Amikor a 104 éves hölggyel beszélgetve szóba került egy hetven fölötti közös ismerős, csak ennyit mondott a korára: „Nahát! Szemtelenül fiatal!” És igen, onnan nézve minden egy kicsit más. Illetve, az a durva, hogy nem feltétlenül. Ha valaki tesz azért, hogy friss maradjon, egyedüllétekor pasziánsszal és keresztrejtvényfejtéssel csapja agyon az időt, hetente többször kártyapartit ad, verseket ír és szaval, az belül nem öregszik.
Betöltötte 104. életévét, de legtöbbször mobiljáról hív. Pár naponta szavalóestet tart otthon, ha van rá közönsége, ha nincs, és kedvenc költőit idézi meg: Arany a favorit, de Ady, József Attila és Babits is sorra kerülnek. Képben van a napi aktualitásokkal, a szépirodalom nagyjaival, a világtörténelemmel, az utolsó évszázad történéseivel pedig annyira, mintha minden percét átélte volna. Mert át is élte! És még így is lehet vele beszélgetni sportról, művészetekről, szexről, múltról, jelenről és jövőről. Szereti az embereket, az optimista történeteket, rosszat soha senkiről nem mond. Panaszkodni nem tud.
„Anyukám, írd meg azt is, hogy nem szeretek főzni, nehogy azt higgyék, tökéletes vagyok!” – adja gurgulázó kacajjal az önironikus tanácsot a mindig jóízűen nevető hölgy. Elnézhető így a 104. életévében, hogy hozatja az ebédet. Azt mondja: „A főzés már fárasztana.”
A társaság igazi rugója
Életfilozófiájában nem szerepel a múlton való kesergés, pedig őt sem kímélte a sors. Nagy és fájdalmas veszteségek kövezték fiatal életét, de szerencsés természetének köszönhetően ma sem ezek között az emlékek között él. Sokkal inkább a heti többszöri kártyapartinak, amikre eleinte barátnői jártak, de ezek a kortárs partnerek már sorra átköltöztek egy másik kártyaasztalhoz. Az egyetlen stabil tag így ma már egy vagy akár két generációval fiatalabbakkal kanasztázik, és a versenyben kitűnően megállja a helyét a „szemtelenül fiatal” hetven-, hatvan-, de még ötvenéves kihívókkal szemben is. Mottója:
„A semmittevés idegesít! Inkább ülök és mesélek!”
Mi kell ehhez a szemlélethez?
Amikor betörők fosztották ki a házat, akik a porcelánok és készpénz mellett megfosztották családi ékszereitől is, a hosszú évtizedeken át őrizgetett, eszmei értékében is felbecsülhetetlen ereklyéktől, másnap lekísértette magát a közeli bevásárlóközpontba, és feltankolt bizsu ékszerekből, hogy ne kelljen szomorkodni minden alkalommal, amikor kártyázás közben csupasz ujjaira téved a tekintete. „Amin nem tudunk változtatni, azon nincs értelme keseregni sem” – vallja a többszörös édesanya, nagymama, dédi.
Egyik alkalommal, amikor a postás képeslapot vitt neki, elolvasta, majd összetépte, kidobta, és visszament a lakásba, ahová a szívébe költözött melegségen kívül más tárgyi emléket már nem vitt magával.
Vagyis, a nagy tanulság az előretekintés. Megpróbálni annak élni, amit az ember szeret, legyen az a társaság, amivel körülveszi magát, a fiatal társalkodópartner, az idősebb kártyaparticsapat vagy a versek, éppen melyik.
Ehhez szükséges egy nagy dózis pozitív szemlélet és sok-sok humor, és ha kell, önirónia.
Hiúság
Otthonra saját magának, a kártyapartit nélkülöző napokon is szépen felöltözik, kéthetente pedig fodrász jár házhoz, és makulátlan frizurát rittyent a mindig tiptop ötszörös dédinek. Kozmetikus egyszer fordult csak meg otthonában, erre így emlékszik vissza: „többet nem hívtam, mert az egy alkalom után a férjem megkérdezte tőlem: Mi baja, olyan rosszul néz ki?” Ez pedig döntő vélemény volt, mert szintén hosszú életet megélt férjével magázódva, de annál nagyobb harmóniában és intimitásban éltek.
A róla szóló cikk elkészültekor megkérdeztem tőle: jó lesz így az írás, rendben írtam le mindent? Azt mondta: „Igen, drágám, jól. Így érdemes megöregedni”. Mire én: Jajj! Én nem fogalmaztam volna ilyen erősen. Erre a válasz: „Nyugodtan leírhatod, tulajdonképpen már nem vagyok fiatal.”
