Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Így lesz ittas elszólásból kreatív nassoláshelyettesítő. Remek kötőtanfolyamok vannak a neten, szerezzen magának sikerélményt!
Ennek a posztnak az a célja, hogy beszámoljon arról, milyen az internetről megtanulni kötni. Csakhogy eléggé a levegőben lógna egy pár bizarr részlet, ha nem magyarázkodással kezdeném. Ha ön nem rám kíváncsi, hanem a kötésre, akkor igaza van, és nyugodtan ugorja át ezt meg a következő a bekezdést. Szóval az elmúlt egy év nagy részét Skandináviában töltöttem, ahol a kötés-horgolás éppen roppant menő dolognak számít. A gerillakötés azt jelenti, hogy emberek csak úgy kötnek közterületen (pl. a metrón ülve), vagy haladóknál azt, hogy köztéri tárgyakra, épületekre kötnek valamit, amit éjszaka graffitizés helyett feladnak a feldíszíteni szánt ereszcsatornára, közlekedési táblára vagy hídkorlátra. A képösszeállítás végén látható, hogy néz ki ez a gyakorlatban.
December elején vendégségben voltunk, ahol a harmincas évei elején járó, szingli svéd háziasszony a vacsora utáni beszélgetéshez elővett egy üveg konyakot meg a kötését. És ott italozgatás közben elszóltam magam, hogy úgyis kész Uniszexisztán ez az ország, az új évben én is meg fogok tanulni kötni. Ennek a fogadalomtételnek annyira híre ment, hogy karácsonyra anyósom kötőszettet küldött nekem Olaszországból (ezért van a fotón is látható oktatókönyv olaszul). Egy ilyennek a birtokában pedig már nem volt kecmec, úgy döntöttem, ha már így alakult, most már tényleg kipróbálom, milyen kötni. Ennyi volt a bevezető, most jön a lényeg.
Az ember három forrásból tanulhat meg kötni. Egyrészt valaki mástól, ha van kötni tudó és türelmes ismerőse, aki vállalja a tanár szerepét. Nekem ilyen ismerősöm nincs, másrészt ha nem idegen tanít nekem valamit, akkor általában összeveszek az illetővel, tehát ez a lehetőség szóba sem jött. A második lehetőség a könyv/újság. Az anyósomtól kapott kötőkönyv pontosan kezdőknek szól, sok nagy, színes fotóval. Valószínűleg meg lehet belőle tanulni kötni, de én a szöveg és a képek alapján elkezdeni sem tudtam. Utólag viszont hasznos megnézni benne azokat a dolgokat, amiket a harmadik forrásból már elsajátítottam. Ez a harmadik forrás pedig az internet.
A sima/lusta kötést egész elfogadhatóan megtanultam már, mire felmerült bennem, hogy végülis lehet, hogy van magyar nyelvű kötni tanító videó is a neten. Ekkor találtam rá erre a kötni tanító youtube-csatornára, ami, úgy tűnik, remekül hasznosítható, bár a két kézből és egy hangból álló hölgy néha ijesztően profi módon begyorsít, amitől az ember könnyen úgy érzi, hogy ez neki soha nem fog menni (lásd alább). Az angolul értőknek ezért a leginkább a fenti videót ajánlom, nekem ebből sikerült a nulláról az egyre eljutnom. Igazából itt kezdődik a sorozat, és többször kellett megnéznem természetesen, de iszonyatosan lassú, szájbarágós és követhető, és az az előnye is megvan, hogy a kötni tanulók között ül pár kissrác is, így legalább minimális szinten megszólítva érzem magam.
Egy dolog viszont midnenképpen nagyon fontos, akármilyen forrásból is tanul valaki: a fenti videón látható, úgynevezett angol módszer ezerszer könnyebb az alábbi videó kontinentális vagy európai módszerénél, ezért nem érdemes az alábbi módszerrel kezdeni, mert szinte tuti, hogy csődhöz vezet. A két módszer között az a különbség, hogy az angol módszernél a jobb kéz kezeli a fonalat, míg a kontinentális − és nálunk is elterjedtebb − módszernél a bal. Nem jobb- vagy balkezesség kérdése ez, a kontinentális módszerrel gyakorlottak gyorsabban tudnak kötni, de ott egyszerre olyan sok mindent csinál ugyanaz a kéz, hogy az egy kezdőnek garantáltan túl sok. Az angol módszerrel kötöttem meg a képeken látható valamit, a kontinentális módszerrel eddig még egyszer sem sikerült egy teljes sort lekötnöm, pedig többször is megpróbáltam.
A kötni tanulásban az a jó, hogy rögtön az elejétől fogva sikerélményt ad. Amikor az ember igazából még nevetségesen béna, már akkor is úgy érzi, hogy halad, és csak amikor még lekötött pár sort, és visszanézi a kötése alját, akkor veszi észre, hogy igazából mennyire béna volt a legelején, és milyen szabálytalan meg ronda lett az első néhány sor. Az én fotóimon is remekül látszik, hogy olyan húsz sor lekötése után kezdett a kötésem elfogadhatóvá válni, és további kb. húsz sor kellett ahhoz, hogy a végeredmény nagyjából szabályosnak tűnjön. Ez nem vészesen sok idő, az első egy-két sor kicsit lassabban ment, de egy tíz szemből álló sort aztán már fél-egy perc alatt simán le lehet kötni.
Ami nekem a legnehezebb volt az egészben: gyakran kicsúszott a kötőtű a jobb kezemből, főleg a sor elején. Ilyenkor vagy sikerült normálisan visszaszednem a szemeket, vagy nem, részben ettől olyan kacskaringós a kötésem alja, mint az ökörhugyozás. Ennek az oka az angol kötési módban keresendő, aminél az ember a jobb kezében tartja a fonalat. A következő lépés az lesz, hogy a kontinentális módszer szerint átveszem a fonalat a jobb kezemből a balba, ami ugyan kicsit komplikálja a dolgot, viszont így a jobbal könnyebb lesz tartani a tűt. Remélem, legalábbis. Az angol kötési mód hátránya továbbá, hogy nekem eléggé megfájdult a jobb kezem középső ujja, ott, ahol az írástól is meg szokott, ha túl sokat írok (nyilván tollal, nem klaviatúrán).
Az oktatóvideó végig azt szajkózza, hogy vigyázzak, hogy ne húzzam túl szorosra a szemeket. Először nem értettem, hogy ezt miért mondják el ennyiszer, aztán viszonylag hamar észrevettem, hogy bár direkt próbálom lazán csinálni, én is borzasztóan megszorítom, alig mozognak a szemek a kötőtűn. Szóval ha egyszer ön is kötni fog tanulni, már most szólok: ön is szorítani fogja, akkor is, amikor azt hiszi, hogy nem. Pedig ha nem szorítja, könnyebb, de kell egy minimális gyakorlat ahhoz, hogy az ember megtanulja nem szorítani.
De persze nem csak a nehézségeket akarom sorolni: a sikerélményen túl azért van más jó is kötésben. Legfőképpen akkor, ha valaki a hiperaktivitásnak ugyanazzal a formájával küzd, mint én: nagyon nehezen tudok csak úgy ülni a tévé előtt és bámulni egy filmet vagy műsort. Mindig csinálnom kell közben valamit, általában ennem. Az utóbbi időben kifejezetten kesudió-függő lettem, így nagyon jól jött, hogy a tévézés közbeni ropogtatásról most átszoktam a tévézés közbeni kötésre. A képeken látható kék valamit a Breaking Bad (Totál szívás) második évadjának utolsó pár része közben kötöttem meg. Persze távolról sem járt folyamatosan a kezem, az izgalmasabb részeknél nemcsak az állam esett le, hanem a kötésről is megfeledkeztem. Ha ön is utálja, hogy mennyit nassol tévénézés közben, tiszta szívből ajánlom, hogy szokjon át a kötésre.
Na de mire jó ez az egész? Ez egy teljesen jogos kérdés, de a választ én sem tudom, akkor meg főleg nem tudtam, amikor elkezdtem ezt az egészet. Lehet, hogy egyszer eljön még az is, de egyelőre nem célom, hogy saját magam által kötött sálakban, sapkákban vagy pulóverekben járjak. Bármennyire is szimpatikus a Magyarországon is terjedő gerillakötés, abba a mozgalomba sincs kedvem bekapcsolódni. Egyszerűen csak ki akartam próbálni magam, hogy képes vagyok-e erre. Egyelőre úgy tűnik, hogy igen, és ez egy elég jó érzés. Ennél a jó érzésnél többet egyelőre nem várok a projekttől, de már ennyiért is megéri.
