Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Úszni, medencében lubickolni mindenki szeret, a gyerekek pedig egyenesen imádják. Nem véletlen, hogy ilyen sok fürdő elérhető Magyarországon is, ahol évszaktól függetlenül élvezhetjük a víz megnyugtató, izomerősítő hatását.
Csakhogy nem is olyan régen még voltak idők, például Amerikában, amikor a strandolás, uszodázás kifejezetten problematikusnak bizonyult. A szegregáció idejében ugyanúgy, ahogy a buszokat, közösségi épületeket, vendéglátóhelyeket, iskolákat kétfelé osztották, az uszodákkal is ezt tették. Az afroamerikai gyerekek csak nagyon ritkán fértek hozzá szolgáltatásokhoz, így a strandoláshoz is, aminek az lett a következménye, hogy a Centers for Disease Control and Prevention (CDC) szerint a 10–14 éves fekete gyerekek még ma is hétszer nagyobb eséllyel fulladnak meg az úszómedencékben, mint fehér társaik.
Mivel ez száz évvel ezelőtt történt események hatására alakult ki, bele sem merünk gondolni, ez az arány mennyivel lehetett rosszabb évtizedekkel ezelőtt. S hogy mennyire vették komolyan a feketék és a fehérek különválasztását? Mi sem mutatja ezt meg jobban, mint az 1964-es rettenetes incidens, amelynek során James Brock szállodatulajdonos annyira felháborodott azon, hogy Martin Luther King vezetésével feketék vették igénybe szolgáltatásait, hogy egy flakon sósavval jelent meg a medence partján. Az abban fürdőző feketék fittyet hányva a whites only kiírásra csak azért is megmártóztak, mire Brock úgy gondolta, sósavval kergeti ki őket. Az akció során végül senki sem sérült meg, a rendőrök viszont mindegyik pancsoló fiatalt letartóztatták.
Úszás és rasszizmus kéz a kézben
Miközben a feketék voltak azok, akiknek minden erejükkel küzdeniük kellett törvényekben meghatározott jogaikért és egyenlőségükért, azaz nekik lett volna okuk dühösnek lenni, a rasszista fehérek reagáltak irracionális agresszióval már csak a jelenlétükre is. Rettegtek a feketék akcióitól, iszonyatosan felháborodtak, már semmilyen eszköztől nem riadtak vissza, csak hogy a világuk olyan megosztott maradjon, amilyennek megszokták. Ennek része volt a medencék elkülönítése is: úgy kezelték az afroamerikaiakat, mintha halálosan fertőző betegséget hordoznának, s aki csak közel kerül hozzájuk, biztosan elkapja a kórt.
Rasszizmus a törvényi szabályozás árnyékában
Külön medencét tartottak fenn a fehéreknek és a feketéknek, keveredni pedig szigorúan tilos volt. Hiába jöttek ki sorra a törvények, hiába bukták el a polgárháborút, a déliek nagyon sokáig kijátszották a rendszert, és fenntartották a szegregációt. Északon az 1920-as években kialakult elkülönítés az ötvenes években már nem törvényi erővel, hanem önmagában volt jelen. Az északiak más, pusztán törvényileg nem elítélhető módokat találtak a feketék távol tartására. Szándékosan fehérként nyilvántartott övezetekben létesítettek feketék számára fenntartott medencéket, strandokat, mert tudták, hogy a legtöbbjük nem veszi magának a bátorságot ahhoz, hogy átutazzon a számára veszélyes környéken – pláne gyerekekkel.
A közös strandok nehézségei
Az 1950-es évektől a civil mozgalmak még nagyobb erőfeszítéseket tettek a szegregáció megszüntetése érdekében. A medencék, strandok azonban nagyon kényes pontot jelentettek. Hiszen más úgymond eltűrni, hogy egy fekete ugyanabban az étteremben egyen, és megint más azt nézni, ahogy egy afroamerikai gyerek hozzáér, játszik egy fehérrel. Hiába voltak akkor még a mainál illedelmesebbek a fürdődresszek, ez a ruhák nélküli extrém közelség, a víz megosztása halálra rémítette a fehéreket. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a kétezres évekig kellett várni, mire olyan úszósapkát is piacra dobtak, ami megfelelően illeszkedik a fekete sportolók fejére.
Verekedés a bejáratnál
A Missouri állambeli St. Louisban, 1919-ben megépített Fairground Pool az ország, sőt a világ legnagyobb strandja tízezer ember befogadására volt képes. Szegregáltan működött egészen 1949-ig, amikor az új polgármester rendelete nyomán feketék és fehérek egyaránt beléphettek a strand területére, ugyanazon medencékbe, csúszdákra, árnyékos szakaszokra, büfékbe. Az első ilyen napon néhány bátor fekete fiatal megjelent nyitáskor, de erőszakos, dühödt, protestáló fehérek csoportja fogadta őket. A tömeg egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt. Az ott maradó feketéket elüldözték, megverték. A helyzet kezelhetetlen maradt napokig, hetekig, évekig. 6 évvel a polgármester rendelete után a város inkább megszüntette a fürdő anyagi támogatását. Elvesztették a terület egyik legnagyobb látványosságát a megállíthatatlan rasszizmus miatt.
Mi a helyzet napjainkban?
2023-at írunk, már egyetlen fürdőhelyen sem választják ketté a fürdőzőket a bőrszínük alapján – akiben fortyog a rasszista indulat, magára marad, és inkább hazamegy, mert már a kiérkező úszómester, rendőr, városvezetés sem áll a pártjára. Csakhogy gondoljuk át, hány fekete nőt vagy férfit látunk az úszó-vb-ken, olimpiákon? Szinkronúszás, vízilabda, toronyugrás? Szinte mindenki fehér bőrű. Az oly sok évtizedig tartó szegregáció következményeként ráadásul a fekete gyerekek 64 százaléka egyáltalán nem tud úszni, míg ez az arány a fehér gyerekeknél csak 40%. Épp ezért indította el Paulana Lamonier a Black People Will Swim mozgalmat. Saját környékén, Queensben folyamatosan úszni tanítja a gyerekeket és felnőtteket, hogy ne legyen ekkora hátrányban egyetlen fekete sem. Hiszen aki nem tud úszni, az nagyobb arányban szenved balesetet strandolás vagy valamilyen vízi sport közben, s lemarad egy nagyszerű fizikumot és örömöt adó mozgásformáról, amiben akár az is lehet, hogy tehetséges.
