Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Bezzeg amikor bement az a gyerek, akkor nem volt semmi baja, hát akkor most se üvöltsön, örüljön neki, hogy kijön! Nem egy szülő nőt aláznak meg mélységesen ilyen mondatokkal orvosok, ápolók, sőt, más anyák is.
Milyen ma egy szülés Magyarországon? Egy átlagos kórházban, fogadott orvossal is előfordulhat, hogy a hospitalizáció áldozataivá válunk. Azaz ami nekünk és a gyerekünknek, családunknak egy mélységesen bensőséges élmény, az számukra egy szobaszámhoz tartozó test, amiből minél kevesebb problémával ki kell varázsolni a gyereket. A minél kevesebb probléma persze nem az anyára, sőt, olykor nem is a babára értendő, hanem a kórházra és az orvosra. Menjen minél gyorsabban, könnyebben, aztán hadd jöjjön a következő.
Közben pedig a legtöbb esetben a nő kényelme, a szüléshez elengedhetetlen stresszmentes környezet másodlagossá válik. Egy jó beteg (onnantól, hogy kórházban vagy, páciens lettél) úgy szül, ahogy kell. Nem kérdez, azt csinálja, amit mondanak neki, és mindenbe beleegyezik. A doktor úr jobban tudja – rebegi hálásan. Nem utasítja vissza a beöntést, a borotválást, a gátmetszést, az erőszakos méhszájtágítást, a vákuumot, az oxitocinos infúziót, a férjöltést. Vígan hagyja, hogy egy egész orvostanhallgató-csapat megvizsgálja. Fekszik az ágyán szépen nyugodtan a hátán, és várja, amikor végre megpillanthatja gyermekét. És közben tökéletesen csendben van. Nem zavarja sem az orvost, sem a többi beteget.
Jelenlegi kultúránk szerint egy magára valamit is adó nő hallgat. Méltóságteljesen tűri, ha a férje esetleg ordibál vele vagy veri – ugye-ugye, isztambuli egyezmény ratifikálása, nőjogi szervezetek támogatásának megvonása, vak komondorok. Egy igazi nő sok gyereket szül, sőt, egyenesen unokákat, mindegyikkel kórházba vonul, mert otthon szülni bűn, beéri az épp ügyeletes orvossal és még véletlenül sem okoz problémát. Tudja, mi a dolga, még véletlenül sem szeretne magába fordulni, zenét hallgatni, testhelyzeteket próbálgatni vagy a kitolásnál erős izommunkát végző sportolóhoz hasonlóan nyögni. A jó beteg nem fújtat, nyöszörög és pláne nem kiabál vagy üvölt, a kétperces fájásoknál sem. Tűri a fájdalmat, nem zavar másokat, hiszen azért vállalt gyereket(!), mert képes erre. Hiszen – ahogy egy másik szülésznő kedvesen megjegyezte – ha b...ni tudott, akkor szülni is tud.
Mióta okoz meglepetést, hogy a szülés, a vajúdás fáj?
Azért kíváncsi lennék, hogy amikor a szülést levezető orvos vagy szülésznő épp bosszúsan csendre inti a kismamát – vagy, ahogy egy miskolci kórházban történt, azzal fenyegeti, hogy felpofozza és az arcába nyomja a párnát –, vajon hogyan reagálna, ha közben ágyékon rúgnák. Számtalan videót találni az interneten arról, hogy férfiak hasára elektródákat szereltek és megpróbáltak a szülési fájdalmakhoz közeli állapotot előidézni náluk. Nyilvánvalóan nem tudták tökéletesen visszaadni az élményt, a reakciókat azonban érdemes figyelni. Az elején még csak az arc torzul, vagy a lepedőt markolja a kéz, aztán már látszik, ahogy szinte mindegyik tesztalany elveszti a kontrollt. Ilyenkor pedig általában üvöltünk. Igen, szülés közben is. Hogy ez miért éri meglepetésként az orvosokat, vagy mi problémájuk van vele, rejtély. Időnként arra szoktak hivatkozni, hogy a kiabálás elveszi a szülő nő erejét, kutatások azonban arra mutatnak rá, hogy a hangadás segíthet egy kis plusz endorfint termelni és jobban bírni a megpróbáltatásokat.
Aki az anyát bántja, amiért kiabál, az újszülöttet is megsebzi
A természeti népek – s az orvosi beavatkozások előtt a világ minden táján élő emberek – pontosan tudják, mivel jár egy gyerek világra hozatala, és abban támogatják az anyát, amire neki szüksége van. A megfelelő hormontermeléshez nyugodt, biztonságos környezetre van szükség, ennek hiányában a test stresszreakciója miatt lelassulhat, problémássá válhat a vajúdás. Az anya komoly belső utazásra indul, ahol utolsó erejét is próbára teszik, ahol bele kell lazulnia a helyzetbe ahhoz, hogy szülni tudjon. Ehhez olyan segítőtársakra van szüksége, akikben megbízik. Akik segítenek csillapítani a fájdalmat, támogatják őt, és hagyják, hogy a természetes folyamatok végbemenjenek. Ehhez hozzátartozik az, hogy az anya módosult tudatállapotában úgy ad ki hangot, ahogyan és amikor csak szeretne. Mert az esik jól neki. Ha szeretne csendben maradni, az is ugyanolyan normális, mint ha végigkiabálja az egészet. Ahogy a megszülető babától sem kérjük számon, mégis miért üvölt teljes erejéből, úgy az őt a világra segítő anyától sem kéne. Ugyanis ők ketten egy egységet alkotnak. Amilyen fájdalom, bántás az anyát éri, azt megkapja a gyerek is. Ahhoz, hogy mindketten megaláztatás nélkül élhessék át a születés csodáját, megértésre van szükségük. Szülés alatt és utána is. És kevesebb orvosra, akit mindeközben az zavar leginkább, hogy a hangjuk kihallatszik a folyosóra.
