Alig néhány kilométerre Manhattantől van egy nem is olyan kis zárvány, melynek lakosai ugyanazt a szigorú megkötésekkel teli életmódot folytatják évszázadok óta. Kopaszra borotvált fej esküvő után, szigorúan szabályozott érintkezés a két nem közt: így él egy haszid zsidó nő.
1944-ben Rudolph Kastner, a Vaada (Budapesti Segélyező és Mentőbizottság) egyik vezetője alkut kötött Adolf Eichmannal, a zsidók deportálásával megbízott náci alezredessel: négymillió német birodalmi márka fejében egy vonatot nem Auschwitzba, hanem a semleges Svájcba fognak irányítani. Kastner vonata 1944. július elsején indult Budapestről, az utaslista szerint 1684 fő utazott rajta, valamint 200 regisztrálatlan csecsemő és kisgyermek. Az utasok között volt Teitelbaum Joel is, a szatmárnémeti csodarabbi, akinek egyik őse a legenda szerint megjósolta az akkor 9 éves Kossuth Lajos szüleinek, hogy „nagy embert adtak az országnak, az egész nemzet zászlaját fogja a vállain hordozni”.
Teitelbaum Joel 1946-ban New Yorkban, Észak-Brooklynban telepedett le, és a holokausztot túlélő haszid és ortodox zsidók hamarosan megválasztották rabbinak új hazájukban. Az egyre növekvő közösségnek Teitelbaum új helyet keresett, olyat, ami nem esik túl távol New York központjától, de a külvilág káros hatásaitól és erkölcstelenségétől kellően messze van. Így talált rá 1977-ben New York államban Monroe városára, ahová 14 szatmári család követte. A városkát átnevezte Kiryas Joelnek, ahol haláláig élt és vezette a haszid közösséget. A városban ma már 33 000-en laknak, és lakói ma is az egykori szatmári haszid zsidóság életmódját folytatják. Nemcsak Kiryas Joelben, hanem New York állam többi részén (Williamsburgben, Manhattanben és Brooklynban) is szép számmal élnek haszid zsidók. A brooklyni közösség az idők során több ágra szakadt, és a különböző csoportosulásokhoz tartozók sok kérdésben nem értenek egyet, többek között abban sem, hogy ki a közösség törvényes vezetője.
De mit is jelent az, hogy haszid? Maga a szó a héber heszedből ered, jelentése: jámborság, kegyelem, hű szeretet. A 18. század közepén indult ultraortodox irányzat hívei elutasították az asszimilációt, nem kívántak betagozódni a többségi társadalomba, és a vallás bensőséges megélését tartják a legfontosabbnak, amely erőteljes hagyományőrzéssel párosul. A haszid fiatalok általában 18-19 évesen megházasodnak, és 6-8 gyerekes családokat alapítanak, de nem ritka az ennél több gyerek sem. A férfiak strájmlit, óriási szőrmekalapot és hosszú, fekete kaftánt viselnek, pajeszukat hosszúra növesztik. Nyakkendőt nem viselhetnek, mert az hitük szerint elválasztja az agyat a szívtől. A nők öltözködése visszafogott, szoknyájuknak el kell takarni a térdet, és fejüket kalappal vagy kendővel fedik be, mert a szabadon lévő hajat a meztelenség egyik formájának tekintik.
Sőt, házasság után leborotválják a hajukat, és parókát tesznek a fejükre.
A haszidok nem használják a technikai vívmányokat sem. Nincs tévé, nincs számítógép, nincs okostelefon, csak „hagyományos” mobilon tarthatják egymással a kapcsolatot. A gyerekjátékok is a hagyományos haszid családmodellt és öltözködést közvetítik, a családtagok között pedig nincs se puszi, se ölelés.
Deborah Feldman a williamsburgi haszid közösségben született, ma már Berlinben él. Önéletrajzi ihletésű könyve, amely Unortodox – A másik út címmel 2012-ben jelent meg, illetve az ebből készült Netflix-sorozat hűen mutatja be ezt a zárt világot, és az abból történő szabadulást. Williamsburgben ma 70 000 haszid él, ez New York egyik legszegényebb negyede, de itt növekszik a leggyorsabban a lakosság, köszönhetően a rengeteg gyereknek. A haszid lányok legfeljebb 18 éves korukig tanulhatnak, ezután egyetlen dolguk van: férjhez menni. (A fiúk és a férfiak legfőbb feladata a Tóra tanulmányozása, ezt egész életükben teljes odaadással folytatniuk kell.)
A fiatal lányok számára a szülők választják ki házasságközvetítő segítségével a megfelelő jelöltet. A fiatalok mindössze egyszer találkozhatnak, akkor is az egész család jelenlétében. Szigorú szabályok vonatkoznak a menstruációra és a nemi életre is: amíg a nő menstruál, tisztátalannak számít, a férje nem érhet hozzá, sőt még egy tányér ételt sem fogadhat el tőle. Amikor pedig elmúlt a menstruációja, naponta kétszer kell egy textildarabbal ellenőriznie, hogy valóban „tiszta”-e, és ha 14-szer tiszta marad a textil, megmártózhat a mikvében, a rituális fürdőben. Ezután szabad az út a nemi érintkezés felé, de meg van határozva, hogy milyen pózban és milyen napokon történjen az aktus. Mivel a gyermektelen nőnek nincs sok szava a közösségben, a cél a minél nagyobb család és a minél több utód születése, a „szaporodjatok és sokasodjatok” parancsa szerint.
A házasságban a haszid nőnek teljesen alá kell magát rendelnie férjének és az anyaságnak: a férj kiszolgálása és a gyerekszülés a feladata. A haszidok a gyerekszámot azért is tartják fontosnak, mert úgy vélik, így pótolhatják a holokauszt során elhunyt zsidókat. A williamsburgi haszid közösséget Feldman könyvének megjelenése után számos kritika érte, elsősorban a nők szabadságának és személyiségi jogaik csorbítása miatt.
Ha tetszett ez a cikkünk, az elhallgatott józsefvárosi zsidó ellenállásról szóló írásunkat is ajánljuk figyelmedbe!
