#VILÁGOM

"Nincs külön Dylan-zene és Dylan-szöveg; csak a dalok vannak."

2017. június 1., csütörtök 16:02 |

Barna Imre József Attila-díjas műfordítóval beszélgettünk Umberto Ecóról, Bob Dylanről, a fordítás nehézségeiről és a hazai műfordítók helyzetéről.

“Ez nem én vagyok” - de szeretettel Zsófinak - dedikálta Bob Dylan: Lyrics - Dalok címmel megjelent fordításkötetét. Nevét nemcsak a Dylan-rajongók, de Umberto Eco olvasóközönsége is jól ismerheti, két éve pedig komoly indulatokat váltott ki a magyar kortárs kultúra háza táján, hogy Rozsban a fogó címmel újrafordította Salinger klasszikus regényét, a Zabhegyezőt. Barna Imre műfordítóval beszélgettünk.

Azt, hogy egy gyerek gondol egyet és kitalálja, hogy pilóta, állatorvos vagy tanár szeretne lenni, el tudom képzelni. Azt már nehezebben, hogy a műfordítást mint szakmát is hasonlóan választja valaki. Önből hogyan lett műfordító?

Esténként az írógép kopogására aludtam el, ugyanis édesanyám műszaki fordító volt. De az, hogy esetleg a nyomdokaiba lépjek, először a gimnáziumban fordult meg a fejemben. Olaszos osztályba jártam, és mivel kiskamaszként jó pár évig cserediák voltam, németül is már elég jól beszéltem. Az egyetemen olasz-német szakon végeztem, majd az Európa Kiadóhoz kerültem, ahol néhány év megszakítással negyven éven át dolgoztam - kezdetben olaszos szerkesztőként, majd az újlatin csoport vezetőjeként, végül a kiadó igazgatójaként. 

Az első regény, amit magyarra fordított, A rózsa neve volt. Mekkora kihívást jelentett a ‘80-as években egy olyan, idegen nyelven írt regényen dolgozni, ami tele van kulturális és filozófiatörténeti utalásokkal?

Ma már egészen másképpen zajlik a fordítói munka, hiszen az adatbázisszerű források csak egy kattintásnyira vannak tőlünk, ami lényegesen felgyorsítja a munkafolyamatot, harminc évvel ezelőtt azonban a legapróbb részleteknek vagy könyvtárban kellett utánanéznem vagy mozgósítanom kellett a filozófus, történész vagy vallástörténész barátaimat. Előfordult, hogy néhány mondatnyi szöveg lefordításának érdekében fél napon keresztül telefonálgattam.

Abból a szempontból viszont nincs különbség egy évtizedekkel ezelőtt és egy ma dolgozó műfordító munkája között, hogy ha az eredeti szöveg szerzője valami ravasz mondatot csempész a sorokba, a fordítóban meg kell, hogy szólaljon a vészcsengő - akkor is, ha éppen nem ismer rá arra, hogy az éppen egy Aquinói Szent Tamás, egy Bingeni Szent Hildegárd vagy egy középkoriasított Wittgenstein-idézet-e. A lényeg, hogy megérezze a trükköt, azt, hogy ott egy másik regiszter szólal meg. Umberto Eco egyébként nagyon megbecsülte a fordítóit; folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, konferenciákon találkoztunk, és 20-40 oldalas körleveleket küldött az európai fordítóknak, amelyekben elébe ment lehetséges fordítói problémáknak - ezzel segítve a munkánkat.

Ön szerint mi teszi a jó műfordítót?

A jó műfordító szereti a szakmáját és nem alteregója, hanem alázatos szolgája akar lenni a szerzőnek. Mesterem, főnököm és atyai jó barátom, Lator László szokta mondani, hogy azt kell lefordítani, ami ott van - nem többet és nem kevesebbet. Sokkal több van emögött a tanács mögött, mint amilyen egyszerűnek hangzik, ha csak olyan fordítói magatartásokra gondolunk, mint a szépítés vagy a túlzás eszközének indokolatlan használata. Egy építész által tervezett ház lehet nagyon szép, közepesen szép és csúnyácska, de az is lehet, hogy a megépítés után összedől. Akkor nevezhetjük-e háznak azt, ami valójában egy romhalmaz? A lényeg tehát, hogy ha egy mű életre kel és működik az anyanyelvünkön is, akkor a fordítás sikeres. Kérdés persze, hogy ezt mégis ki mondja meg?

Van-e egy bevett stratégiája arra, hogy hogyan fog bele egy fordításba?

Göncz Árpád mondta egyszer, hogy ő nem szereti előre elolvasni a lefordítandó művet, mert akkor unalmas lesz, de szerintem ezt poénnak szánta. Ismerek viszont olyan fordítót, aki tényleg így dolgozik, hogy ne tudja meg, hogyan ér véget a történet. Én ezt elképzelhetetlennek tartom és mindig végigolvasom az eredeti szöveget, mielőtt belefogok a tényleges fordításba. Abban viszont nem nagyon hiszek, hogy már az elején jól körbe kell olvasni a művet, kispekulálni és utánajárni, hogy majd ennél és ennél a résznél mit kellene csinálni.

Ha arra gondolok, hogy egy-egy regény felütésekor gyakran átsiklik az olvasó figyelme a fordító neve fölött, vagy hogy a színházplakátokon sem tüntetik fel a nevüket, felmerül bennem a kérdés, hogy megkapják-e egyáltalán a megérdemelt figyelmet? Ön szerint Magyarországon mennyire becsülik meg a műfordítókat?

Az a mindennapos tapasztalatom, hogy általában szeretik és megbecsülik a műfordítót, konkrétan azonban azt sem szokás tudni, ki fia-borja. A magyar műfordításnak, különösen a huszadik századinak nagy hagyományai vannak; nyugatos költőink mind tehetséges műfordítók voltak, és későbbi prózaíróink, Ottlik Gézától Vas Istvánon át Örkényig sokan műfordításból éltek az ‘50-es években, főleg, ha nem publikálhatták saját műveiket. Az írott betűnek a becsülete tehát vonatkozott a műfordítói becsületre is, ezért a műfordításnak is meglett a presztízse.

Egyes kollégák amellett állnak ki, hogy igenis tessék a fordító nevét a borítón, a szerző neve alatt elhelyezni, amit én határozottan ellenzek, mert bármennyire is igaz, hogy a fordítón múlik, megszólal-e magyarul az eredeti mű, de hát az írója mégsem ő volt. Vannak persze egyedi esetek, mint például Nádasdy Ádám Dante-fordítása, ahol elképzelhetetlen, hogy ne szerepeljen a borítón Nádasdy neve. De ha a legprimitívebb szakácskönyv borítóján is feltüntetik a fordítót, akkor mi különbözteti meg Nádasdy Ádámot a szakácskönyv fordítójától?

Abból a szempontból viszont jogos a felvetés, hogy a műfordító baromira nincs megfizetve. Vicces, hogy még a szakmai besorolásban is különbséget tesznek irodalmi és szakfordítás között. Ha tőkeerős cég a megbízó, akkor szakfordítás címén akár négyszer-ötször annyit fizet ugyanannak a terjedelmű szövegnek a mégoly silány fordításáért is - feltéve, hogy a terminus technicusok rendben vannak -, mint egy irodalmi mű fordításáért. Sajnos az irodalomban nincs sok pénz. A műfordítóknál ugyanakkor legalább van valamiféle tarifa, létezik szokásjog (-tól/-ig mennyit kaphat a szövegéért), egy közepesen ismert magyar regényíró esetében viszont a honorálás már egyáltalán nem így működik, hanem megállapodás kérdése.

A műfordítók viszont nem kapnak százalékot az eladott könyvek után.

Ezt az ötletet mindig elleneztem. Ha egy magyar nyelven írt megabestsellerre gondolunk, ami lehet, hogy alapvetően nem egy remekmű vagy nem sok munka van benne, de népszerű, mert erre van igény, a szerző jól jár. De mi lesz azzal a megszállott Omar Khajjám-fordítóval, aki 10-15 év munkájával hoz össze egy karcsú kis kötetet Omar Khajjám verseiből? Az volna persze a legjobb, ha a műfordítás méltó honorálását rá lehetne bízni a tőkeerős könyvkiadókra, a jól működő könyvkereskedelemre és a szakmai szolidaritásra. Igaz, ez utóbbiból az elmúlt években nincs hiány. Előbb-utóbb azonban oda lyukadunk ki, hogy itt mégiscsak irodalomról van szó. Ilyenkor véget ér az a szempont, hogy ki mennyit keres és hogyan él meg belőle; inkább legyint az ember és azt mondja, oké, beszéljünk inkább a minőségről.

Nagy port kavart, amikor 2015-ben megjelent a Rozsban a fogó. Sokan úgy vélik, jót tett a Zabhegyezőnek a “ráncfelvarrás”, míg mások nem értik, mi szükség volt az újrafordításra és főként a cím megváltoztatására. Volt, aki azt kérdezte, hogy ha már a nyelvezet modernizálva lett, akkor miért nem korszerűsítjük az egész sztorit?

Teljesen hétköznapi dolog, hogy regényeket újrafordítanak. Mikor fordul elő, hogy a neves karmestert megkérdezik, hogy mi szükség volt már megint elvezényelni Mahler II. szimfóniáját, mikor valaki más már elvezényelte azt? Persze ez nem ilyen egyszerű. Salinger kultuszregényének első magyar fordítása számtalan kiadást élt meg és Zabhegyező címen vált legendássá. Másrészt viszont már régen felmerült az Európában, hogy mennyire elszállt az idő efölött a szöveg fölött. Ez pedig nem olyan, mintha azt mondanám, hogy Balassi Bálint nyelve fölött elszállt az idő. A Zabhegyező egy frappáns, de nagyon erőltetett cím, amit a 22. fejezet kulcsdialógusába fordítóelődöm nem túl szerencsés trükközéssel próbált belemagyarázni. Ezzel is kellett valamit kezdeni, és a legjobb megoldásnak az bizonyult, hogy az eredeti címet (The Catcher in the Rye) - ami köztudomásúlag egy baseball-utalásból és egy Burns-idézetből van összerakva és abból a bizonyos dialógusból bomlik ki -, szó szerint lefordítom. Én mindig is úgy gondoltam, hogy van egyfajta vállonveregetés a Zabhegyező címben - talán annak a kulturális közegnek köszönhetően, amiben ez a mű megjelenhetett magyarul: hogy nem lehet pozitív regényhős egy olyan fiú, aki lóg az iskolából, piál és deviáns magatartást tanúsít: ő bizony egy olyan alak, aki Kukutyinban zabot hegyez. Nem tudom, hogy ez mennyire volt tudatos, de akkor ez volt a levegőben.

Ötven éve egyébként nem illett úgy írni, ahogy beszélnek, de ezt akkor nem vettük észre, csak azt, hogy belecsúsztak szlengszavak ebbe az amúgy nagyon illedelmes módon írt irodalmi szövegbe és ezeket örömmel üdvözöltük. De egy pár éve úgy gondoltam, jó lenne, ha egy mai kamasz is közel érezhetné magához ezt a művet. Nem azt állítom, hogy a Zabhegyezőt nem értik vagy unják a mai fiatalok, de időben és térben eltávolítják maguktól, mert nyelvileg nem szól hozzájuk. Salinger stílusának az a lényege, hogy beszélt nyelvből csinál rettentő rafinált, visszatérő motívumokkal és rejtett, keresztbe-kasul utalásokkal teli szöveget. A régi fordítás szépen lekerekíti a mondatokat, van elejük, közepük és végük, a fiúk és lányok szépen magázzák egymást, és nincsenek benne csúnya szavak. A csúcs az, amikor hősünk lát egy obszcén tartalmú falfirkát, amitől teljesen kiborul, a fordításban pedig csak kipontozzák azt.

És hogy miért nem modernizáljuk akkor már az egész sztorit? Esetleg helyezzük át New Yorkból Miskolcra? Még csak az kéne. Mindenesetre meg sem fordult a fejemben, hogy csak olyan szavakat használjak, amiket ötven évvel ezelőtt használtak. Hogy egy kicsit demagóg legyek: Devecseri Gábornak mégis hogy jutott eszébe nyelvújítási szavakat használni ahelyett, hogy háromezer évvel ezelőtti magyar nyelvre fordított volna Homéroszt? Vagy, ha Shakespeare-fordításaira gondolunk, Arany János is nagy kedvvel és kreativitással merített az összes olyan kifejezésből, ami az ő idejében nem volt száz évesnél régebbi.

Ha jól saccolom, kamasz lehetett, amikor Amerikában feltűnt egy alig húszéves srác, aki Bob Dylannek nevezte magát és igen meghatározó alakja lett a 20. század második felének. Emlékszik arra, hogy milyen kontextusban hallott róla először?

Az is lehet, hogy a Blowin' in the wind című dalt előbb hallottam Marlene Dietrich előadásában németül, mint Dylanében angolul, de az biztos, hogy a rádióban találkoztam először a zenéjével. Érteni még nem értettem belőle semmit, mert az angol nyelvet csak pár évvel később kezdtem kapiskálni. Abban a kulturális közegben - a slágerlistáknak is köszönhetően - sokkal hamarabb elhíresült Dylanről az a kép, hogy ő az a csávó, aki komoly dolgokról énekel, mint az, hogy valójában miről énekel. És egyáltalán nem biztos, hogy ez a világnak csak azon részére vonatkozik, ahol nem beszélik az angol nyelvet. Ha belegondolunk: ki az a költő, akinek a verseit sokan sokszor futólag olvassák, de nem értik? Nincs ilyen. Ha viszont ezt a kérdést egy dal kapcsán tesszük fel, már meg tudunk határozni konkrét slágereket, nem is keveset. A Like a Rolling Stone az egyik leghíresebb Dylan-szám, mégsem tudják sokan, hogy miről szól: egy lányról, aki kvázi elkurvult. Szóval már kamaszkoromtól ismertem, tudtam, milyen ikon volt, de nagyon sokáig én is csak sejtettem, hogy miről is énekelt.

Ez az élmény adta a löketet, hogy könyvet írjon róla és magyarra fordítsa a dalait?

Már javában európás voltam, amikor az a gondolatom támadt, hogy csináljunk egy verseskötetet Bob Dylan szövegeiből. Orbán Ottó akkor - mint felkért lektor - próbált lebeszélni erről, azt mondta, nincs értelme Dylant “leműfordítani”, de én továbbra is fontolgattam az ötletet, ráadásul ekkor jött egy olyan infó, hogy Dylan fellép Budapesten. Végül kiderült, hogy kamu a hír, de ettől függetlenül ‘86-ban megjelent Bob Dylan életéről és munkásságáról szóló könyvem, amit arra is fel akartam használni, hogy kiírjam magamból az ifjúsági életérzést. Akkor még csak poénból használták azt a kifejezést, hogy “dylanológa”, azóta viszont komoly kutatási területté és egyetemi kurzussá nőtte ki magát a Dylan-jelenség. Néhány évvel később adtuk ki az általam fordított versek első változatát, idén pedig mindkét kötet bővített és jócskán átírt kiadása jelenhetett meg.

Elég sokféle reakciót váltott ki, amikor Bob Dylan tavaly irodalmi Nobel-díjat kapott; volt meglepődés és értetlenkedés, míg Ön így fogalmazott: “Nem annak ellenére díjazták, hogy rocksztár, hanem épp azért.”

Minden Nobel-díjban benne van, hogy az egész életművéért érdemli azt ki az ember, de azért kimondva-kimondatlanul tudni lehet, hogy inkább egy kiemelkedő műről vagy korszakról van szó. Bob Dylan életművének fénykora a ‘60-as években volt, ami meghatározta Amerika akkori kulturális világát is. Az mindenesetre több okból sántít, hogy a Svéd Akadémia első ízben díjazott olyan alkotót, akinek nincs a hagyományos értelemben vett irodalmi életműve. Egyrészt azért, mert visszaemlékezéseiért Churchill is kapott irodalmi Nobel-díjat, de az olasz komédiás, Dario Fo is. Tavalyelőtt pedig Szvetlana Alekszejevicset tüntették ki, akinek a munkáit a tényirodalom és az irodalmi szociográfia műfajába sorolják.

Szóval ezzel a műfajfeszegető döntéssel az akadémia hangsúlyt akart adni - szerintem helyesen - annak az egyáltalán nem újonnan megindult változásnak, ami az irodalomban, a költészet csinálásában és recepciójában az utóbbi évtizedekben végbement: bizonyos típusú dalokat vagy dalszövegeket úgy, vagy ahhoz nagyon hasonló módon fogad be a közönségük, ahogy hagyományosan a költészetet volt szokás befogadni. Az elmúlt ötven évben pedig a rockszínpadokra tevődtek át az ilyen típusú költemények. Dylan volt az, aki elsőként költészetet vitt a rockba, de nem úgy, hogy “beoltotta” költészettel a rockot, hiszen nem létezik külön Dylan-zene és Dylan-szöveg; csak a dalok vannak: a költeményeit fordító személy pedig mintha a lelki füleivel is hallaná, ahogy ezek a szövegek megszólalnak. Ha belegondolunk, a költő is csal, hiszen miféle helyzet az, hogy rímben beszél? Ettől már csak egy lépés az, hogy dalban beszélek, vagy - fordítóként - úgy teszek, mintha az anyanyelvemen írták volna azt, amit lefordítok. A Nobel Bizottság indoklása szerint Dylan új költői kifejezésmódot hozott létre az amerikai dalszerzői hagyományokon belül és utaltak arra is, hogy a líra és a szöveg ötezer éve, Homérosz és Szapphó költészetében még összetartozott.

Vicces önmeghatározása szerint egy “song and dance man”, David Bowie azt mondta róla, “homok- és ragasztóhangú” globális népi hős. Ön szerint mi az, ami miatt Bob Dylan személye olyan megfoghatatlan, hogy már inkább jelenségként emlegetjük őt?

Nála a lírai én szerepjáték, valahogy úgy, mint mondjuk Weöres Sándor Psychéje. Volt csodagyerek és gyapotszedő öreg néger, városi regényíró és vándorcirkuszos, zsidó kabbalista és újjászületett keresztény, nevezték már prófétának és júdásnak is. A szerepei, a bujkálásai és időnkénti feltűnései, a saját sztorijának tudatos alakítása miatt a monográfiáknak sem annyira tárgya, mint inkább hőse Bob Dylan. Nélküle az egész rocktörténet, a folk és pop, a pop és kult, életérzés és léthelyzet viszonya a huszadik század utolsó harmadában egy kicsit másképp alakult volna...

Bob Dylan. Dal, szöveg, póz

Ha szeretnél részletesebben megismerkedni Bob Dylan életével és munkásságával, van egy jó hírünk: Barna Imre Bob Dylan. Dal, szöveg, póz című könyve napokon belül a boltokba kerül. De találkozhatsz is a szerzővel, ha ellátogatsz a 88. Ünnepi Könyvhétre, ahol lányával, Margittal fog zenélni.

Ne maradj le semmiről!

Blogok, amiket olvasunk

KERTÉSZ Ötletek zöldségágyások beültetéséhez

A nyár általában a pihenés időszaka, ezért a legtöbben ilyenkor már nem akarnak intenzív gondoskodást megkövetelő zöldségeket vetni. Lássuk, mint lehet tenni!

OTTHONTÉRKÉP Hagyd le a képről apu sörhasát!

A nappali ajtaján belógó hatalmas sörhas, egy csak félig látszó kutya vakarózó hátsó lába, lerágott csirkecsont a könyvespolcon – biztosan mindenki látott hasonló vicces vagy visszataszító fotókat ingatlanhirdetésekben.

MÁS TÉSZTA Búzadara dal - megyek panírozni

A nyár minden bizonnyal legújszerűbb dallamos hip-hop slágerében réteslisztről, búzadaráról és kenyérlisztről énekelnek a debreceni egyetem afrikai származású hallgatói. Ne hagyd ki!
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta