Anita nem könyvnek szánta a Lombik Caminót, inkább terápia volt saját maga számára. Végigjárni a lelki utat, amelynek a végén el tudja fogadni, hogy nem szülhet saját gyermeket. És végigvenni, mennyi félelemmel számolt le, és mi mindent adott ez az út a személyiségének.
Egy 2020-ban megjelent tanulmány szerint Magyarországon a lombikbébi-kezelések esetében a terhességek aránya petesejtleszívásonként 31,4 százalék. A nő életkora döntő tényező a siker szempontjából: 35 év alatt akár 50 százalék lehet az esély a várandósságra, míg 42 év felett alig 5 százalék ez a mutató. Nincs tehát garancia, hogy a vágyott gyermek megérkezik.
Megtudták, hogy nincs esély
Anita és férje 30 felett jártak, amikor találkoztak, és egy jó ideig nem érezték a sürgető vágyat, hogy szülők legyenek. Időközben azonban kiderült, hogy az asszonynak nőgyógyászati miómája van, amelyet csak egy nagy hasi műtéttel tudtak eltávolítani.
„Ezek után azonban úgy gondoltuk, hogy nem vagyunk már fiatalok, itt az ideje, hogy elkezdjünk próbálkozni – kezdi a történetet Anita. Ám a várt siker elmaradt. Az akkori orvosom gyógyszeres stimulálást javasolt, majd miután ez sikertelen volt, a korunkra való tekintettel az inszeminációt kihagytuk, és 2017-ben megvolt az első beültetés.”
Ezt követte négy további próbálkozás, de csak egyből lett terhesség. Ám a baba nem született meg.
„Az ötödik lombiknál robbant be a Covid, azt le is állították, és akkor döntöttünk úgy, hogy befejezzük. Azt mondják, a nők mindent megtesznek azért, hogy legyen gyerekük, és hogy ne legyen. Esetünkben azonban én voltam az, aki meghozta elsőként ezt a döntést, és bevallom, megkönnyebbültem.
A férjem örök optimista és nagyon sikerorientált, ő nehezebben engedte el ezt a vágyunkat. De én megkérdeztem az orvosom, és azt mondta, a méhem állapotára tekintettel ő a helyünkben nem próbálkozna tovább.”
El kellett gyászolnia a vágyott gyermeket
Az ő esetében a kor csak egy tényező volt. Már korábban is elvégeztetett néhány vizsgálatot, és kiderült, hogy több olyan egészségügyi problémája van, amely nehezíti, hogy babájuk legyen.
„A korábbi mióma miatt volt egy heg a méhemen, de ezenkívül endometriózis, pajzsmirigy-alulműködés, inzulinrezisztencia is nehezítette a dolgunkat. Ráadásul megállapították, hogy adenomiózisom is van, amely az endometriózis kimondottan a méhet támadó változata. Ilyen körülmények között pedig be kellett látni, hogy nincs értelme a további beültetéseknek.”
Anita úgy fogalmaz, hogy el kellett gyászolnia a meg nem született gyermekét. Közben pedig feltette a kérdést: miért pont ők?
„A sikertelen próbálkozások közben is szembesülnöm kellett vele – és kezelnem –, hogy a körülöttünk lévők, a barátok, a családtagok sorban anyák lesznek, miközben esetünkben csak telnek az évek. A környezetünk részéről pedig voltak olyan kérdések, amelyekre nem akartunk válaszolni.”
Amikor sokadszorra hívják fel a figyelmed, hogy ketyeg a biológiai óra, vagy hogy ez a ház nagyon nagy kettőnknek, arra nehéz jó választ adni.
Tudtuk, hogy nem akarnak rosszat, de volt olyan kapcsolat, amit megszakítottunk, mert azt éreztük, hogy nem válik a javunkra. Ugyanakkor sok ismeretségünk éppen a velünk történtek miatt erősödött meg és formálódott erős baráti kötelékké.”
Újra nőnek lenni, gyermek nélkül
Anita számára terápia volt a Lombik Camino megírása. Nem is könyvnek szánta, csak leírta a gondolatait. Aztán észrevette, milyen sok megválaszolatlan kérdése van azoknak, akik most készülnek belépni a lombikprogramba, vagy akár már benne is vannak.
„Ez a könyv nem a saját történetünk, csupán egy fejezet szól rólunk – szögezi le az írónő. Arról a lelki útról számolok be inkább, amin én magam végigmentem. A tapasztalataimról írok, hogy mire érdemes odafigyelnie a meddő pároknak. Hogy bármennyire is sürgeti őket az idő vagy az orvos, de egy sikertelen lombik után ne rohanjanak bele a következőbe, hanem adjanak maguknak időt a feldolgozásra. Én kétszer voltam Harkányban, a rehabilitációs központban, hogy legyen lehetőségem magammal, az érzéseimmel törődni, és ránézni arra, ami történt. Az a hely lelkileg és fizikailag is támogat, számos kezelésen vehettem részt az iszappakolástól a pszichológusokkal való találkozásig. De írok arról is, hogy miképp tudtam letenni a megbélyegzettség érzését, az önvádat, vagy éppen hogyan voltam képes újra nőnek érezni magam, miközben a társadalom elvárásai szerint egy nő élete akkor teljesedhet ki, ha gyermeket szül.”
Időközben elvégzett egy mentálhigiénés képzést, amiből nagyon sokat építkezett, és egyszer talán meddő párokkal foglalkozik majd. És egy nap szeretne végigmenni a Caminón, hogy ezzel is fejlessze önmagát. De arról, hogy anya lehessen, nem tett le.
„Korunkból fakadóan mi már újszülöttet nem kaphatunk, de határozattal rendelkező, örökbefogadásra váró pár vagyunk. De ez már egy másik történet, egy újabb út…”
