Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Marcsi két héttel a diplomavédése után szülte első gyermekét. Ma, amikor már a negyedik is tízéves, néha ki tud szakadni férjével minivakációkra, miközben otthonról indított karrierjében is folyamatosan keresi a kreatív megoldásokat, a fejlődési lehetőségeket. Az egyszerre hiperlaza és vidám, mégis összeszedett és tudatos édesanya a Dívány olvasóinak elmondta, hogyan lehet valakiből nagycsaládos „mamma” és sikeres vállalkozó egy személyben. Életútja- és filozófiája az összes Sivaként zsonglőrködő szülőnek példaértékű üzenet nevelésről, időbeosztásról, önismeretről, az élet értelméről.
Jégtörő kérdés sosem kell, ha az ember Marcsival beszél. Ugyan jókedve és közvetlensége mindig lehengerlő, a beszélgetést mégis azzal kezdem: remélem, jól vagytok?! „Igen, persze! Négy gyerekből kettő épp betegen itthon, vagyis csak a szokásos. De Zsoltival néhány napos külföldi útra készülünk, amit nagyon várok. Mindig mélypont alatt böngészem a last minute lehetőségeket, a gyerekek pedig már vannak akkorák, hogy pár napos kimenőt megengedhetünk magunknak.”
Nagyon fiatal szülők vagytok, az egyetem végét már nagy pocakkal jártad, ami szokatlan volt.
A mi szüleink is fiatalon vállaltak gyermeket, ezt a mintát akartuk mi is követni, és a természet törvényeihez is, gondoltuk, az áll közelebb, ha fiatalok leszünk még, amikor már kamaszok a gyerekek. Másodéves voltam, amikor Zsoltival megismerkedtünk, harmadévesen házasodtunk, és a diploma védése után két héttel szültem első gyerekünket. Mindenki bolondnak nézett.
Hogy tudtatok a saját lábatokra állni ilyen hamar?
Zsolti nálam 5 évvel idősebb, neki akkor már volt munkahelye, másodéves koromtól pedig én is teljes állásokat vállaltam utazási irodában, nagykövetségen, a nappali tagozat mellett, ügyesen lavírozva az órarendemmel az ELTE-n.
Amit kerestünk, azt fel is éltük.
Egy másfél szobás panellakásban laktunk, de úgy gondoltuk, amint a tanulmányaim nem akadályozzák majd, jöjjön a baba. Jött is!
Zsoltinak és neked is egy testvéred van, honnan jött a vágy a nagycsaládos lét után?
Első fiunk után másfél évvel született a második. Lassan tovább szerettünk volna lépni a panelből kertes házba, de fontos volt, hogy vonatközelben legyen, mert még autónk sem volt. Budapesttől sem akartunk nagyon eltávolodni. Túrázni mindig is nagyon szerettünk. Egy kirándulásunkon a Dunakanyarban láttunk egy tündéri kis eladó házikót, de nem volt rá pénzünk. Egy-két évig spóroltunk, és az akkor még mindig eladó házat, nagy örömünkre, meg tudtuk venni.
Nem voltak extra igényeink: csak legyen egészség, és éljünk. Éltünk. Egyszerűen, de boldogan.
Ami nekünk fontos volt, teljesült: ovi, suli és vasút sétatávolságban, a közelben egy közért. Ma már biztos sokan megszólnának, de még csak ki se festettük az egész házat beköltözés előtt. Fontolva haladtunk, minden évben egy-egy helyiséget újítottunk fel. Mivel két fiunk már volt, szerettünk volna egy kislányt, és megfogalmazódott bennünk a vágy a nagycsalád iránt. Azóta két lányunk is van a fiúk mellett.
Míg Zsolti dolgozott, neked volt segítséged?
A Dunakanyarba költözéssel vállaltuk a családtól való távolságot, és az ezzel járó magunkra utaltságot.
Bébiszittert elvből sosem hívtunk a gyerekeinkhez,
ahogy takarítónőt sem a házhoz. A bébiszitter pozíciója bizalmi, de ha nem ismered jól, talán más elveket közvetít a gyerekeknek, ezt pedig nem akartuk. Én mindig házias voltam, szeretek főzni és rendet tartani, de a takarítás terén például sokat elengedtem a felesleges körökből, és vasalót is csak akkor fogtam utoljára, amikor a rávasalós matricát applikáltuk a lányok ruhájára.
Muszáj racionalizálni, a szabályok pedig azért vannak, hogy legyen mitől eltérni néha.
Azt tartottuk fontosnak a férjemmel, hogy először is én legyek mindig kipihent, akkor tudok figyelni a kettes pontra, hogy a gyerekek legyenek jól, és akkor a család rendben is lesz.
De, ha jól tudom, a gyerekek is abban szocializálódtak, hogy egységben az erő? Hogy neveltétek őket a felelősségvállalásra? Milyen nevelési tippeket adnál az olvasóknak?
Fő szabályként azt valljuk a férjemmel:
amibe lehet, vonjuk be a gyerekeket.
Természetesen korukhoz és erejükhöz mérten, de mindig osztottuk nekik is a feladatokat. A fiúk egész kis koruk óta szedik az őszi faleveleket, nyírják a füvet, a lányok terítenek, leszedik a kiteregetett ruhát.
Elengedtem, hogy én akarjak mindent csinálni.
Eleinte nem volt könnyű, nekem ezt kellett megtanulnom: ha én akarnék mindent megcsinálni, azzal gátolnám az önállósulási folyamataikat is. És persze megőrülni sem akarok. Arra törekedtünk, hogy mind a négyen kialakítsák a maguk rendszerét, ami működik, és amiben jól érzik magukat. Becsüljék, amijük van, és vigyázzanak rá, de emellett mindenki akkor és úgy tart rendet és tisztaságot a saját szobájában, ahogy neki beválik. Mind más módszert követ ebben, de az a tapasztalat, hogy a kicsit ráérősebbnél is eljön 2-3 hét után a pillanat, amikor már nem bírja a káoszt, és rendet rak magánál. Ma már mind a négyen egyedül pakolnak és takarítanak a szobájukban, szelektálják a téli-nyári ruháikat és a kinőtteket, válogatják a már nem használatos játékokat, könyveket.
Vannak személyre szabott feladatok is?
Ó, hogyne.
A közös háztartást érintő feladatokból is mindenki kiveszi a részét.
Épp a hétvégén szerkesztettem két komoly Excel-táblázatot. Az egyikben a hét közbeni feladatok szerepelnek, a másikban a hétvégi tennivalók, de ennek segítségével ma már ott tartunk, hogy ha egy 5-10 fős vendégsereget várunk, ami szerencsére sokszor előfordul, akkor 1,5-2 óra alatt nulláról kezdve ragyog a ház, és kész a finom vendégváró ebéd is. Segít a férjem is és a gyerekek is.
Mindenki felfogja, hogy ez közös érdek, a felelősségmegosztás pedig, hiszem, hogy közösségteremtő erejű.
Gondolj csak bele, ha egy nap mindenki csak 10 percet segít, az naponta egyórányi teendő egy ekkora családban.
16 éves fiad zenét szerez és konzervatóriumba jár, a kisebbik hegedű- és zongoratanulmányai után autodidakta módon elektromos gitározni tanul, a lányok szintén tanulnak zenét, a nagyobbik emellett robotika-tanfolyamra jár és horgol, a kicsi pedig nagyon szépen énekel és rajzol. Hogy fedeztetek fel ennyi tehetséget?
Én otthonról dolgozom laptopon, ezért sokat látnak a képernyővel beszélgetni, de azt világossá tettük nekik, hogy azért nekem is volt gyerekkorom, ami nem a gépről szólt.
Ez munkaeszköz, és mi késleltettük az okostelefon használatát és a gépezést.
Úgy gondoljuk, ha sok mindent meg tudunk mutatni a világból, akkor ki fog derülni, hogy miben jók. A sorrend ebben nagyon fontos, hagyjuk előbb kibontakozni az érdeklődésüket, és ha megvan, miben tehetségesek, már tudják, mi a hobbijuk, elég őket akkor becsatornázni az internet világába. Akkor már arra fogják használni, hogy annak nézzenek utána, ami az épülésükhöz, tehetségük gondozásához kell.
Ha nem blokkoljuk a gyerekek természetes érdeklődését digitális kütyükkel már kora gyermekkortól, akkor ezek maguktól kiderülnek.
De különórákra hordani 4 gyereket 4 helyre bravúros logisztika, hogy csinálod?
Szerintem szeptemberben minden anya életében van két hét, amikor azon gondolkozik, miért is jött a világra? Ezek a várakozás és az elmebaj hetei, amikor kialakulnak a végleges órarendek. Első az érdeklődési kör kiszolgálásának szempontja, második kritérium lehetőleg egy napra szervezni mindent, harmadik prioritás: egy körben tudni megoldani. Míg az egyik itt van, a másikat oda viszem, a harmadikat amoda, és amíg ott vannak, gyorsan elintézem a bevásárlást.
A különórák lényege, hogy élvezze, de nem mehet a tanulás rovására.
Ugyanakkor fontos, hogy vegye komolyan, amit vállalt, különben nincs értelme.
Hogy fér mindebbe a szakmai kiteljesedés és a karrier?
A második gyermek megszületés után még úgy éreztem, szeretnék tanulni. Estin elvégeztem a Műszaki Egyetem Fordító és Tolmács képzését. Három éven át heti két délután háromkor eljöttem otthonról, és este tízre értem haza. Fordítói munkákban vagy nyelvtanításban gondolkodtam, amit otthonról, a gyerekek mellől is el tudok végezni, mert sosem tekintettem magamra háztartásbeliként. Szerettem, amit tanultam, és nem azért tanultam, hogy veszni hagyjam. De azt is tudtam, hogy otthon is szükség van rám, odaugrani a lavórral, ha az egyik öklendezik, porszívóval szívni a másik orrát, ha náthás. Ekkor, 2011-ben egy ismerősöm vidékről megkeresett, hogy online tanítsak neki nyelvet. Akkor még csak egymás hangját hallottuk, nem láttuk közben egymást, és én azt hittem, ez lehetetlen vállalkozás, de 90 százalék felett teljesített a nyelvvizsgán.
Mára, egyéni tanítványaim mellett, több csoportot is indítok online párhuzamosan, nyelvi klubot hoztam létre, minikurzusomon pedig több mint hatszázan vettek részt pár héttel ezelőtt.
Közösségimédia-felületemet több ezren követik, és elértem, hogy bizonyos részfeladatok ellátására 2 kolléga segítségére is támaszkodhatom. A bővülés és fejlődés érdekében folyamatosan figyelem az online oktatás trendjeit, szoftverjeit, nyelvi kurzusokat építek, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy állandóan képezzem magam weboldalszerkesztésben, grafikai és videós programok használatában, illetve az online marketing terén is. Azt látom, hogy iszonyatosan gyorsan változik minden, muszáj lépést tartani, és élvezem is. Ma már az oktatási feladatok a munkámnak csak mintegy 30-40%-át teszik ki. Ebben a nagyon kreatív és inspiráló időszakában az életemnek a gyerekeim véleményére is sokszor hagyatkozom.
Remélem, jó példaként élik meg, és megerősíti őket is, hogy szorgalommal és sok munkával lehet sikereket elérni.
A munkám sok szép pillanatot, pozitív megerősítést, önbecsülést ad, emellett anyagilag is jövedelmező, és nekem is megadja azt a pluszkapcsolódást az emberekhez, amire a család mellett igényem van.
És az énidő?
Hát, erre rövid választ tudok adni, de ebben legfontosabb az önismeret. Szeretek igaz barátnőkkel találkozni és beszélgetni, de például sportolás terén az itthoni szobabiciklim, a túrázás, egy jó séta és az online órákon való ventilálás nekem tökéletesen megfelel. Ha pedig a férjem látja, hogy péntekre „zokni” vagyok, előáll valami jó programajánlattal, ami kamaszokkal nem könnyű, de törekszünk rá. Olyankor kirándulunk egy jót valahol családosan, és beülünk egy étterembe ebédelni. De olyan is van, hogy csak a kertig jutunk, vagy a Duna túlpartjáig, és ott főzőcskézünk közösen. Ezzel több legyet ütünk egy csapásra: mindannyian kiszabadulunk a természetbe, együtt a család, a gyerekek (is) elfáradnak, és mindenki élvezi. Ez a legfontosabb!
