Fabricius Gábornak a rövidfilm az út magához

Zanza!

A reklámszakember Sintér című rövidfilmjét levetítik a Torontói Filmfesztiválon, aminek azért is örül, mert eddig hiányoztak neki a visszajelzések, amiket most megkaphat. Tervben van a nagyfilmje, amiben szintén szerepelnek majd amatőrök, mert szerinte a Sintért is a főszereplő srác viszi el. Interjú.

A napokban olvastam rólad, hogy most szeretnéd végre azt csinálni, amit mindig is akartál. Ez azt jelenti, hogy ezentúl nem leszel többé reklámszakember, hanem most már mindig filmeket fogsz rendezni?

Írni azért akarok még mellette, de már évek óta így áll a helyzet. Az ember elsősorban ember és nem egyenlő a munkájával. Az nem úgy van, hogy egyszer csak elkezd az ember írni, hanem folyamatosan dolgozom párhuzamosan, csak korábban valami mindig jött, ami fontosabbnak tűnt. Például a pénz. Most úgy döntöttem, hogy ebben a prioritási listában nem lehet más, húzni kell egy vonalat. Sokáig sajnos nem lehetett az írás a legfontosabb, merthogy a film mindenek előtt az írásról szól.

Bianca című kisfilmed a romakérdésről szól, a Sintér ezzel szemben egy kemény kidobóemberről, aki pénz híján bedolgozik a maffiának. Miért pont kisfilmeket rendezel?

Mert a rövidfilm nagyon jó eszköz arra, hogy elinduljak a saját hangom felé. Nem technikai problémáim vannak, inkább az, hogy nagyon távol áll az a hang, amit a Sintér filmnyelve felépít attól, amit a kommersz világban kötelező volt használnom. Nehéz azt a világot keretezni, ami csak rád jellemző, aztán nehéz abban jól megszólalni. Rájöttem például arra, hogy az agresszív fogalmazás nem esik nehezemre, bármit is jelentsen ez. A Sintér filmnyelve a közvetlen kapcsolatról szól a nézővel, míg a Bianka egy távolságtartó, inkább képzőművészeti megközelítésű kisfilm volt, és kevésbé intenzív a Sintérhez képest. 

Az, hogy a Sintért levetítik a Torontói Filmfesztivál Short Cuts-kategóriájában megadta az utolsó lökést, hogy elhidd, neked ezzel kell foglalkoznod?

Tanítok a MOMÉ-n fotósokat, és mindig azt szoktam nekik mondani, hogy a legfontosabb maga a visszajelzés. Hiszen minden tekintetben visszajelzésfüggők vagyunk, mit meg nem adunk akár egy lájkért a Facebookon, tehát muszáj megkapnunk az információt arról, hogy milyenek vagyunk, mi az, amit erősnek lát bennünk a másik. Mivel nem a hagyományos értelemben kezdtem el a szakmát, ezek a visszajelzések nekem eddig hiányoztak, Toronto pártatlan és független visszajelzéseket fog adni, hogy mit gondolnak a munkámról.    

Mit akarsz megmutatni a filmeddel? Mert elhiszem, hogy Torontóban érdekes lehet a posztkommunista kelet-európai társadalom ilyetén bemutatása, de nekünk mi újat ad? 

Nem szórakoztató tartalmat állítok elő, ez nem egy tévéműsor, nem kell álomba ringatnia az embereket. Abban a szociográfiai filmcsinálásban, amire most utalsz, amúgy nem hiszek, a film sem ettől működik általában. Szerintem egy jó film, az egy jó film, nem akció- vagy művészfilm, hanem csak szimplán jó film. A nagy filmek egyszerűen jól fel vannak építve. Az a valóság, amiben itthon forgatok, az pedig pont a kemény arcok és kilakoltatások valósága. Leginkább ebben a valóságban tudhatok hitelesen megszólalni, mivel ez van itt, ebből tudok főzni. Sokkal inkább az a kérdés, hogyan tudsz mindeközben felépíteni egy olyan történetet, ami többről mesél, mint csak azt taglalja, hogy milyen borzalmasak a társadalmi körülmények. Hogyan jelenik meg a történetben esztétikai értelemben a szépség és az ember? A sztori egyik része csak a társadalmi vetület, a másik része egy ember saját, drámai megközelítése.     

A Sintér főszereplője egy amatőr srác, de mellette Rába Roland és Petrik Andrea is feltűnik a filmben. Ha majd nagyfilmet csinálsz, abban is fognak amatőrök szerepelni? 

Egészen biztos. 

Miért, nem lehet összevert arcot sminkelni?

Szőke Tibi nyolc évet ült és szétverték az arcát, ezt nem lehet sminkelni, se leinstruálni, ezt nem lehet Csehov olvasása közben megtanulni, a tekintetében van benne a története. Részint ez a tekintet és az arc viszi el ezt a filmet, ezt képtelenség lett volna színésszel eljátszatni, egyszerűen nem működött volna. Viszont Rába Roland és Petrik Andrea színészi szakmai teljesítménye körbefogta és vitte a főhőst. Izgalmas mix volt. 

Beszéljünk ezekről a hatásvadásznak tetsző jelenetekről. A lehulló, lassan szétfolyó vér képviseli a képzőművészeti vonalat a filmjeidben?

Tudom, hogy kicsit leválik a filmről, de ez mindig arány kérdése. Most pont olyan időszak van, amikor ez manírosnak hathat, ettől függetlenül a közléshez hozzáad és nekem fontos volt. Üresebb lett volna nélküle, és közben is felmerült, hogy nem túl sok-e, de aztán úgy gondoltam, hogy ennyi már csak belefér. 

Ha valamit meg akartál mutatni, akkor ez az a pillanat, amikor eljön a személyes felelősség megszületésének a kérdése, amikor a főhős ráébred, hogy egy ismerőst kell kilakoltatnia? 

Igen, amikor szembejön az, hogy hogyan válik egy ember érintetté. De aztán minden hiába, úgy záródik a film, hogy megrántjuk a vállunkat, és a valóságban is mindannyian így vagyunk ezzel. Megnézed a híradóban, hogy fejbelőttek egy gyereket, levágták a fejét egy újságírónak, kilakoltattak családokat – tökmindegy, ha a te lakásodban meleg van. Ez a fajta érzelmi üresség létező valóság, és akkor itt van nekünk egy érzelmileg kiüresedett, vizuális agresszióban létező jelen. Ilyen például a pornó is, ami az erőszak másik formája. Hiába a realitás átfestésének szorgossága, ez a helyzet itthon is.

Ennek ellenére azért itthon akarsz filmet csinálni?

Nem csak és nem feltétlenül. Tíz évet kihagytam, miután befejeztem a Central Saint-Martinst Londonban és mostanra rájöttem, hogy tök feleslegesen várok tovább. Nagyon sokat kellett dolgozni ezért. A Pusztai Ferenc vezette KMH foglalkozott a fesztiválszereplésekkel, és most, hogy a rövidfilmet meghívták Torontóba, végre talán meg tudom ugrani ezt a tíz évet. 

Mióta írod a nagyfilmed forgatókönyvét?

Pár hónapja. 

Történetmesélős lesz? Mert azt mondtad, még hezitálsz a történetelmesélős és az inkább a vizualitásra koncentráló film között.

Mindenképpen történetelmesélős. A vizuális elemeltség nem tud elég nagy tömegekhez eljutni, gátak vannak a dekódolással. Kár érte, de ez van. De azt sem szeretem, hogyha ilyesmivel megkötik a kezem. Panaszkodik a világ, hogy senki nem jár moziba, amikor mindenkinek a zsebében ott van egy komplett mozi. Bárki, bárhol lehívhat mozgóképet, és ezzel valamiért senki nem tudott mit kezdeni. Be akarjuk terelni őket a fekete dobozba, ahelyett, hogy kevernénk ezeket a formákat. A torontói fesztiválon amúgy pont lesz egy csomó szekcióbeszélgetés, ahol a digitális media fontos szerepet kap.

Szóval szerinted nem is lesznek mozik 25 év múlva?

Szerintem ugyanaz van, mint a zenében: mondták, hogy jön a dj, és akkor nem lesz zenész – van zenész, csak minden szegmentálódik. Mindenki minden lesz egyszerre és egyre nagyobb zűrzavar. Közben meg világos, hogy a világban zajló forgatókönyvíró-képzésnek a legnagyobb fókusza jelenleg a filmsorozat és tévés drámaírás. Tehát a tévé, ami ugye multiplatform, multiscreen.    

Akkor miért nem rendezel Barátok köztöt, a tömegekhez eljut és tévé is?

Köszi a tippet! Azt mondjuk pont nem, de például egy Twin Peaks-et nagyon szívesen. Hogy lenézték azt annak idején, ugye? "Komoly rendező hogy nyúlhat a tévésorozathoz…"! Vannak nagyon érdekes formátumok, de ez nem jelenti, hogy tévézni szeretnék, csak azt, hogy a formák keresésében akár az is felmerülhet, hogy valami elindul az internetről, és a tévéképernyőn vagy könyvben végzi. A lényeg az üzenet.

Mit vársz Torontótól?

Nem tudom, majd meglátjuk. Azt már most tudjuk, hogy nem lehet helyet foglalni egy étteremben sem, ez a fesztivál az amerikai Cannes. Hatezer ember lesz, unatkozni biztos nem fogunk. 

 

Hozzászólna? Facebook-oldalunkon megteheti!

Kövessen minket a Facebookon is!

 
Blogmustra