal jól tudtam kezelni bizonyos, előre nem látható helyzeteket, akkor következő alkalommal is menni fog. Ezt próbálom alkalmazni a civil életemben is, igyekszem hasonló módon felépíteni az önbizalmamat az élet olyan területein, mint például az anyaság.

DSC3587
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Ha már a sztereotípiáknál tartunk, egy korábbi interjúdban azt mesélted, hogy az olyan férfi domináns szakmába mint a tied, számos előítélettel kellett megküzdened nőként, főleg a karriered elején. Milyen helyzetekben találkoztál kettős mércével?

Az elején előfordult, hogy a férfi kollégák óvni szerettek volna, sőt, háborús terepen olyan is történt, hogy felajánlották, inkább odaadják a saját felvételeik nyersanyagát, csak ne menjek bele az adott helyzetbe. Bár kedves felajánlás volt, finoman visszautasítottam, mondván nem azért utaztam több ezer kilométert, hogy más nyersanyagát elvegyem. A szerkesztőségen belül pedig vegyes volt a fogadtatásom, akadt olyan férfi kollégám, aki azt mondta, hogy egy nő nem való erre a pályára, míg mások hittek bennem. Az is érdekes volt, hogy eleinte, amikor még a Népszabadságba írtam és a cikkeim alatt csak a nevem szerepelt, a személyes találkozásnál sokan meglepődtek, amiért nő vagyok, hiszen a külpolitikai témákról sokan automatikusan férfi újságíróra asszociáltak.

A konfliktus zónákban mit tapasztál, a férfiak felvállalták a félelmüket, vagy igazodtak a jól ismert sztereotípiához, miszerint egy férfi nem fél?

Azokkal az operatőrökkel, akikkel együtt utaztam, voltam olyan kapcsolatban, hogy mertünk együtt betojni bizonyos helyzetekben. Viszont a többi férfi kollégán sokszor tapasztaltam azt, ahogy igyekeznek megfelelni a sztereotípiáknak, köztük annak is, hogy a félelemről ciki beszélni.

Miközben valószínűleg ők is féltek...

Persze, hiszen attól, hogy a félelmet tagadjuk - sokszor még magunk előtt is – az nem szűnik meg, hanem elkezdi aknamunkáját, vagyis az elnyomásával hosszútávon pánikbetegséget, rossz közérzetet, az önbecsülés elvesztését és még számos, ránk nézve pusztító dolgot szabadítunk magunkra. Egy hivatásos katona például beismeri a félelmét, hiszen tudja, az meg is mentheti az életét. Nem véletlenül mondta nekem azt egy artista fiú, hogy „Hesna, az életveszély ott kezdődik, ahol a félelem véget ér.”

Mindehhez elengedhetetlen, hogy bele merjünk lépni olyan helyzetekbe is, amiktől félünk. De a kudarc gondolata sokunkat megrémiszt, és inkább nem feszegetjük a határainkat.

A kontrollvesztéstől, a megítéléstől és a kudarctól való félelem nagyon meghatároz bennünket. Pedig a kudarc azt jelenti, hogy elmentünk a lehetőségeink határához, és bár lehet, hogy nem sikerült, de legalább feszegettük a kereteinket. Csak így tudunk esélyt adni magunknak, hogy tanuljunk, hogy fejlődjünk. A könyvemnek nem titikolt célja, hogy az olvasókat arra ösztönözzem: merjenek félni, merjenek kilépni a komfortzónájukból.

DSC3517
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Te viszont bőven feszegetted a határaidat. Azt, hogy milyen rázós helyzetekből tudósítottál, jól példázza az a líbiai utad, ahol a haditudósító James Foley-val is találkoztál, aki akkor szabadult Kadhafi börtönéből, és akinek 2014-es halála megrázta az egész világot. Találkozásotokról a könyvedben is megemlékezel.

Jim: The James Foley Story

Az HBO dokumentumfilmet készített James Foley életéről, melyből az is kiderül, hogy családja miként viselte azt, hogy Foley a legveszélyesebb háborús helyzetekből tudósít. A film előzetesét itt tudjátok megnézni.

Igen, azt hiszem az olyan helyzetek miatt lettem haditudósító, mint ami akkor történt Líbiában, gyakorlatilag a történelem ott formálódott a szemünk előtt. Tripoliban voltunk, ahol az egész világsajtó két ötcsillagos szálloda halljában és annak folyosóin zsúfolódott össze. A háború az utcákon folyt, az orvlövészek a hotel előtt lőttek le embereket, nap mint nap borzasztó helyzetekről tudósítottunk, a szemünk előtt tártak fel tömegsírokat. Szinte a bőrünkön éreztük, amit akkor a líbiai emberek átéltek egy 42 éves rémuralom után, ahogy életre keltek azok a városi rémségek, amikről addig csak suttogni mertek az emberek.

Ezekben a napokban érkezett a szállodába két amerikai. akik Kadhafi börtönéből szabadultak, egyikük volt James Foley, a másikuk pedig Matthew VanDyk. Valahogy gondolkodás nélkül léptem oda Foley-hoz hogy „Jesszusom, te tényleg most szabadultál. Jól vagy? Elég kemény volt, jól ráijesztettem szegény családomra” - válaszolta, de valahogy egyáltalán nem tűnt megtörtnek. Később e-mail címet is cseréltünk, és amikor elindult a saját műsorom a köztévén, ő volt az első, akinek írtam, hogy szeretnék a történetéről filmet forgatni. Épp akkor utazott vissza Szíriába, így nem tudta vállalni a műsort, de összekötött egykori rabtársával, Matthew-val. Rendkívül segítőkész, kedves srác volt, még a főnökével is összekötött, aki később felvételeket adott a műsoromhoz, amiket Foley vett fel Matthew-ról a szabadulásuk után.

Nagyon reméltem, hogy viszontlátom, és amikor 2014-ben megtaláltam az ISIS által feltöltött videóról szóló híreket (ebben a haditudósító kivégzését tették közre., a szerk.), az mind emberileg, mind szakmailag összetört bennem valamit. A halálával minden haditudósító rémálma vált valóra. A mai napig eszembe jut a családja, egyszerűen elképzelni sem tudom, mit élhettek át akkor.

Ilyesmi okokból hagytad abba a tudósítást? Vagy esetleg tartottál attól, hogy megítélnek az emberek, ha anyaként is folytatod a munkádat?

Valószínűleg itthon egy nőt virtuálisan tényleg megköveznének, ha anyaként háborúba menne tudósítani, miközben a férfiakkal kapcsolatban nincs ilyen elvárás. De én nem ezért döntöttem így, hanem mert ismerem magamat ahhoz eléggé, hogy tudjam, anyaként a fatalizmusom többé már nem tudna működni. Ha pedig sokkal kevesebb kockázatot vállalnék be, mi értelme lenne odamennem? De ez nem zárja ki, hogy egyszer majd rocknagymamaként nem fogok visszatérni ilyen forgatási helyszínekre.

Maximalistának tűnsz, ami azért is érdekes, mert a könyvedben azt írod, hogy a perfekcionizmus mögött rendszerint félelem áll. Ezt magadon is tapasztaltad?

Az elvárásoknak való megfelelés valóban sokáig végigkísérte az életemet, amit egy jó ideje tudatosan próbálok is levetkőzni. Nem véletlenül kezdtem el foglalkozni a félelemmel, hiszen a maximalizmus, az elvárásoknak való megfelelés, és a kontrollmánia az mind abból a belső félelemből ered, hogy elég jó vagyok-e, meg tudom-e csinálni, és ez a kérdés annak ellenére is nyomasztja az embert, hogy közben már van egy csomó sikerélmény a tarsolyában. De ez ellen tehetünk, mégpedig azzal, hogy szembenézünk magunkkal, és a saját félelmeinkkel.

DSC3511
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Hesna, te most jóban vagy a félelmeiddel?

Szerencsére jelenleg nincs feldolgozandó félelmem, célom viszont annál több. Rájöttem ugyanis, hogy akkor tudom leginkább hajtóerőként használni a félelmet, ha van egy olyan célom, amire át tudom helyezni a fókuszt. Nálam most például az a cél, hogy a könyvem megjelenése jól sikerüljön, ebbe pedig be tudom csatornázni az ezzel kapcsolatos összes félelmemet.

 Al Ghaoui Hesna Félj bátran című könyvét ma este mutatják be a Margó Irodalmi Fesztiválon.

Blogmustra