Viszlát, kedves komfortzónám!

Küldetésem: tandemugrás 4000 méter magasból

Zanza!

Az egész egy tökéletesen időzített hírlevéllel kezdődött. Nyár közeledtével éppen azon töprengtem, hogy jó lenne végre valami "őrültséget" csinálni. Tavaly a sziklamászással próbálkoztam és egész jól vettem az akadályokat. Ezen felbátorodva gondoltam, itt az ideje egy újabb izgalmas kalandnak, ami a félelem leküzdésének katarzisával jár, és amitől tuti, hogy megint búcsút inthetek majd a komfortzónámnak.

Pár nappal később egy elég motiváló e-mailre bukkantam a postaládámban; a Meglepkék.hu küldte és az újdonságkeresésről, az élmények pszichológiájáról szólt. Ez a néhány sor adta meg a végső löketet ahhoz, hogy valóra váltsam egy régi álmomat:

Repülni fogok!!!

Pontosabban kiugrom egy 4000 méter magasban repkedő helikopterből, egy darabig 200 km/órás sebességgel zuhanok, és aztán még arra is lesz időm, hogy gyönyörködjek a kilátásban. Ja, és nyilván gond nélkül landolok majd. Az ejtőernyős tandemugrásokról készült videókat nézegetve ez a forgatókönyv állt össze a fejemben. Persze a mutatványt nem egyedül szándékoztam véghez vinni, hanem egyrészt egy tandempilótához csatolva, másrészt a férjemmel, akinek eddig leginkább a vízi sportokhoz volt köze, de tudtam jól, hogy mennyire szeretné egy kicsit más szögből is szemügyre venni a világot. Volt is nagy örömködés, amikor bejelentettem, hogy készüljön, mert megyünk Siófokra ugrani.

Édes jó Istenem, mire vállalkoztam?!

Ahogy közeledett az ugrás napja, egyedül attól ijedtem meg, hogy egyáltalán nem izgulok, pedig nem vizibiciklizni készültem a Balatonra. Zéró tapasztalattal a hátam mögött nyilván fogalmam sem volt, mennyire kellene pánikolnom, így a boldog tudatlanságnak hála, egészen addig sikerült megőriznem a nyugalmam, amíg a helyszíni regisztráció után szóltak, hogy mehetünk is öltözködni. A kezeslábasba bújva hirtelen felpörögtek az események: Mi a francot keresel itt? Normális vagy? Jól meggondoltad te ezt? - szegeztem magamnak a költői kérdéseket, és nem lehetett nem észrevenni a tekintetemben a rémület és az önostorozás keltette pánikot, miközben igyekeztem mindenkire nonstop mosolyogni. Szerencsére a rutinos ugrók és tandempilóták egy percre sem hagytak magunkra az aggodalmainkkal; valószínűleg átérezték, min megyünk keresztül - elvégre ők is elkezdték valahol. Sztorizgattak, nevetgéltek, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy meggyőzzenek, életünk legklasszabb élményén leszünk túl röpke fél órán belül. Sikerült is lehiggadnunk. Átmenetileg.

Felkészülni...

Az Ugrani jó személyzetétől megtudtuk, hogy tökéletes időt fogtunk ki, így várakoznunk sem kell, minden a tervek szerint halad. (Előfordul ugyanis, hogy a 40 km/órás sebességet meghaladó széllökések vagy egy-egy zápor miatt órákat csúszik a program, ezért is érdemes az egész napot rászánni az ugrásra.) Miután felkerültek rám a hevederek és minden szükséges kellék, Péter, a tandempilótám ismertette velem az elméleti és gyakorlati tudnivalókat: ugrás után a fejet és a lábakat hátrafeszítve homorítani kell, majd amikor érzem, hogy a partnerem vállon vereget, máris széttárhatom a karjaimat és ebben a repülő pózban folytatódhat a szabadesés. 1500 méteres magasságban pedig egy hirtelen rángást észlelek majd, de ne ijedjek meg, mert az nagyon jót jelent: azt, hogy az ernyő kinyílt és onnantól kezdve a combhevederben csücsülve élvezhetem a kilátást. Nem tűnt valami bonyolultnak, de biztos, ami biztos, megismételtem a játékszabályokat, és már battyogtunk is a helikopterhez.

...vigyázz,

A felfelé menettel addig nem volt gond, amíg a tandempilóták be nem jelentették, hogy még csak 1500 méter környékén tartunk, és kb. itt fog véget érni a szabadesés. Te jó ég! Én meg azt hittem, hogy már közel járunk a 4000-hez! Na jó, elég a drámázásból, elég ciki lenne, ha most gondolnád meg magad! Dúdolj valamit, az mindig segít. De mit? I believe I can fly... It's the final countdown... Highway to the danger zone... Might as well jump! Mintha előre készültem volna, úgy törtek elő belőlem ezek a dallamok, de el is engedtem őket, mert baromira nem nyugodtam meg tőlük!

...rajt!

A negyedórás emelkedés alatt a kétségbeesésem kezdett egyfajta legyünk-már-túl-rajta türelmetlenségbe átcsapni, de végre eljött a pillanat, amikor a tandempilótám ölébe ülhettem, aki gondosan egymáshoz rögzített minket. Ebben a biztonságot jelentő helyzetben vártam tovább a sor(s)omra. Lassan kezdtek elcsendesedni a fejemben cikázó gondolatok és már csak a torkomban növögető gombócot érzékeltem a testemből. Ám ahogy felálltunk, újra észhez tértem, mert a nyolc ugrópár közül már csak négyet láttam magam előtt, és mire egyet pislantottam, már el is tűntek a helikopter végéből. Készen állsz? - kérdezte Péter. Erre mégis mit mondjak? Most vagy soha? Kínomban már csak vigyorogni tudtam és egy félig-meddig határozott igen után el is rugaszkodtunk a jármű padlójától.

Néhány pillanatnyi homály és érzékszervi túlterheltség után kezdtem érezni azt a súlytalan, időtlen állapotot, amiben bármikor újra elmerülnék. Attól a leírhatatlan szabadságérzettől; attól a végtelennek tűnő magasságtól és attól a jól eső tehetetlenségtől, amit a gravitációnak való behódolás okozott, olyan eufórikus állapotba kerültem, amihez hasonlót még soha nem tapasztaltam. Amint elértük azt a bizonyos terminálsebességet, már egyáltalán nem úgy tűnt, mintha zuhannék - mint mondjuk egy hullámvasúton -, hanem úgy éreztem, hogy csak lebegek a felhők fölött. Sikerült annyira átadnom magam ennek a flow-élménynek, hogy totálisan megfeledkeztem arról, milyen pózba is kellene vágnom a tagjaimat esés közben, így a tandempáromnak többször is a helyére kellett billentenie a fejemet és a lábaimat, mire észbe kaptam, hogy hoppá, ezt elmulasztottam. Hiába az alapos betanítás, a kiugrás pillanatától kezdve megszűnt minden addigi nyűgöm-bajom, világgá ment az éntudatom, és csak azt tudtam, hogy nem akarok földet érni, itt akarok maradni ebben a tökéletes állapotban. 

Leírhatnám az összes magyar szitokszót,

hogy kifejezzem az egyperces szabadesést követő reakcióimat, de azt az érzést, amit ott, akkor átéltem, még csodálatos anyanyelvünk páratlanul cifra elemeivel sem könnyű megfogalmazni. Miután kinyílt a stabilizáló fékernyő meg minden más, aminek ilyenkor ki kell, egy kicsit én is a kezembe vehettem az irányítást. Onnantól kezdve lényegesen lassabb tempóban ereszkedve vigyorogtam, nevetgéltem, sikoltoztam és nézelődtem jobbra-balra.

Az adrenalincunami megtette kijózanító hatását: az éntudatom nemcsak visszatért, de úgy arcon is csapott, hogy olyan volt, mintha először éreztem volna igazán, hogy élek; hogy lélegzem és lüktet a vér az ereimben. (Vajon ehhez hasonló élmény lehet a születés?) Egyszerre nőttem hatalmasra, hogy minél több impulzust befogadjak, hogy teret adjak a tapasztalásnak; és zsugorodtam össze attól a felismeréstől, hogy mennyire ki vagyok szolgáltatva a természetnek, a fizika törvényeinek, és hogy mennyire parányi, de pótolhatatlan és értékes része vagyok az univerzumnak. A félelem már nem volt félelmetes, hanem természetes. És a landolás? Simán ment. Legszívesebben szaladtam volna sorba állni a következő adag endorfinért.

Mission complete. To be continued.

“A legjobb pillanatok általában akkor következnek be, amikor egy ember teste és tudata önként vállalt erőfeszítésben végső határáig megfeszül, hogy valami nehezet és érdemlegeset alkosson” - véli Csíkszentmihályi Mihály pszichológus, amivel teljes mértékben egyetértek és biztos vagyok benne, hogy ha mondjuk depresszióban vagy valamilyen szorongásos zavarban szenvednék, az ilyen élmények segítenének rajtam a legtöbbet. A kezdeti berezeléssel és a bénázásommal együtt minden úgy volt tökéletes, ahogy történt. A következő lépés talán az, hogy ugyanezt a manővert egyszer szólóban is végrehajtom, de egy darabig még emésztgetem a történteket. Sanszos, hogy a sztorinak rajtam kívül álló okok miatt sincs még vége, ugyanis a férjem a fejébe vette, hogy részt vesz egy gyorsított szabadeső képzésen és onnantól kezdve minden hétvégéjét a Siófok-Kiliti reptéren tölti majd. Most komolyan, kellett ez nekem?!

Az ugrásokról egyébként kézi- és külső kamerás felvétel is készül, az enyémet ide kattintva nézheted meg. De ha én nem lennék elég inspiráló, az alábbi videóösszeállítás tuti meghozza a kedved... 

Ugranijó - Skydive Balaton - hétvégi összefoglaló 2017-07-08-09 from Skydive Balaton on Vimeo.

Ha te is meglepnéd a párodat egy életre szóló élménnyel, a Meglepkék.hu oldalán biztosan megtalálod a legjobb ajándékot. 

Blogmustra