Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ahogy a médiában korábban hemzsegtek a túl szép, túl tökéletes, túl vékony, túl izmos testek és példaképek, úgy lettek mára tele a közösségimédia-oldalak az önelfogadás és a testpozitivitás szemléletes példáival. Ez alapvetően persze örömteli fejlemény, de azért vizsgáljuk meg közelebbről is a jelenséget.
A bodypozitivitás üzenetnek eredetileg az volt a célja, hogy megmutassa nekünk, nőknek, hogy bármilyen alakkal vagy bőrszínnel is rendelkezünk, szeretetre méltók vagyunk, és bár különbözünk, mindannyian egyformán lehetünk szépek. Az első testpozitív üzenettel elindult kampányt 2004-ben az amerikai Dove indította a híres Ogilvy and Mather reklámügynökség kreatív koncepciója alapján. A Real Beauty című koncepció lényege az volt, hogy megmutassa, hányféleképpen nézhet ki a női test, és hogy ezek mindegyike rendben van.
Az elképzelés formabontó és hiánypótló volt, különösen azért, mert sokszor hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a különböző korokban mennyire sokféle és változó volt a női szépségideál. Egyes korokban a telt idomok és a pluszkilók voltak vonzóbbak és kívánatosabbak (arról nem is beszélve, hogy a gazdagságot és a termékenységet jelképezték), aztán új idők jöttek, és a vékony, törékeny, esetleg kisportolt női test vette át a hatalmat.
Egy dolog biztos: a nők többsége évszázadok óta szenved attól, hogy léteznek aktuális szépségtrendek, és folyamatos kétségek közt vergődik, hogy a teste vajon megfelel-e a kor elvárásainak, elég szépnek tűnik-e a társadalom szemében.
Felmérések szerint a
- 18 és 24 év közti amerikai nők 90 százaléka elégedetlen legalább egy testrészével,
- a 25–34 éves korosztály 20 százaléka a közeljövőben valamilyen plasztikai műtétet is tervez,
- de a 35 év felettiek 85 százaléka sincs kibékülve a külsejével.
Ennélfogva a testpozitivitás szemléletének elterjedése mérhetetlenül nagy siker és rendkívüli eredmény.
Az üzenet nem veszett el, csak átalakult
A testpozitivitással együtt megismerkedtünk a testszégyenítés fogalmával is, és szerencsére ma már ott tartunk, hogy kulturált ember számára evidencia, hogy nem szégyenít meg a külseje miatt senkit. Sem azért, mert túlsúlyos, sem azért, mert túl vékony, sem azért, mert nem hibátlan a bőre, vagy éppen más a bőrszíne. Az elfogadás viszont odáig ment, hogy számtalan esetben az „így néz ki egy normális test” posztok mögött egy újabb elvárás rejtőzik. Mégpedig a „ne próbálj meg úgy tűnni, mintha fontos lenne neked a tested” elvárása. Ne tűnj úgy, mintha sportolnál, esetleg akár már hivalkodón is tedd közzé a hibáidat, mert normális, hogy vannak hibáid. És valóban normális. De nem kevésbé normális az sem, ha törődsz a testeddel vagy a kinézeteddel. És nem, nem az elvárások miatt, hanem önmagad miatt.
Észrevétlenül átbillentünk a ló túloldalára, ami ugyanúgy káros, mint a szépségideálok kergetése.
Amikor egy fehérnemű- vagy fürdőruhamárka piacra dobja a legújabb kollekcióját plus size modellekkel, tapsolunk, ha marad a „hagyományos” modellalkatnál, elavultnak, meghaladottnak minősítjük.
Ítélkezünk. Miközben a testpozitív mozgalom egyik hiányossága, hogy a testsúllyal kapcsolatban például nem hívja fel a figyelmet arra, hogy az nem csupán egy esztétikai tényező.
Nem csupán egy tükörkép, amelyet el kell fogadnunk, amivel meg kell barátkoznunk.
A felgyülemlett pluszkilók komoly egészségügyi kockázatot is rejthetnek magukban.
Ép testben ép lélek
Az elhízott embereknél nagyobb a valószínűsége a szív- és érrendszeri betegségek, valamint a cukorbetegség kialakulásának is. De tanulmányok bizonyítják, hogy nagyobb eséllyel vannak kitéve a stroke veszélyének is. Számos fitneszguru és véleményvezér szóvá is tette ezt a maga módján, legutóbb Jack Bly Twitter-bejegyzése futott ezzel nagyot a médiában, de itthon Schobert Norbi is igen megosztó személyiségnek bizonyul. Az ilyen megszólalások persze mindig kapnak hideget-meleget, a követők szekértáborokba rendeződnek, és egymásra licitálva cáfolják, vagy éppen erősítik meg az érveket. Ugyanakkor – bár nem ezek hatására, de ezekkel a megnyilvánulásokkal párhuzamosan – a testpozitív véleményvezérek közül is egyre többen kezdenek egészséges életmódot követni, aminek az eredménye egy idő után természetesen a külsejükön is látható. Az új életmód nyilván egy felismerés eredménye, és ez önmagában ugyanúgy tekinthető pozitív fejleménynek, mint az önelfogadás hangsúlyozása.
Búcsút mondhatnánk már a testközpontúságnak
A követők viszont ilyenkor gyakran teljesen összezavarodnak. Az életmódváltókat megvádolják azzal, hogy ellentmondásba kerültek régi önmagukkal és azzal az üzenettel, amit egykor képviseltek. Adele rajongótábora például szabályosan kettészakadt, amikor az énekesnő látványosan lefogyott. Többek szerint már nem önmaga többé, behódolt a társadalmi elvárásoknak, sőt egyesek azt vizionálják, hogy étkezési zavarokkal küzd.
Mindezek fényében megállapíthatjuk, hogy a testpozitivitás jelensége bőven hozott magával negatívumokat is, és messze nem nőtte még ki a gyerekbetegségeit. Tanulnunk kell ezt még.
De talán a legjobb az lenne, ha több száz év után egyszer végre eltávolodnánk a testközpontú kultúrától, és a testi-lelki egészségünkre nagyobb összefüggésekben tudnánk tekinteni.
