Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Szeretnénk, ha a gyerekünk követné az utasításainkat, de azt nem, ha a későbbiekben bárki más szavára is a kútba ugrana. Eszes, gondolkodó embert akarunk nevelni, aki megtanul megfelelően mérlegelni az életben. Ehhez gyakorlásra van szüksége, amit mi tudunk számára biztosítani már a kezdetektől. Minél többet gyakorolhat, annál kevésbé fogja ezt a vágyát szófogadatlansággal kielégíteni.
Minden családban eljön az a pillanat, amikor a gyerek (nagyjából másfél éves kortól) egyszer csak elkezd szófogadatlanná válni. Az érdekli, amit nem kaphat meg, és igyekszik azt ismételgetni, amit külön kérünk tőle, hogy ne tegyen. Ez azért van, mert önállósodni, függetlenedni szeretne, és meg akarja tapasztalni, mekkora hatalma van önmaga és a közvetlen környezete fölött. A szófogadatlanság valahol egyfajta korosztályi sajátosságnak mondható, nem csoda tehát, ha minden család küszködik vele. És azért valljuk be, hogy a gyerekünkből mi sem szívesen csinálnánk agyatlan robotot, aki gondolkodás nélkül követi mások utasításait, kezdetben csak a miénket, de később akár bárki másét (lázadó kortárs, mérgező partner, kizsigerelő főnök). Szeretnénk, hogy eszes legyen, hogy saját véleménnyel rendelkezzen, és megtanuljon mérlegelni az életben – ehhez azonban elengedhetetlen a gyakorlás. Az önállósodás és a függetlenedés gyakorlása akkor is, ha nekünk ez kényelmetlen, és jóval több odafigyelést és energiát igényel.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
Ugyanakkor érthető az is, hogy szülőként bizony nem hagyhatunk mindent a gyerekre, nekünk is meg kell tartanunk azokat a kereteket és szabályokat, amelyek a testi és lelki biztonságát védelmezik mind a gyereknek, mind a többi családtagnak. A gyerekek önállósodásának mindazonáltal lehet olyan kereteket szabni, amelyeken belül teljes szabadságot kaphatnak a gyakorlásra, kívüle viszont el kell fogadniuk a szülői irányítást. Ha van kellő lehetőségük saját egyéniségük és képességeik megcsillogtatására, úgy a mi irányításunkat is sokkal szívesebben elfogadják. Az alábbiakban ezeknek a kereteknek a felállításához adunk nektek tippeket.
1. Ismerd el, hogy mi az, amit szeretne, vagy nem szeretne!
Nemcsak a felnőttek, de a gyerekek számára is nagyon fontos, hogy azt érezzék: meghallgatják és megértik őket. Sőt, nekik sokszor saját maguk megértéséhez is a mi segítségünkre van szükségük. Amikor ellenkezünk velük és nem törődünk azzal, ők mit éreznek, azt a látszatot keltjük, hogy őket sem látjuk. Egy önállósodni vágyó személynek márpedig fontos, hogy felhívja magára a figyelmet, és éreztesse egyediségét, különállóságát. Ha segítünk neki visszatükrözni, amit érez és amit szeretne vagy nem szeretne egy konfliktus során, azzal létrejön köztünk a kapcsolat, ami által azt érzi, hogy odafigyelnek rá és megértik, és ez már segít neki abban, hogy elengedje a pillanathoz való ragaszkodását. Még nekünk, felnőtteknek is sokkal könnyebb túllépni akár egy bagatell nézeteltérésen is, ha azt érezzük, hogy a másik tudja, milyen érzések és gondolatok kavarognak bennünk, és ezt meg is érti. A gyerek is lehet csalódott vagy dühös, akarhat otthon maradni, amikor indulni kell, és kellemetlenséget okozni, amikor azt érzi, nem figyelünk rá – de ha mindezt elismerjük a számára, és kifejezzük együttérzésünket, máris nő az esélye annak, hogy a következőkben szófogadó legyen.
2. Készítsd fel a várhatóra!
A gyerekeknek mind nagyon fontos a kiszámíthatóság. Időérzék híján, valamint a felnőtteknek való állandó kiszolgáltatottságukból fakadóan sokszor érzik úgy, hogy kiszámíthatatlanul ráncigálják őket egész nap, ez eleve frusztrációt okoz bennük, és csak még nagyobb ellenkezések és kiborulások származhatnak abból, ha nincsenek felkészítve a történésekre. Ha előre – és többször emlékeztetve őket – megbeszéljük velük, hogy mi után mire számíthatnak, azzal először is erősítünk a biztonságérzetükön, másrészt pedig a saját rákészülésüknek, döntéseiknek adunk lehetőséget, ami az önállósodási szükségletüket kielégítheti, így a szófogadatlanságot is kiküszöbölheti. Fontos viszont, hogy ne időhöz próbáljuk meg kötni a várható eseményeket, hanem inkább sorrendiséghez, korábbi történésekhez, mert a gyerekek ezekkel tudnak alapvetően számolni.
3. Adj választási lehetőséget!
A szófogadatlanságra gyakorta az viszi rá a gyerekeket, hogy azt akarják érezni: ők döntöttek. Nemcsak utasításokat követtek, hanem saját döntéseket hoztak, és ennek megtapasztalhatták a következményeit is. Éppen ezért, ha azt szeretnénk, hogy szót fogadjanak, rendszeresen lehetőséget kell teremtenünk a számukra, hogy maguk dönthessenek. Lehetőleg ne jó és rossz döntés között kelljen választani, mert akkor nyilván meg fogjuk próbálni látványosan befolyásolni a gyerek válaszát, hanem valóban olyan opciókat adjunk neki, amelyek közül nekünk is mind elfogadható. Egy gyerek még nem döntheti el a hidegben, hogy vesz-e zoknit, vagy sem, de azt talán igen, hogy a dinósat vagy a csíkosat válassza. Nem szavazhat a fürdés kihagyása mellett, de eldöntheti, hogy kivel fürdik inkább. Nem főzünk neki külön ebédre, de az elkészítettek közül abból eszik, amelyik mellett dönt. Így gyakorolja a döntéshozást, és ha gyakorolhat, nem lesz különösebb oka arra, hogy állandóan szembemenjen a mi akaratunkkal. Különösen, ha az akaratunk észszerű.
4. Ne azt kérd, hogy mit ne csináljon, hanem hogy mit igen!
Hajlamosabbak vagyunk inkább arra kérni a gyerekünket, hogy mit ne csináljon, mint hogy mit igen. Ez általában abból is adódik, hogy arra igyekszünk reagálni, amit éppen már csinál és nem kellene. Fontos azonban tisztázni, hogy a gyerek fejében a „nem” (akárcsak a mi fejünkben) nem tud képként megjelenni. Amikor azt mondjuk, hogy ne rohangáljon, a fejében a rohangálásról jelenik csak meg egy kép, ami még inkább ingerli őt arra, hogy fusson. A szófogadásban sokat segít, ha elmondjuk, hogy mit szeretnénk tőle. A rohangálás helyett, hogy sétáljon, üljön le nézni egy könyvet, vagy akár kúszhat is, mint a katonák a susnyásban. A dobálózás helyett játsszon hangszerekkel, ha hangoskodni akar, vagy dobáljon célba babzsákokkal, ha a dobáláson van a hangsúly. A kiabálás helyett pedig beszélhet suttogva, ezt meg is mutathatjuk neki. Sokkal nagyobb esélyünk van a szófogadásra, ha segítünk neki abban, hogy mit tegyen, és nem csak azt hangsúlyozzuk ki, hogy mit ne tegyen.
5. Kezdd piciben: ismerd el az apróbb teljesítményeket is!
Egy gyerek mindig fel akarja magára hívni a figyelmet. Ha ezt nem tudja pozitív viselkedéssel, megteszi negatívval, vagyis rosszasággal. Az agyunk evolúciós okok miatt hamarabb észreveszi, hogy mi nem stimmel, vagyis hogy mit csinál helytelenül a gyerek. Már az arcán látjuk, ha a következő percekben meg fogja nehezíteni az életünket. Ez a pozitív viselkedéssel már koránt sincs így. Sokkal tudatosabb odafigyelésre van szükségünk ahhoz, hogy észrevegyük – és értékeljük! –, ha a gyerekünk éppen csöndesen eljátszik egyedül, szépen eszik, vagy önállóan leveszi a cipőjét. Ezeket a perceket általában inkább kihasználjuk a saját dolgunkra szó nélkül. Pedig ha egy kicsit több figyelmet fordítanánk ezekre a megnyilvánulásokra, és megköszönnénk a gyerekeinknek, akkor ők is nagyobb vágyat éreznének arra, hogy máskor is így tegyenek. Szóbeli dicséretet adni azokért az apróságokért, amiket a gyerekünk már képes volt megtenni, bizony felvillanyozza őt, s arra készteti, hogy megismételje. A gyerekek is jobban örülnek, ha pozitív viselkedéssel érik el a 100 százalékos figyelmünket, ehhez azonban kezdetben érdemes lehet a végeredmény helyett a részfolyamatokat is elismeréssel illetni. A befektetett energiát, a próbálkozást, hogy eszébe jutott, hogy majdnem sikerült. A pozitív viselkedés iránt érzett motivációjukat a mi pozitív figyelmünk tartja fenn. Ha mi is hajlandók vagyunk ezt gyakorolni, nekik sem lesz akkora szükségük a szófogadatlanságra. Inkább partnerré válnak.
