A sztereotípiák sokszor zavaró és véleményünket predesztináló előítéletek, máskor mélyükre tekintve bőven találunk bennük igazságot, s még többször azon kapjuk magunkat, hogy nem vagyunk közömbösek a mások által rólunk formált vélemény iránt, még ha az nem is a legmegalapozottabb. Nekünk is van egy képünk a latin nőről, aki magas sarkúban tipeg ondolált, sötéten csillogó hajkoronáját lebegtetve maga mögött aprócska léptei során, gusztusosan telt idomai és napbarnította bőre mellett. De vajon mit gondolnak a latin férfiak a magyar nőkről?
Ebben a cikkünkben egy sok éve Magyarországon élő férfit szóltattunk meg, aki spanyol származása mellett a világ számos pontján élt már, s találkozott néhány hölggyel…
Amikor a magyar nőkről alkotott idegen és szubjektív látásmódom kifejtésére vállalkoztam, először néhány sztereotip és leegyszerűsítő jelző jutott eszembe, ezért úgy döntöttem, megállok egy kicsit tovább gondolkozni és árnyalni a képet.
Ami a külsőt illeti…
Külső tulajdonságokban a magyar nőkből, szerencsére, hiányzik a szláv szomszédaik monotonitása, egyhangúsága. Éppen ellenkezőleg! A történelem néha édes, máskor véres promiszkuitásának és az abból fakadó csodálatos keveredésnek köszönhetően káprázatos megjelenésbeli változatosságban tündökölnek.
Ami a belső tulajdonságokat, a jellemrajzot illeti, legalább három sziluett rajzolódott ki előttem, ami természetesen még mindig nagyon leszűkíti az egyébként végtelenül bonyolult képletet.
Családanyatípus
Egy ilyen, számomra rendkívül konzervatívnak tűnő országban, az első hölgytípus, amit kiemelnék, a fészek és a fiókák, az otthon és a vasárnapi rántott hús „dogmatikus álmához” hű nőé. Nyilvánvaló okok miatt erről a profilról tudok a legkevesebbet, mivel általában olyan nőkről van szó, akik korán házasodnak. Fiatalon összekötik életüket az „első jöttmenttel, aki megnevetteti őket egy buliban”, ahogy A szabadság útjai című film főhőse mondaná jogosan. Évekre letörlik magukat a térképről, míg egyszer csak a tévét bámuló és a kommunikáció teljes hiányában megnémult férjüket kicibálják a kanapékoporsóból, s mint koporsóvivők, a saját vállukon teszik ki otthonról a szűrüket.
De ez a típus visszaeső, az állandóság utáni vágyat a vérében hordja, így mindig is a papás-mamásra hajlik majd a következő jelölttel is.
A végzet asszonya
A másik véglet a femme fatale francia mítoszának magyar változata. A bárokban „edzenek”, borral és cigarettával a kezükben, zavarba ejtő szépséggel, csontig ható tekintettel és keserű hedonizmussal, ami éppen annyira ellenállhatatlanná teszi őket, mint félelmetessé is. Néha, amikor elegük lesz abból, hogy csak rövid távon vonzóak, megpróbálnak „normális” nővé válni, vagy inkább mondjuk úgy: igazodni a „normához”, kevés sikerrel.
Tudatos fogyasztó
A köztes kategóriába tartozik a szabadelvű, kezdeményező, okos nő, gyakran valamilyen művészi hajlammal, akár a zene, a színház vagy a képzőművészet iránt, aki híján van az első csoport naivságának, de nem is annyira sebzett, mint a második. Bár racionalisták és realisták, még mindig a szerelem mellett teszik le voksukat anélkül, hogy teljesen megvédenék magukat a szenvedély viharaitól. Igényesek és kissé énközpontúak is, így nem hezitálnak lecserélni partnerüket, ha az nem üti meg a szintet, bárhol legyen is az a szint pontosan, amit csak a jóisten tudhat, vagy esetleg egy méregdrága pszichoanalitikus. Tévesen kérlelhetetlennek és ridegnek bélyegzik őket, pedig nem azok. Kiszámíthatatlanok és szeszélyesek? Éppen ellenkezőleg. Túlságosan is jól tudják, mit akarnak, és mit nem. Így aztán a pár lecserélése hirtelen és visszafordíthatatlan, látszólagos hidegséggel kísért, mint aki lecseréli a csizmáját, mert nem megfelelő a méret, és a „my boots are made for walking” elvét követve úgy vélik, nincs vesztegetni való idejük.
Kicsit mind…
Természetesen, leggyakrabban talán e három kategóriába tartozó tulajdonságokat vegyesen ötvöző hölgyekkel találkozni, akik valamilyen titokzatos kombinációban hordozzák egyik vagy másik csoport jellemzőit, mint egy kiismerhetetlen és veszélyes koktél, ami hirtelen fejbe vág.
De mindehhez kellenek a férfiak is
Érdekesnek érzem elidőzni kicsit azon, szerintem milyennek látják a magyar nők a magyar férfiakat, az első hölgytípuson kívül. Olykor macsisztának tartják őket, túlságosan a hagyományos szerepekhez ragadtaknak, akik a nőt egy másodlagos síkon képzelik el. Máskor túl materialistának és gyakorlatiasnak, kissé vulgárisnak érzik őket, hitem szerint.
Gyakran vádolják őket passzivitással, a kezdeményezőkészség és a szenvedély hiányával.
A férfiak válasza minderre egy kompenzáló nacionalizmussal való védekezés, ami nem más, mint a sebzett hím kétségbeesett próbálkozása, hogy territóriumát fenntartsa. Mire gondolok? A külföldi férfiak értéke az elmúlt időben jelentősen devalválódott, így a nemzeti öntudatra apelláló magyar férfi sikerre lel a magyar hölgyeknél. Az külföldiek „elértéktelenedése” a piacon egyrészt a tömegturizmus elharapódzásának tudható be, így a „messziről jött idegen” elveszítette kuriózum jellegét, másrészt sokuk tiszteletlen arroganciájának, akik tangapapucsban és sortban, mint valamiféle Dzsingisz kán a mongol sztyeppén, úgy vonulnak át az országon.
Utószó
Ez csupán egy rövid és nyilvánvalóan hiányos megközelítés, amely aligha tükrözi a magyar nő fantasztikus és sokoldalú jellemét, de bizonyára megbocsátják ezt nekem, hölgyeim, a néma szemtanúnak, aki egyre inkább csupán a megfigyelő szerepét tölti be a terepen.
