Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Szeretlek: mindössze nyolc betű, de egy egész életet meghatároz. Így vagy úgy: merthogy nagyobb eséllyel leszel boldog felnőtt, ha nem felejtik el gyerekkorodban elmondani neked, sőt, éreztetni veled, hogy mennyire szeretnek. Ha viszont nem hallod nap mint nap, akkor valami lesz. Olyan, ami neked nem jó.
Sosem felejtem el, milyen szeretet öntött el, amikor megtudtam, hogy kisbabánk lesz. A nap mint nap elárasztó szeretetcunami kitartott kilenc hónapig, majd amikor megszületett a kislányom, majd a kisfiam, ez még csak fokozódott. Egyszerűen nem tudtam nem kimondani vagy milliószor, hogy szeretlek! Pedig, mint kiderült, ez nem is annyira természetes.
Szeretlek: egy szó, nyolc betű
Nem mondom, hogy nincsenek nehézségeim, ha úgy tetszik, defektjeim, de tudom, hogy az, ami vagyok énként, feleségként és anyaként, az jobbára azért van, mert engem mindig szerettek a szüleim. Nem csak éreztették, mondták is. Legtöbbször úgy, hogy közben öleltek is. Tudom, hogy ez a kortársaim között többeknek nem adatott meg: közülük jó páran küzdenek azzal, hogy nem tudják kifejezni az érzéseiket, és értetlenül állnak azok előtt, akik kitárt karokkal penderülnek melléjük. Ismerek viszont olyat is, aki pont azért kiabálja a világba a szeretetet, mert neki soha nem mondta senki, hogy szeretlek. Pedig csak nyolc betű.
Csak néhány másodperc
Milliószor morfondíroztam már azon, hogy mitől lehet olyan nehéz kiejteni ezt az egyszerű, néhány másodperc alatt kimondható, világot jelentő szót.
Mindannyiunknak akkora szüksége van rá, mint az éltető levegőre.
Ha lennék olyan nagy és bátor, hogy kiegészíthetném az állampolgári jogaink sorát, akkor első helyre vésném: a gyermeknek joga van mindennap azt hallani a szüleitől, hogy szeretlek. Sokat változtunk az idők során, ez tény. Mert már szerencsére ritkábban nőnek fel úgy gyerekek, hogy azt hallják,
anyámasszony katonája lesz, ha ügyülibügyülizünk neki.
Miért, milyen gyakran, miért nem?
Készült egy online felmérés az Apaidő jóvoltából, amelyben közel négyszáz szülőt kérdeztek meg arról, miért mondják és miért nem mondják, milyen gyakran mondják, és milyen más eszközökkel fejezik ki a gyermekük iránt érzett szeretetüket. Kiderült, hogy a 19–20. századhoz képest valóban jelentős változás látszik ezen a területen, ugyanakkor még mindig van több mint 20 százalék, amely egyáltalán nem mondja ki, mit érez. De vajon mitől függ, hogy megnyilatkozunk a gyermekeink felé vagy sem?
Visszafogott 50 fölöttiek
Mint kiderült, az is közrejátszik abban, hogy szeretünk-e szabadon vagy sem, hogy hány éves szülőként mondjuk ki, amit anyaként és apaként jó lenne mindenkinek kimondania. A felmérés szerint a mai kisgyermekes, fiatalabb szülők számára már egyértelműen fontos, hogy rendszeresen verbalizálják az érzéseiket a gyermekeik felé.
Megnyugtató, hogy a kérdőívet kitöltő 40 év alatti szülők 99 százaléka nyilatkozott úgy, hogy rendszeresen mondja a gyermekének, hogy „szeretlek”.
A számok azonban másképp alakulnak az ötvenesek esetében. Az ő korosztályuk csupán 78 százaléka használja rendszeresen a mindössze nyolcbetűs, világot jelentő szót a gyermeke irányában, és közöttük még mindig vannak olyanok, akik sosem mondják ki. Így tesz a 18 évesnél idősebb gyermekkel rendelkező, átlagosan 55 év körüli szülők 14 százaléka is.
A fiúk kevesebbet hallják
Meglepő, de igaz, hogy ebben is különbség van lányok és fiúk között, pontosabban még mindig él az a sztereotípia, hogy a lányok többet hallják a „szeretlek” szót, mint a fiúk, a megkérdezettek szerint legalább 10-15 százalékkal gyakrabban. A válaszadók – akik közel 90 százaléka nő – többségében úgy látják, hogy a fiúgyermekek csupán 20 százaléka hallja naponta a szüleitől, hogy szeretik őket.
És ez valahol annyira szívfacsaró!
Ha olyan nagy és bátor lennék, akkor én azért is harcolnék, hogy a kisfiúk is ugyanúgy sírhassanak, ha fáj valamijük, hogy ne legyen katonadolog az az elesés, hanem legyen inkább helyette ölelés és sok-sok szeretlek.
Vissza a szigetről
Nem mondom, hogy szülőként mindent jól csinálunk. És azt sem mondom, hogy néha nem menekülnék el futva egy lakatlan szigetre a visítások, a civakodások és a reggeltől estig tartó „Anyaaa, figyelj!”-ek elől, de amint odaérnék, már venném is visszafelé a jegyet hozzájuk, mert mondanom kell nekik, hogy mennyire szeretem őket. És nemcsak azért, mert nyolc betű, és mert könnyű kimondani, hanem azért, mert olyan szükség van rá, mint az éltető levegőre. Nekik, nekem, nekünk. A világnak.
Ha kíváncsi vagy, hogy a szereteten kívül mit kaphatunk szüleinktől, olvasd el az alábbi cikkünket is.
