Míg egy-két generációval ezelőtt elvárás volt, hogy ami a tányéron van, mindent meg kell ennie egy gyereknek, ma már elég annyit elfogyasztania, amivel valóban jóllakik. Míg régen azt gondolták, a sírás jót tesz a csecsemő tüdejének, ma már inkább igyekeznek megnyugtatni a babákat. Vajon mi áll ennek a szemléletváltásnak a hátterében?
Évtizedekkel ezelőtt a szülők sokkal inkább a külső elvárásoknak akartak megfelelni, és ehhez igazították a nevelési elveiket. Ezzel szemben napjainkban az egyéni érzésekre és a lehetőségek kibontakoztatására tevődött át a hangsúly, mondja K. Farkas Dóra, az Almafa Pszichológiai Centrum pszichológusa, aki arra a kérdésre is választ adott, hogyan alakult át az elmúlt évtizedekben a szülő-gyerek kapcsolat.
Miben és hogyan változott a gyereknevelés az elmúlt 50 évben? Mi a legjellemzőbb különbség aközött, ahogyan mi nevelünk, és ahogy minket neveltek?
Alapjaiban változott meg a világunk az elmúlt 50 évben, Elég, ha a történelmi, a tudományos, a technikai és a kommunikációs változásokra gondolunk. Nyilvánvalóan ezek az átalakulások befolyásolják az emberek szemléletét, hiszen ők maguk is megváltoznak, hogy alkalmazkodni tudjanak az új körülményekhez. Miután máshogyan viszonyulunk magunkhoz, máshogyan fogunk a környezetünkhöz, a családunkhoz, a gyermekeinkhez és a munkánkhoz is.
Egyre inkább a belső, mögöttes tartalmakra figyelünk az élet minden területén, mert érteni szeretnénk, ami történik velünk.
A legfontosabb különbség a gyermeknevelés vonatkozásában, hogy egyre többet tudunk az idegrendszer fejlődéséről, a mentális állapotokról, arról, hogy a gyermekkori események hogyan határozzák meg a felnőttkorunkat. Már nemcsak azt szeretnénk, hogy a gyerek „viselkedjen”, hogy úgy alkalmazkodjon a családjához, hogy minél kevesebb vizet zavarjon, hanem – ideális esetben – igyekszünk őt megismerni, és szeretnénk, hogy kiteljesítse a benne rejlő lehetőségeket. Ezt támogatja most a nevelés. Gondoljunk csak bele, hogy az előbb említettekkel szemben a 18–19. században a gyerekeket kis felnőtteknek tekintették, és ennek megfelelően hasonlóan öltöztették őket, és hasonló viselkedést is vártak el tőlük.
Ebben a fél évszázadban melyik időszak volt igazán vízválasztó, ami a szülők hozzáállásán jelentősen változtatott?
Pszichológiai értelemben a kötődéselméletek, a csecsemő- és kisgyermek-megfigyelések, az állatkísérletek sokat segítettek megérteni a működésünket. A híres szőranya-drótanya kísérlet, amit rézuszmajmokkal folytattak, felhívta a figyelmet arra, hogy a szülő-gyermek kapcsolat nemcsak a táplálásról, tágabban értelmezve az életben tartásról szól, hanem történik valami nagyon fontos közöttük, amit kötődésnek hívnak, melynek hiányában nem tudnak egészséges egyedek kifejlődni.
Ma azt látjuk, hogy a világban elfoglalt helyünket a kötődésre való képességünk és a saját személyiségünkhöz való viszonyunk határozza meg.
A kapcsolódás és a különbözőség, a távolság egyensúlya. Ezt mind a családunkban kezdjük megtanulni.
Tipikus példája a gyerekneveléssel kapcsolatos különbözőségnek a sírás. Régen hagyták, hadd sírjon a gyerek, mondván, erősödik a tüdeje, ma pedig már sokkal inkább ölbe veszik. Miért változott meg ez a szemlélet?
Mert az idegrendszeri kutatások felhívták a figyelmet a belső folyamatokra. Már nemcsak a viselkedést nézzük, hanem figyelünk arra, mit élhet át egy kisbaba, amikor nem kap választ a segítségkérésére. Az utánkövetéses vizsgálatok pedig igazolták, hogy ennek hosszú távú következményei lesznek.
Milyen volt a szülő-gyerek kapcsolat 50 évvel ezelőtt, és mi jellemzi napjainkban?
Régebben inkább tiszteleten alapuló volt ez a kapcsolat. A szülők sokszor megközelíthetetlenek voltak érzelmileg a gyermek számára, inkább az engedelmesség határozta meg a kapcsolatot. Érdekes módon, ezt sokszor pozitívumként emlegetik ennek a generációnak a tagjai. Valóban jelenségszinten sokszor egyszerűbb volt így a mindennapi élet, kevesebb konfliktus volt, merevebb határok voltak.
Általánosságban azt mondhatjuk, hogy azokban a családokban, ahol a gyerekek kapnak külön figyelmet, bátrabban kérdeznek, fordulnak szembe a határokkal. Ez a mindennapokban olykor nem könnyű, mert nem a feltétlen szófogadás szerint működnek, hanem megkérdőjeleznek, választanak.
Nagyon kényes viszont ez az egyensúly! Nem szabad elfelejtünk, hogy a gyerekek továbbra is gyerekek, szükségük van a határokra, a keretekre!
A nevelési elveket figyelembe véve mit mondhatunk, milyen felnőttek lettek azokból a gyerekekből, akik az 1970-es, az 1990-es és a 2000-es években nevelkedtek? És miért lettek ilyenek?
Az 1970-es években azok a felnőttek váltak szülővé, akik a háború után születtek. Róluk rengeteg tanulmány született. Ők abba érkeztek, hogy a megélhetés, a fizikai és anyagi biztonság mindennél fontosabb – és ez abszolút érthető. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a világ határozza meg a gondolkodásunkat.
Ők is ezt helyezték előtérbe, és ehhez jött hozzá nálunk például a szocializmus, ahol nem az egyéni adottságok kihangsúlyozása, hanem a közösség, a társadalom érdekei voltak elsődlegesek. Nyilvánvalóan a társadalom működését nagyon megkönnyíti az egységesség, ezért az érték nem az egyéniség kibontakoztatása volt, hanem egységesség, a kategóriákba sorolhatóság. A rendszerváltás után, a ’90-es, 2000-es években jött egy fordulat, ami éppen ennek az ellenkezője volt. Hatalmas szabadság, határok nélküliség jelent meg. Sok család a másik végletet követte: csináljon a gyerek, amit szeretne, majd ő tudja, neki mi a jó. Ma már tudjuk, hogy ez sem a valódi szükségletekről szól. Fontosak a keretek, a határok, de mindennek hátterében a szeretet, a kötődés, a gyermek megismerésének igénye kell, hogy álljon.
A szülőnek szülőnek kell lennie – nem tekintélyalapon, hanem azért, mert ő tud biztonságot, stabilitást és kötődést adni egy egészséges, bátor, kiegyensúlyozott gyermek felneveléséhez.
Nehezebb manapság gyereket nevelni, mint régen?
Minél többet tudunk valamiről, annál bonyolultabbá, árnyaltabbá válik az adott feladat. Ebben az értelemben nehezebb. Ami jelentős változás, hogy már a hosszú távú hatásokat nézzük, vagyis azt, hogy milyen felnőtt lesz a gyermekből, és nem a konfliktusmentességet. Természetesen ebben hatalmas különbségek vannak családok között. Ez inkább tendenciaszinten jelenik meg, ha tudatosságról beszélünk.
A fentiek ellenére mégis sokan úgy vélekednek, jobb volt régen gyereknek lenni, mint most. Miért gondolhatjuk ezt?
Fontos tisztázni, hogy mit értünk „régen” alatt, illetve, hogy mit értünk „jobb” alatt. Azt, hogy éppen akkor jobb volt? Vagy hosszú távon jobb volt? Amikor a gyerekeknek ugyanúgy kellett dolgozni, mint a felnőtteknek, nem hiszem, hogy jobb lett volna. Amikor hatalmas szabadság volt, az biztosan nagyon felszabadító lehetett aktuálisan. A hosszú távú következményeit meg lehet kérdőjelezni. Valahol érdemes ebben is egyensúlyt találni. Fontosak a mindennapok, a spontaneitás és a kreativitás, a játékosság, és ugyanolyan fontos szükséglet a biztonság, a készségek elsajátítása, amit pedig csak keretek között lehet megtanulni.
