Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A szári és a fátylak mellett a kötelezően takart testrészek is kultúránként változnak: arab, zsidó és indiai nők öltözködési szokásait elemezték az Izraeli Kulturális Intézetben.
Elfed vagy megmutat – Nők és ruháik címmel hirdetett előadást múlt héten az Izraeli Kulturális Intézet. A nemzetközi nőnap alkalmából szervezett előadás-sorozat utolsó alkalmával azt a meglehetősen komplex témát vizsgálták, hogy a különböző kultúrákban és vallásokban pontosan milyen szabályok szerint öltözköd(het)nek a nők. Az est során főként arra keresték a választ, hogy diszkriminatív hagyományról, vagy inkább olyan kulturális berögződésről van szó, melyeket a társadalomnak tiszteletben kell tartania, és vajon az iszlám burka, a haredi nők parókája, az indiai szári vagy a hidzsáb akkor is a nők elnyomásának szimbólumai, ha fiatal lányok erős sminkkel és feszes nadrággal viselik? Három előadó három különböző kulturális és vallási aspektusból, a zsidó, az indiai és a muzulmán vallások tükrében vizsgálták a nők öltözködésének szabályait.
A nagyjából egy órás esemény három prezentációból állt, melyekben a meghívott előadók saját szakterületük, vagy épp mindennapi életüknek megfelelően boncolgattak egy előre meghatározott témát. Fuchs Judit a zsidó nők öltözködéséről, Simó Lili, az ELTE Társadalomtudományi Karának hallgatója az arab nők öltözködési szabályairól, míg a University of Delhi-ről érkezett Dr. Rama Yadav az indiai nők hagyományainak változásáról beszélt.
Az erényesség nem csak az öltözködésben fontos
“Egy nőnek úgy kell bánnia a testével, mint a csokoládétortán díszelgő cseresznyével – jól meg kell válogatnia, kivel osztja meg” – ezzel a jól megválasztott hasonlattal kezdte prezentációját az alapvetően nem vallásos nevelést kapó Fuchs Judit, aki Amerikában és Izraelben, ahol évekig élt. Azt már az előadás elején leszögezi, hogy a zsidó nők teste szent, éppen ezért kizárólag a férjüknek csinosíthatják. Öltözködésükben kötelező takarni a könyököt, a kulcscsontot és a térdeket, a házas nőknek pedig még a hajukat is el kell fedniük, nem csak az utcán, hanem otthon is. A zsidó vallás szerint ugyanis a haj a nő koronája és egyben legfőbb vonzereje, mely egyedüli kiváltság a férj számára – éppen ezért más férfiak elől el kell fedni, sőt, akadnak olyan vallási csoportok is, ahol a nők inkább leborotválják.
Fuchs ettől függetlenül hozzáteszi, hogy a kötelező takarási pontokon kívül természetesen ők is öltözhetnek divatosan, ő maga magassarkúban és ceruzaszoknyában tartotta a prezentációt. “Egy igazi nő nem csak erényesen öltözködik, hanem úgy is viselkedik: ez az egyik legfontosabb dolog az életünkben. A belső szépségnek sokan nem is tudják, mekkora hatalma van, éppen ezért olyan fontos, hogy meghatározó szegmense legyen az életünknek.” Hozzáteszi, hogy egy házas zsidó nő nem érinthet meg más férfit a férjén kívül, sőt, a szabályozás a férjre is vonatkozik, mert ő sem érhet hozzá más asszonyhoz. Ezzel kapcsolatban Fuchs megosztotta a hallgatósággal, hányszor volt kénytelen visszautasítani egy-egy kézfogást vagy elhúzódni egy kedves gesztus elől, viszont minden ilyen esetben tájékoztatja az illetőt, hogy ne vegye magára a dolgot, a vallása miatt egyszerűen ezt nem engedheti. Végezetül azt is részletezte, hogy a zsidó nőknek három fő kötelezettségük van: a kóser konyha, a Sabbath péntek és a szent, tiszta otthon.
A fátyol, mint az elkötelezettség záloga
A zsidó nők hagyományai után Simó Lili az arab nők öltözködési szokásaival folytatta: előadásából kiderült, hogy a fátyol jelentősége egészen az ókorból eredeztethető, hiszen a magas társadalmi rendből származó férjes nőknek már ebben a korban is takarniuk kellett a hajukat. Az iszlám vallás szerint a fátyol az elkötelezettség záloga, amit egy, a Koránból átvett versből idéz. Köztudott, hogy a muszlim nők öltözködését szigorú szabályokhoz kötik, az arc és a kéz elfedésén kívül egész testüket takarniuk kell: ruhájuk nem sejtetheti a test sziluettjét, az anyag pedig semmiképp sem lehet átlátszó vagy figyelemfelkeltő.
Az ékszerviselés szintén tilos, sőt, a csador alól még a hangja sem hallatszódhat ki, ettől függetlenül otthon megengedett a viselésük. Az erős smink és parfümhasználat szintén tilos. Fontos hozzátenni, hogy az öltözködés csupán egy a megannyi szigorítás közül, amikhez a muszlim nőknek életük során igazodniuk kell, míg a férfiaknál ez is kimerül annyiban, hogy a nyak és köldök közötti részt takarniuk kell.
A történelmi háttér tisztázása után Simó áttért a különböző fátyoltípusok és lebernyegek meghatározására: a hidzsáb, amiről korábban már mi is írtunk, nem csak a fejkendőt, hanem az ahhoz tartozó viselkedést is jelenti, míg az al-amira egy két részből, a hajat és a homlokot takaró együttesből áll. A sheyla egy téglalap alakú sál, míg a talán legismertebb nikáb az arcot takaró fátyol, amiből egy csíkban csak a szem látszódik ki. Az Afganisztánban és Pakisztánban elterjedt burka egy teljes arcot takaró, elől rövidebb szabású, a szemnél áttetsző téglalapból készült fátyol, aminek a használatát 2011-ben betiltották a francia közterületeken - itt megnézhet egy érdekes videót arról, hogyan cselezi ki a rendeletet egy muszlim nő.
A dzsilháb nem más, mint az esőkabát, ami Iránban a legnépszerűbb, bár az Észak-Afrikai színes ruhákat is pont ugyanígy hívják, az ókori Perzsából származó csador pedig szintén Iránban a legelterjedtebb. Ennek a fejtetőről leomló lebernyegnek tulajdonképpen alig van szabása, ujjrésze sincs és még gombok sincsenek rajta, kézzel kell összetartani a testen. Az abaya egy fekete, válltól/fejtetőtől kezdődő ruha, amit általában hidzsábbal egészítenek ki és leginkább az Egyesült Arab Emírségekben, Jemenben és Szaúd Arábiában hordják. Szó esett az eltünedezőben lévő batuláról is, ami a beduin asszonyok körében volt a legelterjedtebb és felért egy népművészeti alkotással – a nikáb funkciójú arcdíszt ékszerként hordták az arcukon az asszonyok.
Az arab női ruházatot taglaló rész végén az is felmerül, hogy divatbemutatókat inkább csak Indonéziában és Törökországban rendeznek, arról viszont nem esett szó, hogy az Iszlám Állam által elfoglalt területeken még a felsoroltaknál is sokkal drasztikusabban szigorították a nők öltözködését: a kesztyűhasználat és a teljes arcot takaró burka alapelvárás, ezen felül még a cipő színét is megszabják.
A hűség belülről fakad, nem pedig az öltözködésen múlik
Dr. Rama Yadav azzal a karakán kijelentéssel kezdte az előadást, hogy ha a férfiaknak jogukban áll kedvük szerint öltözködni, akkor ez a kiváltság a nőket is ugyanúgy megilleti. A kutató leszögezte, hogy mivel India kultúrák olvasztótengelye, ezért toleráns társadalmuk nem nézi ki azokat, akik a tradicionálistól eltérő módon öltözködnek. A történelmi áttekintés után kiderült, hogy a női jogokért folytatott harc a kontinens egész történelmét átszövi: a kezdetben saját maguknak, pamutból készített ruhákat felváltották a térdig érő szoknyák, melyekből sokszor még a derék is kilátszódott. Hogy érezhető legyen a különbség - a rövid helyett ma már földig érő száriban járnak a nők, de ez sem kötelező, csupán választás kérdése.
Dr. Yadav az előadás során többször elmondta – a muszlim nők példájára visszautalva –, hogy az lenne az optimális, ha egy nő saját maga rendelkezhetne arról, mit hajlandó megmutatni magából és mit nem. A hűség ugyanis belülről fakad, nem pedig az öltözködés kérdése, bár azt azért hozzá kell tenni, hogy minden egyes alkalommal hangsúlyozta, hogy ez az ő személyes véleménye, amivel senkit nem akar megsérteni.
Dr. Yadav előadásából egyvalami biztosan kiderült: az indiai szári nem csak gyönyörű, de elképesztően érdekes is. Az 5-9 méter hosszú, kb. 1 méter széles textilnek nincs konkrét szabása és gombok vagy kapcsok használata nélkül rögzítik a testre, éppen ezért a nők mindig olyan formában hordják, ahogy épp megcsavarják a testükön. A pallu a szári tartozéka, amit vállára vetve viselnek – ilyet hordott például Terézanya is – de a szárin kívül gyakori öltözék még a tradicionális tunika-nadrág kombinációból álló szalvar kamiz is, amihez dupattát, vagyis a hosszú sálat párosítanak. Azt is felhozta, hogy az iszlám előtt Indiában még nem létezett a purdah, így ezt a szintén arcot takaró kendőt az iszlám vallás egyik leképeződésének tulajdonítják.
Dr. Yadav saját élményeiről is mesélt: elmondta, hogy 19 éves koráig például hallani sem akart arról, hogy tradicionális öltözetben járjon, a hétköznapi lányokhoz hasonlóan ő is farmert és pólót hordott. Ahogy viszont idősödött, egyre jobban megtetszett neki a hagyományos indiai viselet: elmondása szerint az indiai lányok 22-26 éves koruk között kezdenek átállni a szári viselésére, addig leginkább az európai trendeknek megfelelően öltözködnek.
Az előadás végén az indiai kasztrendszerről is szó esett: Dr. Yadav elmondta, hogy bár még mindig erősen jelen van az indiai társadalmakban, ruha alapján mégsem lehet eldönteni, ki hova tartozik, a szári megkötése alapján viszont meg lehet állapítani, ki melyik térségből jött. Elmondása szerint Indiában nem a divat vagy az identitás, hanem a sokféleségnek, a liberális hozzáállásnak és a szekuláris megközelítésnek köszönhető, hogy sikeresen kialakult egy egyszerre modern és tradicionális közeg, ami nem csak divatügyileg elfogadó. Úgy tűnik, van mit tanulnunk tőlük.
