Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Elképesztő próbatétel előtt áll Szőnyi Ferenc triatlon- és ultrafutóbajnok. Tavalyi Deca Classic (tízszeres ironman) győzelme után idén kétszer akkora távnak vág neki. A versenyen – nem tévedés – 76 kilométert fog úszni, 3600 kilométert kerékpározni és 844 kilométert futni. Ferenc teljesítménye több mint extrém: egyedi és megismételhetetlen. A kivételes fizikum mögött álló akarat és mentális teljesítmény viszont mindannyiunk számára példamutató lehet.
Szőnyi Ferenc 17 sporttársával vág neki október elején az extrém kalandnak, de bármennyien is veselkednek neki, egy-egy elleni küzdelem lesz ez a szűk egy hónap. A kilométerek és a triatlonisták magányos harca, amiben az nyer majd, akiben a legutolsó méterekre is marad motiváció, testi és szellemi erő.
Ferenc legújabb vállalásáról szponzorcége, a táplálékkiegészítőket forgalmazó BioTechUSA által szervezett sajtóreggelin mesélt, élettársa és rendszeres kísérője, Menyhért Szilvia és Németh Sándor, a vállalat termékspecialistájának társaságában, ezt követően pedig egy rövid négyszemközti beszélgetésre is a rendelkezésünkre állt.
Komáromból a világ tetejére
Szőnyi Ferenc ultrafutó, ultratriatlonista csak 43 évesen kezdett komolyabban foglalkozni a sporttal, de a komáromi pálya körüli hobbikörökből nagyon hamar ultra távok, majd úszással és kerékpározással kiegészítve még extrémebb triatlonversenyek kerekedtek. Bár az eredeti cél az egészségmegőrzés volt, a vasember jóval többet ért el: teljesítményén az elmúlt 12 évben szüntelenül ámul a világ.
Szőnyi futásai a bedarált távolságok miatt is lenyűgözőek, a legtöbben mégis azért csodálják, mert a pályán olyan tud lenni, mint egy gép: a több száz órás küzdelmek vége felé is jó tempóban, szinte fáradhatatlanul mozog, sokszor hoz le győzelemmel nagy hátrányból is versenyeket.
A fentiek miatt ma már csak Racemachine-ként aposztrofált sportember keményen megküzdött azért, hogy ott legyen, ahol. Jó technikával úszni bőven 40 felett tanult meg, első versenyén még utolsóként szállt ki a medencéből. Tavaly, 54 évesen már sokkal jobban úszott, majd olyan időt kerékpározott és futott össze a tízszeres ironmantávon, hogy napokkal előzte meg egyes versenytársait.
A védjegyévé vált szlogen – megtehetem, meg tudom tenni, és meg is teszem – motiválja ma is. Ahogy ő fogalmaz:
Fantasztikus érzés, hogy még mindig futok.
Double Deca Classic – másodszor
A Mexikóban megrendezendő, Decaultri Word Cup elnevezésű versenyen 20 ironmantávot kell teljesítenie október 5. és november 2. között. Ferenc számára nem ismeretlen a terep, 2010-ben már indult és nyert ezen a távon. Idén sem „csak” a teljesítés a cél: akkor lenne igazán elégedett, ha a táv most már több mint 20 éves világcsúcsát is átadhatná a múltnak. Ennek megfelelően idén mindent ennek a célnak, a triatlonnak rendelt alá, versenyeit és felkészülését is annak megfelelően tervezte, hogy erre a versenyre jöjjön ki a legjobban a lépés.
Erre szükség is lesz, éppúgy, ahogy monotonitástűrésre is: az egészen elképesztő, 76 kilométeres úszást például 50 méteres medencében teljesítik majd. Kis fejszámolás, és máris még rémisztőbb adat jön ki: 1520 hosszt kell majd úsznia. Az úszásnak ráadásul nagyon nagy jelentősége van, egyrészt mert hatalmas energiát vesz ki a versenyzőkből, másrészt mert a három versenyszám közül ez áll a legkevésbé közel Ferenchez. Aggódni azért korai lenne: tapasztalat, hogy kerékpározás és futás közben már annál inkább harap. "Farkasok vagyunk", szokta mondani, és ebben a két számban tényleg bárkit felfal. 2017-ben, egy különösen extrém ultramaratonon szó szerint nem maradt állva mellette senki.
A több pár cipőt, kamáslikat, esőálló ruházatot, neoprén úszóruhát, táplálékkiegészítőket ( géleket, shotokat, l-carnitine-t, aminosavakat) is tartalmazó, kétszeresen, háromszorosan túlbiztosított úti csomag már készen áll: már csak 2 hét az indulásig. A „versenygépen” egyelőre nyoma sincs izgalomnak, a közvetlen, mesélőkedvű sportember a sajtótájékoztató után örömmel válaszolt kérdéseinkre is.
Egy hobbifutó számára a maraton a vízválasztó. Szép, de még elbizakodottság nélkül kitűzhető cél, amit teljesítve megnyugszik a lélek. Az ultrafutók mintha másképp lennének bekötve, mindig többet szeretnének kipréselni a testükből. Hol van ennek a felső határa? Meddig lehet ezt fokozni, egyáltalán csinálni?
Azt hiszem, hogy mi már a határfalat ostromoljuk, nagyon közel vagyunk ahhoz, ami ma emberileg lehetséges. Talán nem is a testi korlátok a legmagasabbak (bár természetesen a test sem bírja ezt örökké), hanem a mentális akadályok. Az, hogy meddig lehet ezt épp ésszel bírni, meddig tudok például okosan versenyezni.
A versenyek az ember tudatára, pszichéjére óriási terhet raknak. Bár a hallucinálás például egyértelműen valamilyen hiba eredménye (alvásmegvonás, túlhajszoltság lehet az ok, és ezek egy bizonyos szintig kivédhetők vagy kezelhetők), az idő előrehaladtával könnyebb hibázni is. Igyekszem tudatos felkészüléssel és a testem jelzéseire figyelve kerülni ezeket a helyzeteket, de például előfordult már velem olyan, hogy elaludtam a pályán futás közben. Félálomban aztán betévedtem egy segítő sátorba, de azt hittem, búcsúban, céllövöldében vagyok, és kerestem a puskát... A mentális állapot, a frissesség épp a hosszabb távokon kap óriási szerepet: minél több a kilométer, annál többet nyom a latban a versenyzői intelligencia. Ezek a képességek azért az idő előrehaladtával már romlanak.
Vannak persze fizikai korlátok is, de azok is jóval tágabbak, mint elsőre gondolnánk. Tavaly vonult vissza egy nagyszerű francia sportember 69 évesen, a dupla ironmant ekkor még 31 óra alatt teljesítette. Ez azért elég impozáns adat. Hogy hol a határ? Én úgy gondolom, addig, amíg a minőségi teljesítés adott, addig kell és lehet ezt csinálni. Aztán ha az ember még mindig keresi a kihívásokat, akkor lehet találni más olyan sportot, amiben ki lehet teljesedni. Nekem talán a hegymászás lesz ilyen, de a hosszútávfutást is lehet még sokáig folytatni korcsoportban, extrém helyszíneken, extrém távokon stb.
Annál is inkább, mivel azt látja az ember, hogy ezeken az extra hosszú távokon az idősebb korosztály nemcsak hogy versenyben van, de élen jár. Hogyan lehetséges ez? Hogy van az, hogy más sportágakból 40 éves korukra már kiöregszenek a versenyzők, ebbe a szakágba meg akkor érkeznek meg igazán?
Megint a mentális többletet említeném, és azokat a készségeket, amiket nem lehet néhány hónapos edzésmunkával összerakni. Az állóképesség, a terhelhetőség ebben a sportban kiemelten fontos. Mi teher alatt tudunk – ha nem is őrületes fordulatszámon – teljesíteni, és ehhez jön egy nagyon komoly fókuszáltság, koncentráltság. Nem állítom persze, hogy ezek egy fiatalabb sportolóban nem lehetnek meg, de valamennyire mégis azt mutatja a tapasztalat, hogy erre meg kell érni.
A másik dolog, hogy az elmúlt évtizedekben elképesztő fejlődésen ment át a sporttudomány. Egyre jobban értünk a teljesítmény maximalizálásához, ahhoz, hogy megfelelő edzésmódszerek és táplálkozás segítségével a legtöbbet hozzuk ki egy fizikumból. Ez nekünk is segít, hogy a szó szoros értelmében versenyben maradjunk. És az is hozzátesz, hogy ez kicsit technikai sport is, mert fontos a cipő, az úszóruha, a tervezés stb. Az extrém futóversenyekben és triatlonokban több olyan tényező van, ami a test fiatalságával konkurálni tud.
A versenytáplálkozás és a jó felszerelés ugyanakkor a fiatalok számára is elérhető, a tendencia viszont mégse igen változik. Úgy néz ki, hogy mégis az állóképesség és a versenyzői intelligencia lehet a dolog bázisa. Ez tesz alkalmassá egy negyvenes-ötvenes sportolót, hogy ilyen teljesítményt érjen el.
Sport ez egyáltalán, vagy valami más?
Persze hogy sport. Meg közben kicsit művészet is. Azok, akik rövidebb távokon indulnak, nálunk sokkal gyorsabban futnak vagy kerékpároznak, sokszor mondják, hogy az ő számlálójuk szerint ennek nincs sportértéke. Azért ezzel vitatkoznék. Lehet, hogy valaki 3:10 alatt fut egy maratont, de aztán ki lehet próbálni, hogy a másodikat, harmadikat hogy futja. Na, ott jön a sportérték. Az ultratriatlonban az is nagyon izgalmas, hogy három teljesen különböző sportágban kell profinak lenni. Míg jó bringás vagy úszó alkat van, és egy ilyen alapra csodák épülnek, olyan test, ami erre a háromra egyaránt jó, már kevesebb. Nekünk folyton, még a versenyek során is lavíroznunk kell. Az első versenyeimen simán volt olyan, hogy 6-8 kilót leadtam, de a tudatosabb táplálkozásnak hála mostanában már olyan is van, hogy nem elfogytam, hanem a kerékpáros szakaszon izmot is építettem. Ez jó addig, míg le nem kell fordulni a bicikliről, mert a futásnál már inkább teher lesz. A mai napig lenyűgöz, milyen nüanszok számítanak itt. Úgy érzem, hogy ezektől minden verseny különlegesen szép.
Azért a szépség ellenére ebben a sportban eléggé tönkre lehet menni. Mivel jelzi a test, hogy ez azért jóval több mint amire ki lett találva?
Ott vannak azok a nehézségek, amik minden nagyobb megterheléssel együtt járnak: izomfájdalmak, savasodás, ízületi problémák stb. De a gonosz kis apróságok is eléggé meg tudják nehezíteni. Ebből a szempontból már rögtön nem szép versenyek ezek, sok mindennel szembesül az ember. A bőröm tönkremegy: folyamatosan folyik ránk a só, dörzsölődik a mellbimbó, begyulladnak a szőrtüszők, a lábad, a talpad vérhólyagos: ezek mind jelzések, hogy a testnek kicsit sok. Próbálunk is tenni ellenük, de kivédeni nem lehet.
A vízben teljesen elállítódik az egyensúlyérzés, mivel hosszú órákat töltünk úgy, hogy imbolygunk, szemünk előtt mozog a víz, aztán amikor kijövünk, homályosan látunk. A neoprén ruha a kulcscsontig feldörzsöli a bőrt és a húst. A kerékpárt egy időben nagyon jól bírtam komfortilag, de most ott is érzem, hogy a testem küzd, hogy hogy ossza el a súlyt, felfekvésszerű dolgaim is kialakultak a múltkor. És persze a láb: egy hosszútávfutónak alap, hogy hiányzik egy-két köröm a lábáról. De azt szoktam mondani, hogy ez nem kívánságműsor. Ez ezzel jár.
Különleges emberek az ultratriatlonisták. Miben különleges a csodaemberek között Szőnyi Ferenc?
Azt hiszem, hogy az én nagy előnyöm, hogy nagyon intenzív és progresszív vagyok, nekem mindig csinálni kell valamit, mindig újat akarok tudni ennek az egész triatlonnak a működéséről, arról, hogy hogyan edzhetnék vagy ehetnék jobban aztán a versenyen. Ez a szemlélet az edzéseimen is ott van, és azt is jelenti, hogy a legmodernebb eszközöket is használom, keresem, beépítem: edzésmódszer, bringa, hidratáció. A másik, hogy mindent ennek próbálok alárendelni. Ez persze egy bizonyos szint felett nem is megy másképp, de azt hiszem, ebben is kicsit továbbmentem: nemcsak kaptam a sporttól, sok magánéleti dolgom is ráment.
De ilyen vagyok az edzésen is. Heti 25-30 órát edzek, minden nap futok, úszom, kerekezek, és edzésen se alibiből meg zsírégető tartományban megyek, hanem odateszem magam a maximumon, hogy minél inkább szimulálható legyen a versenyhelyzet. Talán ebben tudok többet: a rákészülésben ezt az izzást, amivel én megyek, nem tudja mindenki.
Mert a test nemcsak a versenyen nyomorodik, de a hétköznapokban is sír, jajveszékel, ordít, de meg kell tanulni ezt a helyén kezelni. Szerintem akkor kezelem a helyén, ha nem ugrok első szóra, de nem is teszem tönkre a testem, hanem megpróbálok azon a nagyon keskeny határon maradni, ahol a teljesítmény maximális, de a fájdalom még elviselhető, és nem kockáztatok sérülést. Mintha hegygerincen bicajoznék. Se lezuhanni, se feladni nem szeretném.
Megállítaná egyáltalán valami?
Hát, ha szakad valami, akkor meg kell állni. Persze itt is azt tudom mondani, hogy idáig elvileg nem szabad eljutni, mert az már apró hibák sorozata vagy nem odafigyelés eredménye, de ha így van, akkor meg kell állni. Azt is gondolom, hogy a feladás is lehet reális opció, ott kell hogy legyen lehetőségként. Ez eshet nagyon rosszul, de egy ilyen esetből is le kell tudni vonni a tanulságot.
És számunkra mi lehet a tanulság? Az a teljesítmény, amit produkál, a legtöbbünknek nem lehet valódi példa, hiszen soha nem leszünk képesek ilyesmire. Mi az, amit az egyszeri ember vagy akár a magánember Szőnyi Ferenc el tud magnak tenni az ultrasportból?
A példa talán a testünkhöz való viszony lehet, az, hogy lehet ennyire tudatosan is használni az adottságainkat. Amikor elkezdtem, én sem akartam többet, csak fittebb, egészségesebb akartam lenni. És most itt vagyok 55 évesen, unokáim vannak már, és az van, hogy örömömet tudom lelni olyan dolgokban, amiket a testemből kapok. Boldog és büszke vagyok. Persze extrém, hogy nálam mivé fejlődött a dolog, de az talán mindenki számára tanulság lehet, hogy soha nem késő, és igenis mindig van hová fejlődni, és igenis kell feszegetni a határokat. És hogy mindig kell egy cél. Ha nincs cél, nincs miért becsapni a testet, amikor jelez, hogy elég, hogy ez már sok. Ez az élet más területein is így van. Cél nélkül ugyan mi vinne előre?
Szilvia említette, hogy bármennyire is izgul, a versenyen nem mutathatja, ott sziklaszilárdnak és nyugodtnak kell lennie, mert önnek erre van szüksége. Nehéz dolga van ön mellett?
Együtt élünk, a céljaink közösek, eleve a sport világából és az én futásaim kapcsán ismertük meg egymást. De rengeteg munkája van abban, hogy megtanult engem, hogy hogyan kell velem bánni, hogy el tudja viselni, hogy a verseny előtti napokban már egy apró szikra is berobbant. Hogy ennek rendelünk alá mindent, és hogy nem igazán van olyan, hogy hétköznap. És persze az apróságokat is. A frissítésben is ő segít nekem: mellettem szalad, amikor érkezem és a kezembe nyomja a frissítőt. Ezt is nagyon meg kellett tanulnunk, mert ilyenkor minden ki van számolva, félre kell lökni mindenkit, nem kell hátranézni, csak rámfordulni. Lelassítok a biciklin 30-ról, mondjuk, 25-re, és már kiabálom is, hogy „ne nézz!” És akkor a kezembe adja. Így könnyebb neki és nekem is.
