Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Egy olyan balesetet, melynek következményeképp kerekesszékbe kerül elszenvedője, tragédiaként élhet meg az ember. Mányik Richárddal készült interjúnk bizonyíték arra, hogy új esélyt is adhat egy ilyen, életet megváltoztató esemény. Adj arcot! interjúsorozatunk legújabb cikke abba enged betekintést, hogyan él egy gerincvelősérült ember.
Együtt élni egy betegséggel, egy súlyos allergiával, vagy akár egy szívproblémával nem látványos. Az emberek csak akkor szereznek tudomást a gondról, ha a beteg beszél róla, vagy ha esetleg súlyos állapotba kerül, azonban idejük nagy részében senki nem mondja meg róluk, hogy valamilyen egészségügyi gonddal küszködnek. Más a helyzet akkor, ha valaki a mozgásában korlátozott. Mányik Richárd kerekesszékes, de láthatóan ez a helyzet nem törte le, nem állította meg, hiszen nemcsak sikeres segítőkutya-kiképző, de boldog családapa is.
A baleset után még felállt a kerekesszékből
Richárd 1989-ben, tizenhét éves korában szenvedett súlyos közlekedési balesetet. Egy Trabantban utazott, amikor az nagy sebességgel haladva megpördült és felborult. Az ütközés következtében Richárd kirepült az autóból, és súlyos sérülést szenvedett: a gerince és a gerincvelője is károsodott. A baleset három résztvevője közül egyedül neki lettek maradandó sérülései. A baleset után lebénult, és kerekesszékbe került.
Hosszú kórházi kezelések és rehabilitáció követték a történteket. A baleset utáni hónapokban intenzív gyógytorna és több műtét után sikerült részben visszanyernie a mozgásképességét:
fél évvel a sérülés után ismét tudott járni, majd egy ideig mankóval közlekedett.
Az állapota azonban nem stabilizálódott. A gerincébe beültetett tartószerkezet állapotát sajnos az orvosok nem tudják ellenőrizni. Idővel a gerincvelője újra károsodott, és Mányik Richárd, a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesület kutyakiképzője 1995-ben végleg kerekesszékbe kényszerült.
Hogyan birkózott meg a tudattal, hogy egy ilyen balesetnek maradandó következményei lehetnek a mozgására?
A balesetem után viszonylag gyorsan, körülbelül egy év után el tudtam hagyni a kerekesszéket, újra jártam mindenféle segédeszköz nélkül. Utána nagyon lassan, sok év alatt kerültem újra teljes paraplég állapotba (a gerincvelő sérülése következtében fellépő, az alsó végtagokat érintő bénulás - a szerk.). Sokat műtöttek idehaza és Németországban is, rengeteg időt töltöttem rehabilitáción. Minél jobban igyekeztem az állapotomat szinten tartani, annál inkább vált nyilvánvalóvá számomra is, hogy lassan, de egyértelműen romlik.
Egy idő után az volt a kérdés, hogy a közvetlen balesetem utáni paraplég állapot lesz a végpont vagy annál még drasztikusabb stádiumba kerülök.
Ez a perspektíva nagyon ijesztő tud lenni.
Sikerült újra járni, majd végleg kerekesszékbe kényszerült. Mennyire érintette meg ez a folyamat? Volt olyan pont, amikor úgy érezte, nem megy tovább?
Az egyik németországi rehabilitációs utamnál jött el az a pont, amikor tudatosult, hogy számomra már az is siker, ha nem gyorsan romlik az állapotom. Egyik kerekesszékes barátom mondta: „Választhatsz – vagy éled az életed és kihozod belőle a legjobbat, amit tudsz, vagy várod, hogy az orvostudomány fejlődjön, és talán majd meggyógyulsz, újra tudsz járni."
Nem hoztam tudatos döntést arról, melyik utat választom. De egy szerencsés véletlen a kutyák felé terelt. Németországban, a Fekete-erdő szélén lévő nagy rehabilitációs klinikán sétált elém egy kerekesszékes férfi mellett egy segítőkutya.
Elcsodálkoztam, mert csak vakvezető kutyáról tudtam addig. Idehaza kutakodtam, míg egy kutyás újságban meg nem láttam egy felhívást: hazánkban elindul egy mozgássérült-segítő kutya kiképzési program, és ehhez keresnek gazdákat. Én voltam az első, aki jelentkezett. Innentől már nem a saját egészségügyi állapotom romlásáról szóltak a hétköznapjaim, hanem a kutyák adta lehetőségek megéléséről.
Első segítőkutyám, Filip elhitette velem, hogy tudok kutyázni. Elkezdtünk sportolni, mert irtóra élveztük mindketten – agility világbajnokok is lettünk. Etológiai kutatásokban vettünk részt, elkezdtem másoknak is segíteni a képzésben. Sőt, miatta még táncolni is hajlandó voltam: több mint tíz éven keresztül egy kerekesszékes táncscsoport tagja voltam.
Mi segített továbblépni?
Balesetem után nem akartam kimozdulni otthonról: kerekesszékesként nem tudsz nem feltűnő lenni. Mindenki meg fog bámulni, és ezzel a helyzettel nehéz megbirkózni – zavart okoz mindenkinél. De ha a segítőkutyámmal megyek be a bevásárlóközpontba, akkor ugyan még nagyobb látványosság leszünk együtt, de tudom, hogy az okos kutyámat bámulják meg és miatta sokan jönnek érdeklődni és elkezdődik a párbeszéd közöttünk.
Érdekes, hogy mi, emberek szavakkal milyen fantasztikus eredményeket tudtunk elérni, de ugyanígy tabukat is építünk belőlük. A kutyákat viszont ez nem érdeklik, ők ezeken simán átjárnak, barátkoznak és hidat tudnak képezni saját szótlanságukkal.
Az élet ment tovább
Richárd már a balesete után ismerte meg feleségét. Akkor, a műtétje előtt még tudott járni, ám egy másik, nagyobb rehabilitációs beavatkozás előtt ált. Elhatározta, hogy csak akkor folytatja a kapcsolatot, ha a műtét után is képes lesz lábra állni, mert nem akart kedvese terhére lenni. A műtét után mankóval, de tudott járni, az esküvőt így megtartották. Bár a férfi végül kerekesszékbe kényszerült, feleségével egy kisfiuk is született.
Sokszor érzi, hogy rászorul másokra? Mi váltja ki leginkább ezt az érzést, és hogyan tudja leküzdeni, megszelídíteni?
Eleinte nagyon nehéz volt a segítségkérés, mert az első, amit önmagadnak be akarsz bizonyítani, az az önállóság megléte. Évekig nem vásároltam semmit a boltban, ha az a számomra elérhetetlen magas polcon volt. Ma már simán tudok segítséget kérni ilyen helyzetekben is. De egy macskaköves útszakaszon vagy egy emelkedőn még mindig az az első reakcióm, hogy ezt egyedül is meg kell tudnom csinálni.
A fiammal vagy a testvéremmel közlekedve veszem észre, hogy milyen az, ha pont olyan segítséget kapok, amilyenre szükségem van.
Nyilván azért, mert ők ismernek a legjobban és szavak nélkül megértjük egymást. Egy emelkedőn kérdés nélkül rásegítenek, de egy járdán leugratásnál nem kapnak szívrohamot és nem nyúlnak utánam, hogy megelőzzék azt, amit én még biztonságosan tudok megoldani.
A jól képzett segítőkutyám az olyan apróbb fizikai segítségeket tudja megoldani, amit más embertől kérve „macerásnak” érezném az állapotomat. Otthoni környezetben legyen az villanykapcsolás, ajtó nyitás, távíriányitő behozása, külső környezetben kulcs, pénzérme megkeresése, feladása és hasonló, kisebb feladatok jutnak neki. A kutyám ezt örömmel megteszi.
De nem csak fizikai segítségben támaszom. Ha velem van, a kerekesszékes létem elfogadtatásában is rengeteget segít.
A barátkozás számára nagy öröm és az emberek felől is ugyanilyen nyitottság van az ismerkedésre. Mindannyian jól érezzük magunkat – ez egy igazi pozitív spirál, aminek a kiindulópontja egy jól képzett négylábú segítőtárs. Egyszer valaki azt mondta, hogy ilyen segítséget receptre kellene kiírni, mert annyira jó hatással van mindenkire – nem csak a gazdára, de a környezetére is!
Ha tetszett ez a cikk, olvasd el Éva történetét is, aki a tüdőrákkal volt kénytelen szembe nézni.
