Tudta, hogy már i.e. 1300 körül létezett a ruhatartó? Nézze meg, hogyan változtattak formáján társadalmi szokásaink!
Bár a legtöbben a furcsa szobraival híressé vált Lester Gabát tartják a próbababák atyjának, mégis hihető a régészek állítása, miszerint Tutanhamon 1922-ben feltárt sírjában is találtak már a fáraó képmását és méreteit idéző farönköt, ami az eddigi legrégebbi előfutára a modern próbababáknak. A mellszobor valószínűleg azoknak szolgált segítségül, akik a király ruháiért illetve ékszereiért feleltek Egyiptomban.
„Ez olyan volt akkoriban, mint manapság a szabók és varrónők segítségéül szolgáló vállfa. Végül ebből lettek a divatot eladó próbababák” – mondja Dr. Marsha Bentley Hale, a világ egyik első próbababa szakembere.
A próbababákat Hale kutatásai szerint első körben a gazdag vásárlóknak készítették, hogy könnyebben bemutathassák a legújabb stílusú ruhákat a szabóságokban. Az ipari forradalommal azonban felfutóban volt a tömeggyártás, így az újonnan nyílt áruházak is invesztáltak próbababákba szerte a világon – írja a collectorsweekly.com
„A legtöbb kutató egyetért abban, hogy az ipari forradalom egymást követő szakaszai hozták be a próbababákat a köztudatba. A gyárak szaporodása, a városok iparosodása, a varrógép feltalálása és az üvegezett kirakatokkal nyíló áruházak mind a próbababáknak taposták az utat. A körutakon sétáló férfiak és nők egyre inkább szerettek kirakatokat nézegetni. Hamar megszokott időtöltéssé vált a „shoppingolás”, a próbababák központi szerepet töltöttek be az áruházak életében” – olvasható Emily és Per Ola d'Aulaire történelmi áttekintése a Smithsonian Magazinban.
A próbababák a XIX. században többnyire egy funkciót töltöttek be, így senki nem problémázott azon, hogy fej nélküli, fából, bőrből, drótból vagy papírmaséból készült bábura kell aggatnia ruháit. Ha a bábuk véletlenül mégis kaptak végtagokat, azokkal is csak végtelenül korlátozott pózokat tudtak produkálni.
Az egyik első próbababát kínáló cég, a párizsi székhelyű La Vigne a XIX. század közepén jelent meg a piacon. Ők még papírmasé fejeket adtak bábuiknak, de nem sokat kellett várni arra, hogy különböző szolgáltatók fantáziát lássanak a papír mellett a viasz, illetve a gipsz összetételű figurákban is. A még valósághűbb megjelenés érdekében többen üvegszemet és igazi emberi hajból készült parókát is adtak bábuikra.
„Az, hogy végül teljesen emberi alakot kaptak, a társadalmi normáknak köszönhető. A XIX. század végén a próbababák még fűzőt viseltek a derekukon, majd a második világháború közeledtével eltűntek a fűzők, aminek köszönhetően a bábuk karcsúbbak és széles vállúak lettek. Mire a második világháború véget ért és a katonák hazatértek, addigra a próbababák hirtelen nagyon érzéki, majdnem szirénszerű formát öltöttek" – mondja Hale, aki szerint a testi attitűdök és arckifejezéseink gyakran tükrözik társadalmunkat és pillanatnyi helyzetünket a világban. Ennek megfelelően a kezdetleges, merev és természetellenes próbababák jól illeszkedtek a viktoriánus korszak konzervatív eszméihez, melyek jócskán korlátozták a nők jogait és öltözködési szokásait.
Ahogy egyre jobban előtérbe kerültek a realizmus eszméi, úgy lettek egyre lazábbak a próbababák is, melyek a szexualitástól való tartás miatt kulturális feszültséget szültek a XIX. század legvégén. 1899-ben például egy alsóneműt „Miss Modesty” (Szerény kisasszony) néven állítottak a kirakatba: a kezét az arca elé tévő próbababa szexepilje saját álszerénysége volt, ami még csábítóbbá tette az általa reklámozott fehérneműt. Körülbelül ezzel egy időben az alkoholtilalmat támogató csoport, a Women's Christian Temperance Union is törekedett arra, hogy a szeszes italok mellett az általuk vulgárisnak kikiáltott próbababákat is kiszedjék a kirakatokból: nem jártak sikerrel, a provokatív pozíciókban pózoló próbababák maradtak.
Mielőtt L.Frank Baum megírta volna híres meseregényét, az Óz, a csodák csodáját, egy magazint szerkesztett „The Show Window” címmel, illetve 1900-ban egy könyvet is kiadott „The Art of Decorating Dry Goods Windows and Interiors” címen. A témaválasztás egyik esetben sem véletlen, ugyanis az író támogatta a próbababák innovatív használatát, sőt kifejezetten szexuálisan provokatív helyzetekben is elképzelte azokat írásai során.
Bár a XIX. században létrehozott viasz próbababa igen élethű volt, a könnyen forrósodó gázlámpák miatt mégsem ez tűnt a végső megoldásnak, mivel a hő hatására a bábuk elkezdtek olvadni. A próbababa-készítők gyorsan tudomásul vették a problémát és átálltak más, strapabíróbb anyagokra, mint a papírmasé vagy a gipsz. Ezzel párhuzamosan az egyre több embert számláló virágzó középosztály bőséges szabadidővel rendelkezett, ami növelte, illetve szükségessé tette a hétköznapi viseletek és a sportruházat beszerzését. Ennek köszönhetően jóval több áruház nyílt, ezekben jóval több próbababára volt szükség, mint előtte bármikor. Arról nem is beszélve, hogy egyre nagyobb számban foglalkoztattak nőket a munkaerőpiacon, így a trendek a lazább szabású, bokavillantós ruhák felé tolódtak.
A nők munkába állásának, illetve az első világháborúnak tudható be, hogy a huszadik század elején a mozgatható végtagú próbababák élethűbb formában jelentek meg a kirakatokban. A női bábukkal ellentétben azonban a férfi próbababák elmaradtak női társaiktól, fásult, rajzfilmszerű arcot és túl sok sminket kaptak készítőiktől.
A húszas évek korai évtizedeiben a próbababák dinamikus fejlődésnek indultak, hála olyan tervezőknek, mint Pierre Imans, aki új magasságokba emelte a műfajt. Imans az art nouveau és az art deco mozgalmakhoz igazodva kecses vonalakat, karcsú, modernista, emberi formát adott bábuinak, de ő volt az első, aki Josephine Baker mintájára sötétebb bőrszínt is készített próbababáinak.
„Abban az időben a francia és a német próbababák meglehetősen provokatívak voltak. Pierre Imans Moulin Rouge-ban is kiállított bábui között volt egy leszbikus pár, de volt, amelyiknek nagyon férfias, rövidre nyírt haja volt és szoknyát viselt. A ruhák többnyire feketék voltak, a kacér, szőke parókás bábuk mindegyikén sötét harisnya volt. Ez a húszas években volt" – mondja Hale.
Imans mellett a francia Siegel and Stockman is art deco stílusban dobta piacra rendkívül népszerű próbababáit. „Siegel and Stockman egy lépéssel mindenki előtt járt, amikor bemutatta rejtélyes tekintetű, idegenekre hasonlító, világító szemű próbababáit” – mondta a viaszból és műanyagból kiöntött jellegtelen arcú bábukról Hale.
1937-ben Lester Gaba megalkotta Cynthia nevű bábuját, melyet később csak „The Art of Window Display” néven hirdetett Manhattanban. A New York-i előkelőségről, Cynthia Wellsről mintázott báburól az a fáma járta, hogy készítője beleszeretett. Emellett a legenda mellett szól, hogy a művész szinte mindenhova magával cipelte újdonsült társát. Lencsevégre kapták vele az operában és különböző éttermekben is.
Néhány évvel később olyan szürrealista művészeket ihletett meg a kirakati bábu, mint Salvador Dalí, aki egy meglehetősen furcsa, oltárszerű szekrényt rakott össze a próbababák végtagjaiból. A közfelháborodást okozó végeredményen természetesen a megrendelő, Bonwit Teller is megbotránkozott.
A különc kísérletek ellenére a második világháború korszakában a bábuk visszatértek eredeti funkciójukhoz és visszafogott külsővel várták ki a háború végét. Bár a háború is hozott magával egy-két fejlesztést, például a műanyagot, aminek köszönhetően a Wolf&Vine az 1940-es években piacra dobhatta az első műanyag próbababát. Nem tartott sokáig, míg más cégek is megalkották a saját műanyag babájukat, de ezúttal, elsősorban az amerikai cégek messziről elkerülték a szexualitást.
Az 1960-as években ipari szabvánnyá vált az üvegszál, mely könnyebb és erősebb alternatívát biztosított a gipsszel vagy a műanyaggal szemben. A szexuális forradalomnak köszönhetően pedig mind a férfi mind a női próbababák kezdtek reális, emberi méreteket ölteni. A szupermodell korszak berobbanásával egy időben a próbababák egyre jellegzetesebb arcot kaptak gyártóiktól. A brit próbababa designer, Adel Rootstein például megalkotta Twiggyt, Donyale Lunát, vagy a japán modellt, Sayoko Yamaguchit próbababaként.
A hetvenes-nyolcvanas években a legtöbb próbababa arca beleolvadt a szürke hétköznapokba, arctalan, illetve néha fej nélküli volt. A kilencvenes évekre a fehér, fekete vagy szürke tónusú bábuk voltak jellemzőek, melyekből egyértelműen hiányzott az egyedinek ható futurisztikus vagy modern hangulat.
A próbababa-kutató Hale archívumában jelentős leletek találhatóak, elsősorban párizsi, londoni, New York-i, illetve Los Angeles-i kirakatokról. „A felvételek nagy része az 1910-es és 1980-as években született és jól szemlélteti az egész társadalomtörténetet. Nem csak a próbababákat, de a világot is, melyben élünk" – mondja szent meggyőződéssel Hale, aki reméli, hogy egy nap gyűjteményének állandó helye lesz egy múzeumban.
