Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ha van olyan területe az életnek, amelyben hatalmas változásokat hozott a tudomány előrelépése, az az egészségé. Számtalan halálos, fertőző betegséget törölt el a föld színéről az ember évszázadok fejlődésének eredményeként, mégis: ma sem sikerül teljes mértékben megszabadulnunk még a tudománytalanságtól, a pandémia pedig csak erősítette az oltásellenességet. A Dívány Időutazók podcastjének legújabb részében azt járjuk körbe, mennyit változott az egészséghez és a betegségekhez való hozzáállásunk évszázadok alatt.
Ma egészen mást jelent az aggastyán fogalma, mint néhány száz évvel ezelőtt: a középkorban az átlagéletkor valahol negyven év körül alakult, ma pedig már a hetvenhez közeledik. Még most is nő, és sorra dől meg a Guinness Rekordok Könyvében rögzített, legidősebbnek tartott emberek életkora is – bőven 100 év fölötti jelenleg is a világ legidősebb embere, María Branyas Morera. Ő épp 116 esztendős, az abszolút rekorder ugyanakkor több mint 122 évet élt meg.
Egyre tovább élünk, egyre egészségesebbek vagyunk, de hogyan sikerült elérni ezt, mennyire modernek azok az eszközök, amelyekhez nyúlunk, és érdemes-e több száz éves módszereket megtartani a huszonegyedik században? Erről is szól a Dívány Időutazók címet viselő podcastsorozatának negyedik része:
Megérzéstől megértésig járt be hosszú utat az emberiség
Vajon minek köszönhető, hogy mára ennyit nőtt a születéskor várható életkor? Biztosan nagy részben annak, hogy sokkal jobban értjük az emberi test működését, mint egykor. Ehhez rengeteg fejlődésre volt szükség, és olyan vizionárius emberekre is, akik – bár tiltották – boncoltak, mint Leonardo da Vinci, vagy épp vállalták, hogy az orvostársadalom szinte kitaszítsa magából őket egy korszakalkotó felfedezésükért, mint Semmelweis Ignác.
Volt ugyanis idő, amikor már nem tapogatóztunk annyira az ember testi működésével kapcsolatosan, mint ahogyan azt az ősember tette – bár, ahogyan az a podcastben is elhangzik, a régmúltban is képes volt az ember meglepően modern beavatkozásokra –, s gyűjtöttünk annyi önbizalmat is, hogy már ne csak Isten patikájából, a gyógynövények kertjéből válogassunk szereket a gyógyuláshoz.
Mégis, a szennypatika, a fülzsír, a széklet, a vér vagy a csont felhasználása nem igazán hozta meg azt az eredményt, amire számítottunk.
A tudós szerzetesek különféle bajokra kikevert krémjei és cseppjei ugyanakkor nem lettek volna elegendők ahhoz, hogy komolyabb kórokat is megakadályozzanak – jöttek is azok, végigseperve az emberiségen, amely még mindig csak próbálkozott, véletlenül arra például ráérzett, hogy a karantén intézménye sokat segít, ha fertőző betegséggel van dolga.
Vajon van még innen hova fejlődni?
Addig azonban, amíg nem kezdtük el feltérképezni a testet belülről is, nem vált elérhetővé számos betegség ellenszere sem. Fertőző betegségek garmadáját sorolhatjuk, melyeket ma már egy kisgyermekkorban, megfelelő időben beadott oltás kivéd, amelyek már nem is terjednek, csak a Föld azon pontjain, ahol vagy lazul az oltási fegyelem, vagy a nincstelenség miatt máig megoldatlan az immunizálás.
A gyógyszerfejlesztés is óriási léptéket vett, az új készítmények gyorsan a klinikai kísérleti fázisba kerülnek, melyet még a koronavírus elleni oltás vagy az annak kezelésére létrehozott gyógyszerek esetében sem lehet megkerülni. (Igaz, a pandémia időszaka, melyről a podcastben is szót ejtünk, nemcsak a fejlődésre, hanem a máig velünk élő babonákra is rámutatott.)
Talán úgy érezhetjük, ha még a rák ellenszerét, megelőzési módját is képesek leszünk megtalálni, talán nem is lesz hova fejlődnie az orvostudománynak – már ha leszámítjuk az olyan elképzeléseket, mint tudatunk átültetése egy másik testbe. Nem vallási alapon indokolnak azok, akik kezelnek, be képesek bizonyítani, miért működik vagy nem működik egy módszer, amelyet ajánlanak. Akkor minden rendben van, igaz?
Van, ami új, mégis maradt a régiben
A kérdés költői, természetesen. Míg régen vallásos félelemmel tartottak be sokan bármit, amit az orvos, felcser, javasasszony vagy más mondott, addig
ma már dr. Google is rendel, ráadásul nulla–huszonnégyben. Panaszainkat előbb diagnosztizálja, mint az, aki hat évet járt az orvosira. Emiatt pedig időnként megkérdőjelezzük a hús-vér orvosokat.
A modern ember öntudata a felelősséget maga helyett arra hajlamos hárítani, aki a rossz hírt, a fájdalmas kezelést, az életmódváltásra való felhívást hozza, őt szidja inkább. Vagy a gyógyszert, az oltást, ami miért drága, mert ő be nem veszi, belé nem szúrják. Veszélyesen bizalmatlanná váltak azok, akik aztán egy minden megalapozottságot nélkülöző, internetes terápiától úgy vélik, majd meggyógyulnak. Beveszik a homeopátiás szert, végzik a jódprofilaxist, járnak a legfurább nevű terápiákra, súlyos tízezrekért, kapkodják a gyógygombát, isszák a csodavizet.
Ima nélkül hisznek, nem is gondolják, hogy vallásosan.
Pedig érdemes a modern medicinában hinni, de van értelme a gyógynövények hatását is élvezni, ahogyan az a podcastben is elhangzik – de úgy, ha ezt megfontoltan tesszük, a józan észre alapozva. A természet gyógyszertára gyógyíthat, de nem mindegy, hogy mit. Badarság lenne eldobni mindazt a fejlődést, melynek köszönhetően ma ennyi milliárd ember élhet együtt a Földön anélkül, hogy csak találkozásai révén kipusztítaná egymást, ahogyan az is, ha a növények erejéről megfeledkeznénk.
