Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ma már köztudott, hogy a korai kötődés minősége a későbbi személyiségfejlődés alapjául szolgál. De mit tehetünk azokért a gyerekekért, akiknek a körülményeik úgy hozták, hogy ez nem adatott meg? Aletha J. Solter pszichológus szerint a későbbiekben is orvosolható a probléma, csupán azt az eszközt kell megtanulnunk használni, ami a gyerekek nyelvén szól. Ez pedig a játék.
A gyerekek elsődlegesen az anyjukhoz, majd az apjukhoz, az őket gondozókhoz kötődnek. Ennek a korai kapcsolatnak a megerősítése biztosítja a gyerek érzelmi biztonságát és önbizalmát, ami az egészséges fejlődéshez nélkülözhetetlen. A biztonságos kötődés kialakulása az első évekre összpontosul. A kisbaba már édesanyja pocakjában is érzékeli azokat az energiákat, amelyek őt körülveszik, és ez a fajta érzékenység a születést követően sem szűnik meg. Kérdés, hogy mi történik, ha az első évek során olyan körülmények közé kerül a család, hogy a szükséges bizalomépítés nem valósulhat meg? Mi történik az örökbe fogadott gyerekekkel, vagy azokkal, akiknek a szülei depresszióban szenvedtek, esetleg váratlan költözés vagy válás miatt elszakadtak egymástól egy időre? Az élet néha olyan kihívások elé állít minket, amelyekkel szemben ugyan tehetetlenek vagyunk, mégis bűntudatot ébresztenek bennünk. Rossz szülőknek gondoljuk magunkat, mert a kezdetekkor nem lehettünk azok a szülők, akikre a gyerekünknek szüksége lett volna. De vajon jóvá tehető, kárpótolható-e mindez?
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
Aletha J. Solter amerikai–svájci pszichológus szerint sosem késő változtatni a kapcsolatunkon és megerősíteni azt a köteléket, amelyet korábban nem tudtunk. Gyógyító és kapcsolódó játékok című könyvében olyan ötletekkel és megoldásokkal szolgál a szülő-gyerek kapcsolat javítására, a kötődés megerősítésére, amelyek a gyerekek nyelvén szólnak. A játék eszközét hívja segítségül, hiszen a gyerekek is ezt használják mindenre: a feszültségek levezetésére, az önkifejezésre és a kapcsolódásra is. A fantáziájuk és szabad tevékenységük közös munkájaként tudják feldolgozni a bennük (tudattalanul) jelen lévő feszültségeket, problémákat, gátlásokat, vagyis mindazt, ami foglalkoztatja őket. A szülővel való bizonytalan kapcsolat is éppen ezért hasonlóan gyógyítható. Ha mi, szülők megértjük, hogy mire vágyik a lelkük valójában, a belénk vetett bizalmuk is visszanyerhető. Solter könyvében 9 olyan játékformát sorol fel, amelyek segítségünkre lehetnek a kötődés megerősítésében, mi pedig ebből szemezgettünk nektek:
#1 Nem irányított gyerekközpontú játékok
A legfőbb szabály ennél a játéknál, hogy a gyerek irányít. Nekünk nincs más dolgunk, mint előkészíteni olyan egyszerű játékeszközöket (építőkockákat, babákat, állatfigurákat) vagy kellékeket (kendőket, gyurmát, fakanalakat), amelyek a gyereket fantáziadús alkotótevékenységre ösztönzik. Figyeljük meg, mihez nyúl, milyen témájú játékba kezd bele, és milyen történetet kerít közben. A mi szerepünk itt csupán a passzív vagy másodlagos részvétel. Ez a játék hasonlít a kapcsolódó nevelés gyerekidő eszközéhez, amikor is egy előre megszabott időn keresztül (akár időzítőt is beállíthatunk) csak a gyerekre figyelünk, és csak a gyerek irányít. Nyitott hozzáállásunk lehetőséget ad számára, hogy elfogadva érezze magát, és így a belső feszültségeit (akár családi konfliktusokat is) ki tudja vetíteni, meg tudja jeleníteni a játékában. Saját lelki nehézségeinek megosztása azt jelzi, hogy bízik bennünk, hogy érzi a szeretetünket, a megbecsülésünket és a bizalmunkat. Ez a játék segítheti a hosszas távollét vagy stresszhelyzet/trauma utáni kapcsolódást, de csupán a kapcsolatunk erősítését is.
#2 Nonszenszjátékok
Idetartozik minden olyan, úgynevezett bohóckodás, amikor szántszándékkal esünk túlzásokba, játékosan felnagyítjuk az érzelmeket és a konfliktusokat. Tarthatunk például fordított világnapot, amikor a gyerek ellenkezését felhasználva ellentétesen kezdünk el beszélni (ami nagy, azt kicsinek mondjuk, ami tetszik, azt rondának), egyfajta játékra hívjuk őt, és így a duzzogásból kacagást varázsolunk. A képzelőerőnket használva bármiből kihozhatunk nonszenszjátékot, ha szem előtt tartjuk, hogy a kapcsolódás megvalósulása a kettőnk közötti interakció függvénye. Ez azt jelenti, hogy kölcsönös az érdeklődés és az aktív részvétel is. Az ilyen spontán tevékenységekből fakadó nevetés mindig feszültségoldó hatású. A játékos túlzások segíthetnek legyőzni a félelmeket, oldják a külvilág elvárásai okozta nyomást, és segítenek az egymásra hangolódásban. A fantáziavilág a gyerekek „biztonságszigete”, ahol védettek a nehézségekkel szemben. Ha ebbe a világba meghívjuk őket, vagy elfogadjuk a meghívásukat, azzal erősítjük a kettőnk közötti köteléket, hiszen bármi is történjék odakint, itt mindig egymásra találhatunk újra.
#3 Hatalmi helyzetet visszájára fordító játékok
A gyerekeknek talán erre a típusú játékra van a legnagyobb szükségük időközönként, mert ezek a játékok segítenek ellensúlyozni azt a tehetetlenségérzést, amelyet minden gyerek megél a felnőttek világában. Ők a kicsik, ők az éretlenek, nekik kell követni a felnőttek utasításait, legyenek azok bármilyen váratlanok, nem kívántak, vagy éppen ijesztőek. Ennek a fordított állását ajánlja fel ez a kapcsolódó játék, ahol a gyerek játssza az uralkodó szerepet. A szülő a gyenge, a buta, a félős, a védtelen, az ügyetlen, vagy akár a mérges – azaz az alávetett, aki kiszolgáltatott a gyereknek. Ilyen játéknak minősülhet, ha a gyerek elvarázsol minket, ha egy sárkánybábbal összeharapdál, ha megkerget úgy, hogy elkapjon, vagy párnacsata keretén belül leteper. Itt nem a durvaság a lényeg, hanem az alávetettség: hogy mindig a gyerek győz és ő irányít (a veszélyes helyzeteket persze előre kiküszöbölve). A sok nagymozgás és a hozzájuk kapcsolódó nevetések felszabadítják a feszültségeket, és segítenek megtartani a belső egyensúlyt, azaz semmiképpen sem növelik a gyerek agresszióját. Sőt, éppen ellenkezőleg, kapcsolatot létesítenek, és azt sugallják a gyereknek: megértelek.
4. Regressziós játékok
Ezt a játékformát azért érdemes kiemelni, mert Solter szerint nagy jelentősége van a korai éveit érzelmi vagy fizikai nélkülözésben töltött gyerekeknél (például egyes örökbefogadottaknál), és azoknál, akiknek kis testvére született. Idetartozik minden olyan magatartás és tevékenység, amely a gyerek még egy fiatalabb életkorára volt jellemző. Újra pelenkát kér, babusgatásra vágyik, vagy éppen gagyogni kezd. Ez egy jelzés a részéről, hogy mire is vágyik a lelke. Szeretné megerősíteni a biztonságérzetet, azt a bizalmat, ami korábban nem adatott meg, vagy amelyet a jelen pillanatban fenyegetve érez. Engedjünk ezeknek az igényeiknek, örökbefogadottaknál pedig nyugodtan kezdeményezzünk is! Játsszuk el velük újra (utólag) a születést, a pelenkázást, az etetést, és babusgassuk őket, mert ezek az együttlétek terápiás hatásúak. Ha engedjük, hogy olykor újra kicsik lehessenek, azzal megadjuk számukra azt a nélkülözhetetlen figyelmet, amire éppen nagy szükségük van. Ami feltölti az érzelmi tankjukat, biztonságot ad nekik, s így útravalóként szolgál majd a további magabiztos és önálló fejlődésükhöz.
